Meleg büszkeség vagy meleg normalitás?

Néha előfordul velem, hogy aprócska ötletből egy érdekes témára bukkanok és aztán mint a lavina, megindul bennem az ötletáradat. Igy történt ez ma is egy délutáni teázás közben. Egy melegségét nálam sokkalta erősebb módon exponáló fiúval teázgattam és arról elmélkedtünk igen bölcsen és higgadtan, hogy miért kell nekünk "büszkének" lenni a melegségünkre? Manapság Romániában, Magyarországon is "Meleg Büszkeség" napját tartanak, Pride-ot rendeznek. Egy olyan társadalomra zúdúl rá a rózsaszin bikiniben táncoló meleg férfiak és nemegyszer többségében transzexuális emberek látványa és vidámsága, amely még a szereteotipiák középkori szintű világában él. A céljuk mi? A másságra való büszkeség kifejezése és elfogadtatása a társadalom széles körében. Ellenben ezekkel a mondhatni extrém megnyilvánulásokkal és a nyugati (amerikai és német) modell azonnal adaptálásával csak azt érik el szerény véleményem szerint, hogy a másság érzetét és a szakadékot növelik. A társadalom sajnos sztereotipiákban él a melegeket illetően. Alig tudnak valamit erről a világról, filmekből és az LGBT aktivisták már emlitett "büszkeség" mozgalmából tudnak valamit. Sajnos ezen információk jelentős része azonban nem a valóságot tükrözi, hanem egy irreális,  vágyott világ amerikai vagy német modelljét próbálja a középkori mentalitás szintjén élő Romániába is behozni. Többször kemény köröket vivtam néhány ismert meleg aktivistával egy -egy temesvári vagy kolozsvári kávézás közben erről a jelenségről és kifejtettem, hogy én a lassú lépések hive vagyok, mert szerintem a szexualitás reformjait, változásait egy mentalitásbeli állapotában hátramardt társadalomban nem lehet rögtön egy, az 1968 -ban felgyorsult, de leglább 80 éves előzményekkel rendelkező amerikai és német modellel imitálni a melegség elfogadását. Az LGBT aktivistáink itt nem látják azt a folyamatot, amely elvezett oda, hogy Kölnben már valóban beszélhetünk meleg "büszkeség" menetéről, ahol azonban több százezer heteró és néhány tizezer meleg táncol együtt! De tudni kell bizony ehhez azt is, hogy a XIX. század végén Németországban már az ún. uranista költők erősen kövezték a meleg aktivizmus útját botrányos, de még "in the closet" verseikkel és mondhatni földalatti, értelmiségi mozgalmaikkal az akkor még szodomista jogokkal biró világban. Ezt követően vált a harmincas években Berlin Otto Dix által is megfestett kuplerájjá, ahol a meleg bárok is kivirágozhattak, mig végül a hippi korszak furcsa európai beáramlásával elért oda is lassan a san francisco-i meleg mozgaom.A nyugat európai vagy amerikai meleg felvonulásokat egy évszázados lassú, értelmiségi körökből kiáramló, majd az irodalmon és zenén (Ginsberg, Capote) átszűrődő tömegmozgalom előzte meg. Az eredmény pedig az lett, hogy pontosan a jelenség folyamatszerűsége miatt a "másságból" sikerült "normalitást" faragni. Hisz ott, ahol két meleg már kézen fogva tud bátran és feszélyeztetés érzete nélkül sétállni (és megjegyzendő: a heterók pontosan ugyanennyire lazán tudják ezt már tolerálni) ott már nem beszélhetünk másságról! Ott már nem lehet a "meleg büszkeségről" beszélni, hiszen ott ez a jelenség normalitássá lett. Ellenben felénk, mint mindent, átugrásokkal akarunk gyorsan és azonnal adaptálni: demokráciát, kapitalizmust és "meleg büszkeséget" is, elfelejtve hogy ez a nyugati országokban sem jött azonnal. Ha valódi, hiteles eredményt akarunk elérni, akkor szerintem nem a meleg büszkeséget, hanem sokkal inkább a meleg normalitást kellene épitenünk. Ennek első lépése pedig a szexualitás kérdéskörének, különböző megnyilvánulásainak az oktatása az iskolákban, a média bevonása a diszkrét és visszafogott, de rendszeres tájékoztatás és ismeretterjesztés felé.