Antinous emlékei V. Szkíták a kikötőben

A császári paedagogiumban szigorú program szerint éltem, annak ellenére, hogy Severina és Laelianus is néha segített, hogy különcködő szerepem legyen a folyton bővülő neveldében. Néha sikerült a paidagogosok kezéből kiosonni, vagy Severina „görög nyelvleckéire” vagy Laelianus „kardforgatásaira”, amelyek a legtöbb esetben egészen más fülledezésbe merültek. A legtöbbet kétségtelenül Sabinától tanultam, aki a szenátorral ellentétben, nagyon sok városi pletykát és történetet elmesélt. Mint egy jó görög hetéra, aki állandóan otthonosan mozog a város politikai és kulturális életében, Severina biztosította a napi csámcsogásra való római híranyagot. Róma bűztől áradó kisutcáinak bordélytitkait ugyanúgy ismerte, mint az utazó császár szenátorainak legféltettebb titkait. Volt barátnője a város egyik leglátogatottabb lupanariumában[1], ahová például mostanság Laelianus fia, Marius is szokott járogatni. A nemrég oda vett hispániai lányok mindent elcsevegnek, igy tudtam meg például, hogy szegény Mariusnak nem ment valami fényesen az első alkalom. Állítólag utána lassan belejött, de a hispániai hölgyemények állítólag inkább az apját kívánják. Azt

meg is értem….néha még magáévá tesz, igaz, mostanában ritkán tartózkodik Rómában. Keveset beszél velem, ha megjelenik a paedagogiumban, tudom, hogy mennem kell és fél órán át csak az övé vagyok. Ereje minden cseppjét belém teszi, izomtól duzzadó teste alatt jobban kiizzadok, mintha a paedagogium legjobb paidotribese[2] kínzott volna naphosszat. Néha jól esik, hogy a sok férfias tanár, szobrok erdeje és Laelianus férfias dominanciája után a magam ura lehetek és Severinával néha elszórakozom. Mostanában dicsérget, hogy egyre formásabb idomaim lettek, állítólag olyat utoljára csak a megistenült Augustus idején készült Marcellus szobron látott, ami a nevét viselő színházban állt, majd átkerült a Palatinusi paloták egyik szobájába. Fenekemet gyakran szorítja erősen, miközben a Caelius domb egy-egy eldugott bokrában töltöttük pásztoróránkat.

Lassan 1,5 éve vagyok Rómában és eddig alig merészkedhettem messzebb a Tiberis partjától, a Transtiberis vidékén is csak egyszer voltam, amikor egy nagy szíriai csoport valami furcsa színes forgatagban vonult végig a Janiculum dimbes, dombos utcáin[3].

Május idusán aztán nagy mozgolódás lett a városban. Severinától megtudtam, hogy az útépítésért felelős katonák és mérnökök most nagy számban özönlenek a trákok provinciájába, ahol Hadrianus egy ideig Coela városában tartózkodott. A palatinusi pletykák szerint azóta a császár és hadserege eljutott az egykori görög gyarmat, Bizantium kikötőjéig és egészen a Feketének nevezett tenger mélyébe hatoltak, ahol egy tengeri csatában leverték a szkítákat. Róluk még gyerekkoromban hallottam, hisz rossz hírük és mesés gazdagságuk, aranyuk és díszes ruhájuk, furcsa öltözködésük és harci modoruk legendája eljutott Bithyniába is.

Néhány nappal azután, hogy a tengeri csata győzelmének híre végigjárta Róma utcáit, a város rabszolgakereskedői futkározva rajzottak szét a város piacain[4]. Egyikük, Arisztogeitón, aki egyben a paedagogium egyik tanára volt, megkért néhányunkat, hogy – első alkalommal római rabságom alatt – menjünk vele Ostiába, Róma kikötőjébe.

Mivel lovagolni még nem igazán tudtam ilyen távon, egy kocsiban zötyögtünk végig a Via Ostiense nagy, lapos kövein, amely gyönyörű sírok és a római múlt nagy alakjainak sírjai melett vonultak el. Az utat néha keresztrefeszitettek bűzlő hullái kisérték. Arisztogeitón mesélte, hogy állítólag, ezen az úton ekkor kezdték a föld alatti sírokat ásni, katakombáknak nevezik, vagy minek ezeket[5].

Ostiába alig egy óra alatt odaértünk. Gyönyörű város, pezsgő piaccal, kerekedőkkel, megannyi nyelven ordító furcsa emberekkel és katonákkal volt telve a kikötő, amelyet Hadrianus fogadott apja, Traianus építtetett. Bizonyos részei még mindig épülőfélben voltak, a hajók pedig úgy feszitették árbocaikat, mint a magasodó hegyek. Arisztogeitón aztán elvitt minket a kikötő legnagyobb hajójához. Ez hozta el a feketének nevezett tenger partján, az egykori Bizantium görög város közelében legyőzött szkíta flotta katonáit, akik most túszként, a rabszolgapiacra kerülnek. Nekünk

kellett az iratokat rendeznünk: kezünkbe nyomtak egy viaszos táblácskát és egy stílust és diktálás után kellett vezetünk a neveket, az illető magasságát és testi állapotát. Héliosz már kétszer átvezette szekerét felettünk, és mi még mindig csak a furcsábbnál furcsább neveket írtuk. A többség nevét le se tudtam vésni, így Arisztogeitón rendszerint görög neveket diktált nekem.

Az egyik rabszolgán aztán megakadt a szemem. Arisztogeitón magam elé rángatta és miközben ő méregette, nézegette, én azonnal leragadtam a tekinteténél. Nálamnál valamivel alacsonyabb volt, fekete haját a szél és a tengeri út összezilálta magas homlokán. Fehér bőrén Héliosz csillogtatta nedveit az ostiai forróságban. Kékeszöld szemei mélyen ültek ritka, szelíd tekintetével fáradt arcán. Volt benne valami mélység, mintha a szkiták legendájának hőseit láttam volna, akiktől rettegett a Kelet és mégis, vonzódott hozzájuk az egész napnyugat. Szomorúságot, csalódottságot is láttam rajta, de talán most izgatottan, kérdésekkel telve állt előttünk. Arcát erős, dús, kemény szakáll díszítette. Ez nagyon felizgatott, kissé a tunikám alatt megszorítottam a combjaim, hogy nehogy feltűnjön. Ajkai húsosak, szélesek és érzékien melankolikusak voltak. Orrán egy érdekes kis vágás, mélyedés volt…eszembe jutott Severina egyik buta kis vicce: szerinte az ilyen orrú férfiakat Priapusz megáldotta.

Arisztogeitón még méregette, lediktálta a magasságát, testi állapotát jónak, kiválónak vélte, majd elkiáltotta a nevét: Sáká. A fiú ekkor – először – halkan, de nem félve, megszólalt és javította a görög kiejtését: Saka.  Arisztogeitón elhúzta a száját és máris vette a következő hozományt.

Estig irogattuk a neveket. Több száz újonnan érkezett szkíta rabszolgát vezettünk be….legalábbis mi szkítáknak mondtuk őket, de egyik fekete, másik szőke volt, ruházatuk és nyelvük is különbözött. Rómában róluk is annyit tudhattak, mint az én bithyniai népeimről….

Vacsora után valami nem hagyott nyugodni. Annyira megragadott ennek a mélabús, mély tekintetű fiúnak a személye, hogy kíváncsi voltam, ki is ő. Mikor a szobánkat őrző katona elbóbiskolt, kilógtam és átosontam a nagy barakkba, ahol az újonnan érkezetteket őrizték. Több tucatnyi fiú bedobva egy helyre, többségüknek ágy sem jutott, így a földön aludtak. Arisztogeitón még el is viccelt velük, hogy bezzeg annak idején a spártaiak is a földön aludtak, ezek meg amúgy is csak rabszolgák, két lábon járó szerszámok.

Belopóztam a barakk egyik ablakán. A sötétben sokáig semmit se láttam, aztán ahogy a szemem megszokta a sötétséget, már felismertem az arcvonásokat. Hosszú keresés után megtaláltam Sakát. Ott feküdt három másik fiúval egy ágyon, bár szegénynek alig jutott féllábnyi hely. Ahogy közelebb mentem az ágyhoz, észrevett. Ezek szerint nem aludt valami mélyen. Kissé megrémültem, de ő maga intett, hogy nyugodjak meg. Fejemmel intettem, hogy jöjjön velem. Azonnal jött.

Kimásztunk az ablakon és elfutottunk Ostia kikötőjéig, a tengerpartig. Ő futott volna tovább, de megfogtam. Kissé bizonytalan lett, nem tudta, hogy menekítem-e vagy valami mást akarok tőle. Latinul értett, de nem sokat beszélt, néhány szót azért tudott. Elmondtam neki, hogy nagyon vonzónak tartom. Megsimogatta meztelen felsőtestét. Melle izmos, erős, férfias volt, enyhén szőrös a nyakától az ágyékáig. Kissé meghátrált, de izgatónak találta amit teszek, mert rongyos tunikája alatt azonnal láttam, hogy vesszője meredtté vált. Hosszan nézte az arcom, majd a testem. Talán ott álltunk volna a holdfényes tengerparton órákon át Nüx sötétségében, ha én nem teszem kezeim a farkára és szorítom meg. Furcsán rámnézett és meghátrált. Megkérdeztem, hogy ott Szkitiában nem szokás fiúk között eljátszadozni? Saka azt mondta, hogy ahonnan ő jön, Az Argonauták is megfordultak[6] és a görög városokban látott már enyelgő férfiakat. Izgatta a látvány, de az ő családjában és városában nem volt szokás az ilyesmi. Istenek nem engedték…mondta, miközben kezemben a farka már kőkeménnyé meredt. Éreztem, hogy vastag farka van. Severinának igaza volt. Még mielőtt tovább beszélt volna, elborult az agyam és hevesen nekiestem. Húsos ajkait csókoltam, nagy homlokán elkentem fekete haját és szakállát feltűzdeltem kezeimmel. Ő sokáig csak hagyta, hogy csókoljam, de aztán áthevítette az izgalom tüze és mostmár ő is csókolt. Kezével testemet simogatta, hátamat marta, belemarkolt húsos fenekembe. Rácsapott.

Letéptem szolgatunikáját és a holdfényben ott meredt előttem a farka. Felkunkorodva, szinte szétrobbanva. Letérdeltem elé és hevesen elkezdtem szopni. Nagy, nedves makkját ízlelgettem, nyaltam, kényeztettem, ereit végignyaltam a heréjéig. Másik kezemmel erős lábait, izmos hátsóját markoltam, kapartam.  Ő egy ideig nem merte nézni, mit teszek, de egy idő után már éreztem, hogy fejem fogja, simogatja, majd lassan mozgatja is hajamnál fogva a kőkeménnyé meredt farkán. Egyre gyakrabban markolászta a fenekem, rá-rácsapott kemény kezével, majd egy hirtelen mozdulattal lerángatta rólam a maradék ruhát is és a homokba döntött. Szembe fordult velem, lábaim feldobta és nedves makkjával nekem esett. Belémhatolt. Hatalmas szemei most mintha mosolyogtak volna, néha a holdfényben láttam, hogy bár pupillái aprók, de kék szemei égnek, hevesek. Kemény farkát tövig belém merítette. Hátrafordított, úgy még jobban élvezte. Kezdetben nagyon vontatott, félénk, szinte szüzies mozdulatokkal hatolt belém, mint egykor én Severinába, de mikor hasamra tett és én felemeltem a húsos fenekem, mintha megvadult volna. Szinte vártam, hol van az a szkíta virtus, amiről a legendák szólnak? éreztem, hogy ebben a melankolikus tekintetű férfiban ott lapul egy erő. Mostmár hallatszott, hogy csattogtat az erejével. Az egész üres tengerpart tőlünk volt hangos, talán eljutott a hangunk Alexandriáig is. Akkorát élvezett belém, amilyet Laelianus se tudott.

Hosszú ideig feküdtünk még a homokban, némán, csendesen. Arcára visszaült a melankólia, az a fátyolos, szinte múzsai szomorúság, ami egy szkítában se láttam az ostiai kikötőben.

Megígértem neki, hogy segíteni fogom, hogy legalább a császári paedagogiumba kerüljön….Ekkor láttam először elmosolyodni. Gyönyörű, egészséges fogai voltak, széles, egész arcán végigsimuló mosollyal. Igy búcsúztunk. Ő visszamászott barakkjába, én pedig az enyémbe.

Másnap berángattak minket Rómába.

---

[1] bordélyház.

[2] Paidotribes – a görög atléták és profi sportolók mesterei. Feltételezhetően az ókori Rómában is külön nevelők képezték a profi sportot űző atlétákat és a császári iskola ifjait is.

[3] A Janiculum a Transtiberis városrész szíriaiak és közel-keleti csoportok és kisvallási egyesületek által lakott terület volt.

[4] Kr.u. 124 májusa.

[5] Az első katakombákat Kr.u.II. században épitik. Ekkor még nincs tudomásunk arról, hogy itt keresztények is temetkeztek volna.

[6] Krimi félsziget. Egyike volt a római rabszolgapiac egyik fő utánpótlásának.

Antinous emlékei: III. rész. Pedicabo ego vos et irrumabo

Amióta megesett az első alkalom egy neves római nővel, másra se tudtam gondolni, mint arra, hogy milyen lehet ezt egy férfival kipróbálni. Azóta néhány alkalommal megismételtem néhány könnyen kapható leánykával a Palatinus narancsfái mögött, igaz, alig volt több néhány percnyi priapusi örömnél.

Mostanában a gymnasiumban[1] szoktam egyre gyakrabban furcsa élményeket tapasztalni. A rómaiak már jó ideje átvették tőlünk, a görögös hagyományt, miszerint a fiatal fiúk testedzése görög építészek gyönyörű szobrai és árkádjai alatt, meztelenül folynak. Ez ugyan rég nem olyan figyelemmel, odaadással és kemény küzdelemmel zajlik, mint ahogy apám mesélte a spártaiakról vagy thébai ifjakról, de legalább a

rómaiak néha elküldik egyre pöffeszkedőbb, kövér fiaikat is, hogy mielőtt Árész – akit itt Marsnak neveznek – katonái lennének, kicsit férfiasabbra faragják önmagukat. Engem Hadrianus személyes parancsára – akit azóta nem láttam, hogy otthonomban ellovagolt mellettem – a Palatinus közelében található, a megistenült Traianus által építtetett gyönyörű közfürdő elit gymnasiumában kellett képezzenek.

A gyakorlatok igen kemények voltak. Meztelenre vetkőzve, finom olajjal bekenve kellett bemelegítő mozgásokat végezni, majd futni, birkózni, súlyt emelni és kardforgatást, ökölvívást és dárdavetést gyakorolni. A fiúk között akadt szenátori rangú is. Őket már gyerekkorúk óta apjuk nyomdokába készítették, hogy ahogy felöltik a toga virilist[2] és először megborotválkoznak, a megfelelő cenzus bizonylata után, beléphessenek a római hadseregbe és diadalmasan lovagolhassanak saját jövőjük építése felé. Többségük beképzelt, arrogáns fiú volt, akik ráadásul még a gyakorlatokat sem tudták kellően elvégezni. Az edzőknek – akik többsége trák vidékekről, furcsa, vörös hajú népségből származó, egykori gladiátor vagy felszabadított rabszolga volt – többen feleseltek és nem akartak engedelmeskedni.  

Én igyekeztem minden gyakorlatot jól elvégezni. Otthon megszoktam a legelőkön a sok mozgást és jól esett az is, hogy a lányok és a nemesasszonyok a Palatinuson állandóan rólam, az arcomról és a fenekemről susogtak.  Néhány kövér szenátorgyerek elég mérges is volt rám és az egyik görög tanítómtól már azt is hallani véltem, hogy cinaedusnak[3], Hadrianus lotyójának becézgetnek a hátam mögött. Bár megtudnám ki mondta ezt! Több márványba öntött Hadrianussal találkoztam itt Rómában, mint ahányszor a húsvér férfit láttam…azt se tudom pontosan mit is akar velem? Ki is ő valójában? Itt Rómában neve ott áll szinte minden nagy épületen én mégsem tudom ki is ő valójában, de máris ellenségeim lettek emiatt.

A fiúk között volt egy nagyon kedves, szorgalmasan dolgozó, de mindig csendes szenátorfi. Kritias, a paidagogósom[4] figyelmeztetett, hogy nehogy megsértsem vagy megbántsam a fiút. Családja ősi istenekig vezeti le származását és nagyapjának a szobra ott áll Traianus császár csodaszép fórumán. Benne valóban látni véltem az összes olyan erényt, amiről nekem itt már hónapok óta papoltak retorika és történelem órán a királyság és a köztársaság korának dicső hadvezéreiről és a római béke megtartóiról. Kedves volt, illedelmes, szorgalmas, de kellően méltóságteljes, akaratos és kitartó. Figyelmes a társaival szemben, de büszke családi származására. Kicsit irigyeltem őt…nem volt ugyan túl szép, se jóképű, de sugárzott valami olyan méltóságot, karizmát, amit a magamfajta szegény család sarja nem igazán tud. Minket sose faragtak márványszoborba, hatalmas vállal, erős állkapoccsal, bölcs szemgolyókkal a fórumokon az örökkévalóságba meredő érett férfiként. Nagyapám, bár többet élt, mint az ő nagyapja, sose tudta, mi történik Rómában. Néha mutogatták neki az éppen aktuális római császárt, de ő megélt ötöt, az se tudta már, ki is öltötte magára legutóbb a bíborpalástot. Szívesen barátkoztam volna Marcussal – így hívták, legalábbis a barátai – de ő rám egy illedelme biccentésnél többet nem szánt.

Az egyik este Kritias nélkül akartam hazamenni, szerettem volna többet látni Rómából. Elbóklásztam a

fórum tövében és néhány apró utcába keveredtem, ahol a sötét estében csak néhány bóklászó fiatal, olcsó kéjhölgy és részeges kereskedő hangja és mécsese jelezte, hogy ez bizony furcsa vidék. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az utca végén, a házakból kikandikáló halovány mécseslángokat egy alak árnyéka takarja el. Az árnyék közeledni látszott, de a lépéseit mintha szándékosan halkabbra fogta volna ahogy hátranéztem. Követett. Egyre gyorsabban igyekeztem, hogy kiérjek az utcából, de ekkor hallottam, hogy már a hátam mögött van. Futásnak eredtem, de pillanat alatt elkapott, hevesen magához rántott. Arcát egy gall csuhával fedte el, de azonnal felismertem: egyike volt az edzőimnek. Egy trák volt, aki évek óta szabad polgárként és veterán katonaként edzette Róma elit ifjait. Rángatóztam, pofozgattam és már ordítottam volna, hogy engedjen el, de nem bírtam. Karja, mint az acél, olyan kemény volt. Minden porcikájában sima, kemény izom mozgott. A számat szorosan befogta és egy sikátor legelső házának falához lökve, lerántotta a ruhám és elkezdett fütyörészni egy dalt és egy verset. Ráismertem a szövegre, néhány napja ezen a versen nevetgéltünk Severinával. Catullus írta és arról szól, hogy a költő mennyire mérges lett vetélytársaira, akit őt „lotyónak” és selyemfiúnak nevezték[5]. Erre ő pedig versben azt ordította vetélytársaira, hogy „megduglak benneteket és szopásra veszlek”. Ezt mondta most a trák és már éreztem, hogy egy meredt, kőkemény falloszt vereget a fenekemhez. Azonnal elöntött a hév mindenhol. Fura érzés, hogy bár ellenkeznem kellett volna, de szinte vártam, hogy ez a vad, kőkemény csődör belémhatoljon. Továbbra se engedte el a szám, és a másik kezével a két kezem hátrakulcsolva szorított miközben felkunkorodott farkával készült belém hatolni. Ekkor katonák hangja hallatszott közeledni. A trák megrémült és azonnal fellökött, majd futásnak eredt. A katonák hamar ideértek. Egy rangos tiszt is velük volt. Elmondta, hogy mázlim volt, mert ők történetesen egy utcai rabló után rohantak aki ebben az utcában rejtőzködik. A tiszt elmondta, hogy ő Laelianus szenátor beosztottja és ha akarom, ma este ott alhatok. Laelianus, Marcus apja volt! Megmenekültem…

A tiszt elvitt a szenátor villájába. Olyan pompát jóformán még a császárok palotájában sem láttam. Ugyanaz a finom márvány mindenhol, szobrok, nimfák, istenek és vidám szatírok, Priapusz szobrok a kertben és a hatalmas udvaron. Ezernyi lámpás és fáklya világította be a teret és a szobákban csendes, kellemes fény cikázott a buja vagy éppen álmos istenségek vörösben izzó freskóin. Marcus szinte rohant hozzám, mikor megtudta, hogy mi történt. Soha addig nem beszéltünk, de most azonnal baráti öleléssel köszöntött, új ruhát hozott és utasította a szolgákat, hogy mossanak meg. A fürdő után bekísért a hatalmas étkező-szobába, ahol a teljes szenátori család várt. Ott volt az anyja, akinek családja több Vesta szüzet adott Rómának és ott volt az apja is…a neves hadvezér is. Idősebbnek gondoltam, bár a fia egy évvel fiatalabb nálam. Laelianus harmincas évei derekán járhatott, de nem mutatta korát. Magas, nagyon délceg, szép férfi volt. Erős álkapcsa, hatalmas, nyugodt, barna szemei és óriási szempillái, erős szemöldöke volt. Gyönyörűen vágott szakálla a kor divatjához hűen a császár arcát utánozta, bár Laelianus kissé vöröses és kevésbé göndör volt, mint Hadrianus. Igazi italiai szenátor volt.

Késő éjszakáig velük vacsoráztam, borozgattunk. A szenátor megígérte, hogy a trákot azonnal elkapják, megkorbácsolják és elbocsátják Rómából. Az este folyamán – főleg ahogy a hárfás húrjai egyre homályosabban látszottak a sok bortól – figyelmes lettem arra, hogy a szenátor egyre többet szemez velem. Néha elmosolyodta magát, bár arca marcona, igazi katonás volt. Furcsa képzelgéseim lettek. Kicsit még mindig kéjes érzések keringtek bennem a trákkal történt furcsa élmény miatt. Marcus búcsút intett, elment lefeküdni. Az anyja és kísérete is így tett, de meghívott, hogy máskor is tartsak velük, ha kedvem tartja. Marcustól csupa jót hallott felőlem….meglepetten hallottam, hogy ez a fiú, aki sose beszél velem, mégis figyel rám és tisztel.

Én is búcsúztam volna, hogy a nekem kikészített szobámba elvonuljak, amikor a szenátor kitessékelte a két katonát és a szolgákat a szobából és maradásra kért. Azt mondta, hogy feltétlenül meg kell néznie valamit velem. Amikor mind eltűntek, Laelianus magához rántott és hevesen csókolni kezdett. Minden porcikám beleremegett és azonnal éreztem, hogy miden  vércseppem leszivárog a farkamba. Meztelenre vetkőztetett, majd ő is lerántotta a bíborszegélyes tógát. Ott állt előttem egy katona, aki végigjárta fiatal fiúként Traianus több hadjáratát is és izmos, acélos testén viselte a dákok nyilainak a hegeit is. Mellizma olyan szép és erős volt, hogy tépni kezdtem, karmolni az erős, feszes bőrt és a finom, bársonyos szőrt rajta. Arcom minden részét végigcsókolta, majd a kezével a fenekemet fogdosta, karmolta és szinte letépte volna.

-   Vénuszra és Marsa, igazak a legendák! Szebb vagy, mint Ganümédész lehetett! mormogta, majd térdre kényszeritett. Ekkor láttam, hogy már feszesen áll a farka. Kemény, acélos farok volt. Nem túl nagy, de vastag. Álmaimban már vágytam erre, hogy kipróbáljam, bár nem tudtam, mi vár rám. Megkóstoltam. Nyaldostam a neves, felhevült makját, majd eygre hevesebben és mélyebben vettem a számba. Végignyaltam a fejét, majd egyre mélyebben engedtem a torkomba. Megfogta a hajam, beletúrt a fürtjeimbe és arcomat simogatva, cirógatva mozgatta fejem a farkán. Hosszú perceken keresztül, az étkező minden oldalán élveztette velem a priapuszi fegyvert. Ezután hátrafordított és végigcsókolva a hátam, a fenekem kényesztette hosszan. Semmihez se fogható rángató érzés volt, ahogy a vastag, erős szakáll izgatja legérzékenyebb testrészem. De ami ezután jött…azt csak Catullus szavával irható le…pedicabo, pedicabo, pedicabo….Szinte felnyársalt. Először nagyon fájt, de élveztem. Lassú és óvatos volt, de miután érezte, hogy már kényelmesen magamba fogadtam, heves és erős mozdulatokkal döngetett. Néhány pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy ezt talán Hadrianus császárral kellett volna kivárnom, hisz mégis…talán ezért hoztak Rómába…de a heves férfi azonnal elvette a józan eszem.

Miután kilövellt, mint a Pompeit betemető Vezúv, hosszú perceken keresztül szuszogtunk egymáson. Megesketett, hogy erről senkinek, de senkinek nem szólhatok, mert csorba esik az ő becsületén és a császárt is megsérti ezáltal. Rámkötötte, hogy tanuljak tovább szorgalmasan, járjak a gymnasiumba és ő mindenben támogat….

-          Mindenben? – kérdeztem, a még lüktető, kihasznált farkára nézve és mosolyogva.

-          Mindenben. De csak amíg kész leszel a császárral hálni – mondta a szenátor, majd a tógával végigtörölve testem, elkísért a szobámba…

---

[1] Görög sport és pihenésre szolgáló aréna. Rendszerint zárt és nyílt térrel egyaránt rendelkezett. Fő célja a görög és római ifjak testi és szellemi épülésének szolgálata volt.

[2] A toga virilis felöltése a római polgárok férfivá válásának hivatalos aktusa volt. Ez egy vallásos rítussal egybekötött ünnepség keretében zajlott, amelynek következményeként hivatalos állampolgárokká és felnőtt férfiakká lettek.

[3] A cinaedus szót a férfiatlanság, efemináltság és „heréltség” szinonimájaként használták a rómaiak. Rendszerint a passziv szerepet gyakorló fiúkat nevezték így, amely a római morál szerint megalázó és elfogadhatatlan volt egy férfi számára.

[4] Görög tanító, rendszerint rabszolga, aki a görög és római ifjakat és szabad polgárok gyerekeit kísérte és tanította. Ebből a szóból származik a pedagógia szavunk. 

[5] Catullus 16.

Antinous emlékei. I. rész: Árkádia mezején

Hadrianus memoárját már megirták. Itt az ideje, hogy valaki nekikezdjen Antinous képzeletbeli naplójának megirásához is. A történet fikció, történelmi apróságokkal megtűzdelve.

Történelmi-erotikus napló, I . rész.

Antinous emlékei – I. rész

Árkádia mezején

Bithyniában gyakran fújnak a szelek. Legtöbbször északról jön, a Fekete tenger partja felől. Kellemes, de néha vad is tud lenni. A legelők szárazak, különösen nyáron erősen kiszáradnak. A nap delel, mire kora reggeltől megtaláljuk a megfelelő tisztást a teheneknek. Néha a mezőkön belebotlunk régmúlt idők köveibe, úgy mondják, jóval a görögök és Trója hősei előtt épültek ezek. Roppant oszlopokon oroszlánok, furcsa,

bárgyú szemű királyok sorakoznak szigrogúan. Néha megrémülök, mikor látom, hogy egy-egy emberéletből csak egy szobor vagy egy hideg márvány maradt. Semmi élet, semmi tűz, csak a díszes ruhába faragott jéghideg tekintet. Nem szeretem én az ilyesmit. A bárányok, kecskék akikkel gyerekkorom óta járom a legelőket sokkal több élettel töltenek fel, mint amikor a városomba, Claudiopolisba bemegyek. Görög szobrok, amelyek mellé most rómaiakat húznak. A régi faházak helyett néhol kőből épült, óriási paloták épülnek. Legutóbb is, mikor apámmal meglátogattam a vásárteret, a rómaiak királyának faragták a nevét egy hatalmas márványtáblába. Azt rebesgették a vénasszonyok, hogy az új római király hamarosan hozzánk is ellátogat. Apám legutóbb mikor Nicomediában járt, hallotta, hogy a római nagyúr bejárta Attikát és most felénk hajózik. A városban most emelték fel hatalmas szobrát a fórumra. Apám látta. Azt mondta, hasonlít rá, lehet még egykorú is vele. Furcsa volt, hogy szakállas férfiként irta le – eddig ilyet a perzsák és a görög bölcseknél láttunk csak.

Jó lenne látni ezt a nagynevű személyt és a kíséretét. Úgy hallottam, hogy rengeteg római katona, diszes, finom ruhájú szenátor is kíséri. Mostanában a városban néha fel-feltűnő római katonák díszes egyenruhája, széles válla, erős karjai nagyon vonzónak tűnnek. Sose éreztem még ilyet eddig…az ágyékom környékén mintha összegyűlne a vér, felhevülök, melegséget érzek az ágyékomban. Mostanában a tunikám alatt néha szégyellem, hogy mekkorára dagad a vesszőm. Kemény lesz, merev, feláll a köldökömig. Ma is a mezőn sétálva és bambulva a semmibe eszembe jutott a tegnap este a város szélén masírozó néhány római katona…az egyiknek gyönyörű, kék szeme volt, erős lábai, szép karja. Azonnal felállt a vesszőm rá. Nem tudom mi ez. Lehet Priapusz istenség átka? Több fiúnál láttam ezt a claudiopolisi gymnasiumban miközben megfutották a stadiont. De ők kicsit idősebbek nálam…talán?

Ideje megkérdeznem apámat erről. Reggelente, de napközben is többször kényelmetlenül feltűri a tunikámat. Járni se tudok rendesen. Lehet fel kellene öltenem azt a kényelmetlen vászon subligaculumot, amit a gladiátorok viselnek. Felénk ez nem túl divatos, úgy hallottam, hogy a római katonák ruhája alatt ez lapul. Tegnap reggel aztán valami még furcsább is történt velem…ahogy hozzáértem a reggeli merev farkamhoz, fehér folyadék ömlött ki belőle. A nyakamig spriccelt. Nagyon jó volt..érdekes, forró érzés töltött el, a lábaim is megremegtek. Kicsit megijedtem, hogy ez valami szörnyű betegség, de Medón azt mondta a tegnap, hogy ez Aphrodité ajándéka a férfiaknak, örüljek, hogy most már nekem is megadta.

Néha úgy érzem, hogy ez az istennő valami miatt különösen kedvel engem. Claudiopolis lányai mostanság egyre többet suttognak rólam. Állítólag a szőke hajam és a vállam tetszik nekik. Meg a húsos ajkam. Úgy beszélnek rólam, mint a következő Alkibiadészről. Mindig elpirulok amikor ezt hallom. Apám, Eupeithész sokat mesélt ezekről a hősökről. Néha bolondnak is nevezi anyám, hogy ennyire oda van a régi történetekért, egyszer már boráldozatot is bemutatott Hygeiának, nehogy szegénynek a fejébe szálljon a sok mendemonda. Még az én nevem is az Odüsszeiából vette, amit betéve tud. Esténként néhány pohár bor után mindig el is mond egy –egy részt belőle. Nekem annyira nem tetszik, hogy szőke a hajam…itt nagyon ritka ez. Sokan mondják, mintha nem is idevalósi lennék.

Tizennégy nyarat éltem meg, bár Medón, aki ott volt a születésemkor, azt mondja, hogy ő csak tizenkettőről tud. Szép….azt se tudják mikor segített világra Eleithyia. De hát nagyanyám se tudja hány nyarat élt meg eddig. Apám néha viccelődik vele, hogy Clotho ellopott már a vén banyától néhány nyarat.

Már néhány napja izgatott az egész város, hogy az imperator Bythiniába érkezett. Mindenki látni akarja a hatalmas kíséretet és a császárt. Óriási készülődés a legtöbb városban, Nicomedia virágokba öltöztette a kapuit, a szobrokat átcsiszolták, a roskadozó templombejáratokat újraépítették és mindenhova az új császár nevét vésték. A kereskedők lelkesen mesélik naphosszat, milyen volt a császár, hasonlít –e a szobraira, érméinek arcképére. Állítólag széles vállú, izmos, kellemes megjelenésű, nagy barna szemekkel, gyönyörű szakállal. Medón azt mesélte, hogy vele van felesége is, Sabina. Makrancos, mogorva nő, de Nicomedia hölgyei ugrálnak körülötte. Már napokkal ezelőtt kicsinosították a hajúkat mindenféle krémekkel és díszesen faragott hajtűkkel, hogy utánozzák Sabina egyébként nem túl igényes, koronával díszített és magas pártába fonott haját.

A császári forgatag Nicomédia után a főúton haladt volna tovább. Nekem aznap a kecskékkel egy, az út melletti legelőn kellett volna maradnom, de a katonák eltessékeltek, hogy ne piszkítsam be az utat, mert itt fog elhaladni a császár. Micsoda felhajtás…Mérgesen a mellékút felé vettem az irányt, ott közelebb volt Claudiopolis legmagasabb dombja. Amikor már az útról letértem, észrevettem, hogy néhány lovas katona vágtat felém. Egyikük vértje nagyon fényes, díszes volt, lova gyönyörű, fehér mén. Azt se tudtam hova menjek, olyan hirtelen tűntek fel és közeledtek felém. Aznap még a tunikám se vettem fel, meztelen felsőtesttel és egy lenge alsógatyával hagytam el az otthont. A néhány lovas a főút felé sietett, ahol elvileg a császári menet kellett elvonuljon. Az diszes mellvértű férfi középmagas, zömök, szakállas volt…gyönyörű, nagy szemekkel. Egy pillanatra nézett rám, mélyen a szemembe, szinte beleremegtem. Az egész testem bizsergés járta át. Szinte éreztem: ez a császár. Ez ő! De hát mit keres itt? Mindenki fél mérföldre innen, a főúton várja!

Az a fél pillanat, amíg rámnézett elég volt, hogy órákra lebénuljak. Nem tudom mi volt ilyen különleges ebben. Férfiként ugan szép és tekintélyes, de hozzá foghatót láttam itt is…igaz, az arca más volt. Látszott, hogy nem idevalósi, egészen távoli tájakról származhat. Talán az, hogy ő maga a császár… gyerekkorom óta hallom a nevét, láttam érméken az arcát változni, a szobrát előttünk faragták az utca túloldalán otthon…most pedig itt lovagolt el előttem és úgy nézett, mint aki fel akar falni.

Már a nap lenyugvóra járt, amikor az egész szöveget elkészítettem a fejemben, amivel anyámat és apámat, no meg Medón barátom lenyűgözöm. Láttam a császárt előttetek! Hahah…és még rám is nézett, érezhetően megcsodált. Mélyen a szemembe, kicsit talán a felsőtestem is végigpásztázta….Ballagtam haza, készülve a történetre..mikor hirtelen újabb lódobogást hallok. Egyetlen lovas száguld felém, határozottan. El akarok menni az útja elől, de egyre biztosabban felém vágtat. Elkezdtem volna futni, de magával ragadott. Esélyem se volt menekülni, szorított, mint egy őrült maga előtt.

Fogoly lettem.