Vallás és meleg identitás

Bár a kereszténység és a meleg élet között feszülő határokról már volt néhány bejegyzésem (1, 2, 3), egy csúnya vita ismét felszínre emelte a témát. Legyen akkor egy újabb bejegyzés a témában.

Először is ki kell emelni azt, hogy vallás és melegség témájával több száz honlap, cikk, doktori és könyv foglalkozik, igy egy blogbejegyzésben még csak nem is érdemes ezt, a pszihológia, szociológia, művelődéstörténet, jogtörténet és politológia által kutatott témát boncolgatni. Sokkal inkább néhány, az említett csúf vita során felmerült fogalmat fogok a magam személyes tapasztalatára alapozva körüljárni. 

•  Identitás - kategorizálás

 A felvetett kérdés úgy szólt, hogy a "homofób keresztény, zsidó, iszlám" és a bájosan relaxált ateista alkotta csoportból én melyik "kategóriába" tartozom. A kérdésfelvetés természetesen eleve sarkított, kirekesztő és hibás, hisz köztudott, hogy a fent említett négy világvallásnak ma már számos olyan ága és kongregációja van, amelyik elfogadja a melegséget (igen, a zsidó és iszlám valláson belül is!).  A saját identitásom így határoznám meg: "keresztény, döntően protestáns, de újonnan katolikus kultúrkörben és kulturális identitásban felnevelt, egzisztenciáját nem csupán sejtek milliárdjainak csodálatos együttműködéseként elképzelő meleg".  Röviden: európai kultúrközegben felnevelt, Istenhívő meleg. Olyan bírálatokat is kaptam, hogy ez egy "skizofrén" identitás, mivel meleg eleve nem lehet keresztény. Nos, elmondom, de, lehet. Mivel kereszténynek lenni elsősorban egy kulturális identitás, egy művelődéstörténeti hagyaték csomagjának az elfogadása. Az, ami hívővé tesz, az egyháztól független, metafizikai. Nekem ehhez ugyanúgy nem kell "bizonyíték", mint ahogy a szerelmesek sem fognak a kémialaborba vagy a CT vizsgálatra futni ahhoz, hogy megtalálják, most épp milyen agyi funkciók változnak ha "éreznek". Mert igen, mindkét típusú kapcsolat tesztelhető és nagyon is hasonló eredményeket mutat biokémiai szinten.

• A "homofób keresztényekről" és más állatfajtákról

 A kérdés mint említettem, feltételezte, hogy az összes ábrahámi világvallás "homofób", mi több, kategorikusan rossz. Ez több pontban sarkított kijelentés. Először is, az összes felsorolt világvallás ma már több száz kisebb egyházra bomlott fel, mindegyikben akad bőven olyan kongregáció, amely hivatalosan is, kijelentéseik és szabályzataik alapján is elfogadja a melegeket tagjuknak, vezetőjüknek és teljes értékű hívőiknek. Az tény, hogy az általunk ismert és főleg Romániában meghonosodott nagy egyházak egyelőre nem sietnek a valóságot a felszínre hozni  hivatalos nyilatkozatban, ami egyrészt kétszínűséget, hiteltelenséget és eleve, bizalmatlanságot szülhet az útjukat kereső melegek és a társadalom bizonyos tagjai között. Mert mi a valóság? A valóság az, amit múlt héten, egy német katolikus nagyvárosban hallottam egy, a karmelita rendből kilépett, jelenleg is vallástanárként szolgáló meleg fiútól:"a katolikus szemináriumokban tanulók legalább fele meleg. Ezt a püspöktől a spirituálisig mindenki tudja és senkinek semmi baja nincs ezzel. Van, hogy egymás közt is megbeszéljük bajainkat és ez odabent a legnagyobb természetességgel kószál a levegőben". Hasonlóan, egy szíriai menekült meleggel készült interjúm is kiemelte, hogy az egykor virágzó iszlám város, Aleppó nem is volt rossz hely a melegeknek. A valóság jelenleg az, hogy számos kongregáció elismeri a melegeket, akik bátran mernek egyházak tagjai lenni, a nagy egyházak egyrészt belül már rég elfogadták a realitást, és lassan, de biztosan ezt közvetítik kifele is. 

• A "militáns meleg ateista" és a vallás

 A beszélgetés során felmerült a melegek körében népszerű "militáns ateista" és a vallás kapcsolata is. Egyrészt, a fogalom lehet, hogy bugyuta, hisz a "militáns" szó egyféle harcot, fegyveres beavatkozást is jelent, ami legfeljebb néhány politikusra és extrém szekuláris rendszerére (Sztálin, Pol Pot, Mao) volt jellemző. Ők valóban ateisták és militánsok voltak. Másrészt viszont létezik egy mondjuk úgy "intellektuális agresszivitás" néhány neves ateista részéről (Hitchins, Dawkins), akik számos nyilatkozataikban ugyanolyan jelzőket ("rossz", "ártalmas", "beteges", "félelmetes") használnak emberek millióira és azok békés identitására, mint éppen az általuk bírált csoportok extrém vagy fanatista képviselői. Agyukban ilyenkor (lásd Hitchins izzadó és egyértelműen adrenalin túladagolt előadásait) ugyanolyan biokémiai folyamatok zajlanak, mint a fanatikus vallás-követőkben, akik meg akarnak győzni mindenkit, hogy pokolra jutunk "ha....". Bár nem ismerik el, de fanatikus "igazságkeresésükben" és "bizonyíték-mániájukban" az "intellektuálisan agresszív" ateisták ugyanolyan hívőkké válnak, mint az extrém vallásos emberek, így óriásivá szakítva a társadalmat, amelyet pontosan össze kellene kötniük. Kommunikáció és békés, minőségi ismeretterjesztés (lásd pozitív példának az amúgy ateista D. Attenborough-t) helyett, ők a negativra és a különbségre helyezik a hangsúlyt, ami nem teremt vonzalmat a többségi (hivő vagy agnosztikus) társadalom körében.

• "Vallásról és politikáról érzelem nélkül"

Tény, ami tény, válaszom a vita során túlságosan ironikus, pökhendi és elhamarkodott volt, mondhatni "érzelmekkel túlfűtött" ahogy az előbb birált "intellektuálisan agressziv" ateisták válaszai általában. Ezt magyarázni lehet nem kellene a lobbanékony, latin és mindig lelkes természetemmel (bár ez is tudományos tény). Vallásról és politikáról beszélni érzelmek nélkül viszont nehéz dolog és felmerül a kérdés: hol kell ezekről érzelem nélkül beszélni? Egy Facebook csoportban, amely eleve pszichológiai (érzelmi, identitásbeli) kapcsolatokra épül?

Az elhamarkodott és "intellektuálisan agresszív" válasz lehet kellemetlen volt a kérdés felvetőjének, de nem kellene meglepetésszerű legyen olyanoknak, akik engem személyesen ismernek és - ha szeretnek - akkor elfogadnak olyannak, amilyen vagyok: heves, érzelmes és lobbanékony. Mert a "másság" pontosan erről (is) szól.

A szivárványos Facebook jelenségről

Mészáros Gyuri barátom érdekes írást tett ma közzé. Nekem túlságosan borús, mert szerintem igenis, egy olyan pozitív világhangulatba, mint a beszivárványosodott Facebook - még ha nem is mindenkitől hiteles és valós - ma úgy kell kapaszkodni, mint a csepegő vízbe a sivatagban. Miért? Mert az élet szomorú és teles tele nehézségekkel, alig van lehetőségünk boldog pillanatokra a felgyorsult társadalomban, ahol már barátságok fenntartásáért és valódi emberi kapcsolatokért is valódi küzdelmet, versenyt kell folytatni.   De...tény és való, hogy ha történelmi kontextusában nézzük a dolgot, akkor Stonewalltól (minden, ami antipolgári, így anti-házasság) eljutni az egyetemes házasodásig érdekes folyamat.  Az, hogy

miként építették ezt fel óriási összegből az amerikai LGBTQ aktivisták, leginkább gazdaságpolitikai, jogi és kontextuális kérdés, Európában ez nem működne még. Főleg úgy, hogy mi, melegek nagyon, nagyon jól tudjuk: a mai generáció 85% csak szexet és szabados, "nyílt" kapcsolatot keres, válogat, páváskodik, húspiaci fondorlattal képes embertársait ignorálni és "nem az esetem" pökhendiséggel alrébbtolni és nem fogja még véletlenül sem a monogámiát választani., még ha társára talál sem És ha az össztársadalmi 4% -ból kivesszük a melegek 15% -át akik valóban monogámiára vágyunk...akkor bizony ez tényleg drága mulatság volt.

Mégis, szerintem megérte és szükséges lépés volt, hátha többen élnek vele és a régi, európai (keresztény) értékrend lelkileg is érettebbé teszi a melegeket is.

A boldog melegség illuziója

Örömmel olvastam, hogy Nádasdy Ádám esszékötetet irt a magyar melegek életéről, hétköznapjairól. Alig várom, hogy elolvassam, egy végtelenül kedves ember és a szavak nagymesterének személyes beszámolója csakis jó és élvezetes olvasmány lehet. Nagy kincs ő a magyar meleg értelmiség körében.Egyik kijelentésében azt állitja, hogy bizony, jó melegnek lenni, boldogság, rózsasznfelhők ésatöbbi. Persze, biztos, hogy a könyvét elolvasva ez a kép kissé árnyaltabbá válik, elvégre ő is keresztülment a negativ emlékeken, egy befuccsolt házasságon is. De, az jó dolog, hogy szemben a negativizmust árasztó politikusokkal és magyar médiával, Nádasdy a Bagdy Emőke féle pozitiv érzelmi higiéniát gyakorolja és a csikszentmihályi féle flow elvével élve, a jóra, a szépre és az élvezhetőre teszi a hangsúlyt. A szép emlékekre éépit, ebből merit és alkotja meg önmagát, mint a kor egyik reprezentáns meleg értelmiségét. Ez mind szép és jó, tanulhatunk tőle mind, kell ő - úgy legyen, Ámen.

Ám....ne feledjük, hogy ő ey más generáció szülötte. Amikor ő meleg volt, az emberek még egymást az

utcán figyelmesen, óvatosan és a valódi embert keresve, a valódi, élő kontaktust megélve találtak egymásra. Barátok egymás fülébe sugták, ha új meleg bukkant fel, egymásnak ajánlottak hasonszőrű fiúkat és meghitt házibulikat, kirándulásokat, felolvasóesteket, mozizásokat vagy - hát igen, néha azt is- orgiákat rendeztek. Igy volt ez San Francisco-ban is, kiegészitve persze néhány hedonista báral, szanuával, szex-mozival - és a kisebb magyar településekkel is. Az ő generációja ha elment Rómába, akkor a hetvenes években még a mindenki számára nyitott és járható Colosseum ódon falai között, az esti hold fényében cruisingolt és érdekes élményekre bukkanhatott.  Az ő generációja ha társat keresett, akkor azt csak úgy találta meg, ha baráti uton, meghitt közösségekbe járt. 

Manapság más világot élünk. Nem a jelen ellen akarok szólni, bár kétségtelenül, hogy akik olvasnak, azok már elkönyveltek az erdélyi magyar "meleg Adynak", aki szociális pesszimistaként csak panaszkodik. Nem erről van szó. Valóban, Catója vagyok a mai meleg közösségnek. Nem kényelmes szerep, de más mentalitásból meritek és más batyut hozok magammal, ami ilyen útra terelt. 

Ha megnézzük a mai meleg világot (Közép-Kelet Európában, de néhány kisebb nyugati városban is!) azt látjuk, hogy egyrészt megmaradt a bujdosás, a titkolózás, a meleg identitás felvállalásának valódi problémája- ami Nádasdy idején is élt és volt. Ehhez azonban jött néhány új dolog. Ma már a melegek döntő többsége nem közösségekben, élő baráti szálak utján találkozik, hanem a virtuális világban. Ez olyannyira része a mindennapoknak, hogy párok - sokszor évtizede együtt élők - felkerülnek ebbe a virtuális (ál)világba. Gyönyörű képek, mindenki boldog,  hasizmok, tökéletes arcok, szemek, mosolyok. Csak jó fotós kell, vagy néhány hamisan beállitott kép és te vagy a "nagy ő". A valódi találkozóig úgyse jut el a táraság nagy része, mert bármikor jöhet a felületes válasz: "nem vagy az esetem". Az egyénekből "esetek" lesznek, senki se kiváncsi rád, mint emberre, mert kit érdekel. De ha megunod a kapcsolatod vagy egy apró probléma akad, akkor nyitott kapcsolat lesz, gyakorlatilag a szexuális részt mással oldod meg. Vagy: dobod a párod, elvégre százszámra vannak a grindr-en, rómeón és más oldalakon. Több éve működő kapcsolatok mennek tönkre, mert a virtuális világ kisértése és rendkivüli hatása beszippantja őket. Ma már követni lehet a társad mobilon, tudod hány méterre van, ki vana közelében, ki lájkolta a képét...stb. Ezek konfliktusokat kreálnak és elindul a lavina.

Persze, ez nem alapvetően meleg jelenség, a mai társadalom valódi átalakulásának egyik jellemzője. Mig néhány éve még a technológia fél méter távlságra volt tőlünk a TV vagy rádió révén és a telefon is különálló entitás volt, manapság már a testünkön hordozzuk és pripritást élvez a smartphone és legalább még nyolc másik kütyű. Következő lépés már az lesz, hogy testünk szerves része lesz ez (lásd: smartwatch).

Egyféle cyborg van születőben, ahol úgy az agyi funkciók kémiája, mint a szociális hálózatok és kapcsolatrendszerünk át fog alakulni. Ez már megállithatatlan a most születők körében.

Az én generációm, aki a két világ mezsgyéjén született, vergődik, hogy megtalálja a helyes utat ebben a valóban vizválasztó társadalomban.

A technológiai fejlődés és az apps és virtuális hálózatok nem csak meleg sajátosság...de egyesülve a meleg világ eddig is meglévő problémáival egy valóban fekete jövőt vetit a "boldog melegség" reményében hivőknek.

De ahogy mondani szokás: a remény hal meg utoljára....

Van e szingli meleg?

A kérdés végtelenül egyszerű, már - már butácska is, ám mégis, igen fontos. Egyrészt önreflekció egy nyugtalan és pihenéstől távol álló időszakban, másrészt  mustra egy világban, amit sokszor már csak külsőként figyelek. 

Csernus Imre gyakran szokott bennünket (értsd: férfiakat, nőket - mindenkit) kiosztani és szeretetkurvának titulálni. Tény és való, hogy ebben a követhetetlen sebességgel száguldó világban az ember manapság kevés időt szán önmagára, érzéseinek letisztázására, figyelmére. Nem érdekli családja, nem érdekli a másik ember....csakis a munka, a napi rutin. Sokszor már a Maslow piramis legalján, mint egy amőba, csak a munka utáni evés, pisilés, kakilás és alvás szintjére süllyedünk. Ilyen körülmények között nem is csoda, ha legszívesebben az utcára állnánk ki egy ölelésért, amit hetek, hónapok óta nem kaptunk. Vagy mert magunknak sem adtuk meg, vagy mert nem is figyeltünk a hiányára sokáig. A szingli életmódnak persze előnyei is vannak, ezekről már írtam valamikor amikor még elég jól viseltem Amikor azonban terhessé válik, akkor az emberek - amióta világ, a világ - gyakran folyamodnak pótcselekvésekhez, hogy a szeretethiányt - ami legtöbbször saját maguk iránti tisztelet hiányából és az önreflekcióra fordított idő nemlétéből fakad - pánikszerűen pótolják. Ekkor jönnek szeretők, "fuckbuddy-k", egyéjszakák, vagy ha ez nem jön össze, akkor ivás, drogok és társaik. 

Az egyedüllét nehéz. Nehéz azért, mert magadat kell figyeld és ez nem mindig kellemes. Nehéz akkor is,

amikor az alapvető érzelmi igényeket - ölelés, szeretés - nem kapod meg nap, mint nap. Amikor már a párok látványa is zavar, akkor jön a szeretetkurválkodás, ami melegeknél (is) igen gyakori. Nem hinném - és nem is jelentem ki - hogy ez meleg jelenség, egyszerűen a hétköznapi ember általános reakciója egy pszihológiai jelenségre. Melegként azonban azt látom, hogy alapjában véve a "szingli meleg" fogalma nem ismert. Nincs szingli meleg!

Mindezt arra alapozom, hogy az emberek manapság egy tönkrement kapcsolataikat úgy orvosolnak, hogy 1-2 hét után máris egy másikba rohannak, vagy néhány hónap után az exük ágyában kötnek ki, szigorúan mint barátok, óvszerrel és sok, sok síkosítóval. Egy másik alternativa, hogy két - három szeretővel, "friends with benefits" -el béleljük egyedüllétünket és ágyunkat, igy máris megoldódott a napi ölelés és szeretetadag. 

De jól van ez így? Azt tudjuk, hogy egy szakítás és egy kapcsolat azért nem tűnik el két, három nap alatt, mert bármilyen hihetetlen, ez is egy gyászfolyamat, aminek meg kell adni módját, idejét és rituáléját. Ahhoz, hogy valóban szinglik, azaz "egyedül is jól" legyünk és egy új kapcsolatra alkalmasak, bizony végig kellene járjuk a kötelező lépcsőfokokat. Ezt azonban a többségünk nem teszi meg. Rohanunk az unalmas szingli lét elől és jöhet minden, ami akad. Amikor pedig mégis, akadna valaki, aki tényleg tartós kapcsolatra vágyik, akkor rájövünk, hogy valójában még mindig az exünket látjuk, érezzük vagy a sok szerető közepette nem is tudjuk mi fán terem az őszinteség, intimitás, az újdonság bizsergető, szűzies érzése. A "'feeling" hogy szabad voltam, megtisztult és most egy új világgal kavarodom együtt. Ritka kincs ez és a mai rohanó világ úgy érzem nem kedvez ennek a romantikus képzetnek.

Bízom  benne, hogy azért mind teszünk saját magunkért. Mert melegként, vagy anélkül, de a lelki fejlődés prioritás kell legyen. És ez melegeknél óriási igény. Az aktivisták - még a házasság követelése előtt, vagy közben - ezt is figyelembe vehetnék. 

Csók vagy kézfogás?

A meleg világban szinte univerzálisan elterjedt jelenség, hogy ha két meleg találkozik - történjen az Pesten vagy Rómában - arcon csókolják egymást és nem fognak kezet. Erről elmélkedjünk egy kicsit. 

Az emberek évzázadok óta ezerféle módon köszöntik egymást ha talákoznak. Az arccsók régi hagyomány, a

sémita kultúrákban (zsidók, arabok) teljesen természetes ma is, hogy viszonylag idegen emberek is igy üdvözlik egymást. Máshol az adott személy társadalmi - szociális szerepköre határozza meg azt, hogy fejet hajtva, szemébe nézve, kezet csókolva vagy más módon köszöntenek valakit. Európában a férfiak körében a kézfogás terjedt el és lett univerzális köszöntési móddá. Mivel állandóan ezt láttam és gyakoroltam gyerekkoromban és azt követően is, nekem is ez tűnik még most is a legtermészetesebbnek, találkozzak akárkivel - meleggel vagy heteróval - az első, ösztönös reakció, hogy egy határozott és erős kézfogással üdvözöljem. Nekem ez a legjobb módja még mindig annak, hogy energiákat közvetitsünk egymás felé és érezzem a találkozás lényegét. Emiatt is szörnyen furcsa nekem, ha melegekkel kell találkozzak, akik soha nem fogják meg a kezem vagy legalább helyette átölelnének (a másik módja az energiaátadásnak). Ehelyett sokan a túlságosan ridegnek tűnő arccsókkal üdvözlik egymást, aminek a lényegét sose értettem. Nem a mi kultúránk része és nem is érzem annyira személyesnek, bensőségesnek. A már emlitett kultúrkörökben ezt az idegenek is gyakorolják

egymás között, barátok és a család esetén öleléssel is párositják, hogy jelezzék a találkozó bensőségesebb viszonyát. 

A meleg világban ezt a szokást őszintén, kissé "diváskodásnak" tartom és felesleges nyüszögésnek. Férfiak vagyunk akkor fogjunk szépen, erősen és határozottan kezet vagy öleljük át egymást, hisz igy a leghatásosabb a találkozás örömének átadása. 

Az angyalarcú papnövendék és a másik

Rendkívüli élményben volt részem a tegnap este. Egy ismerősömnek köszönhetően részt vettem egy katolikus teológia fiúhallgatói által rendezett magyar "bulin". Az összejövetel nem is lett volna különleges, ha két személy nem üti fel a fejét ott. Nézzük, mi is történt. 

A napi munkából hazafutva, kicsit fölmentem a rómeóra, leellenőrizni, van e valamilyen szőrös olasztól üzenet. Természetesen, nem volt, ellenben a nézelődőim között akadt egy magyar is. Emlékeztem rá még nyárról, akkor rövid ideig beszélgettünk. Feltételezem ő már ezt elfelejtette, mert a gyors megismerkedés után a kérdéseiből az derült ki, hogy semmit se tud rólam. Bár kicsit idősebb tőlem, kellemes megjelenésű és intelligens férfi képét mutatta. Gondoltam, egy fene, egy találkozóra valamikor sor kerülhet. Hamar elköszöntem tőle, mert készülnöm kellett a pap - fiúk bulijára, amire volt osztálytársam révén hivatalos

voltam. Abban maradtunk, hogy majd valamikor összefutunk jövő héten.

Az összejövetel a katolikus pap - növendékekkel kellemesen telt. Néhányukat már ismertem, hisz futólag megfordultam már ott. Érdekes volt látni, hogy ezek a fiúk a nap 8 - 10 órájában állandóan együtt vannak, együtt esznek, együtt tanulnak, együtt énekelnek. A közösségi élmény bizonyosan egészen más erővel érvényesül ott, mint a "külső" társadalomban, ahol a személyes kapcsolatokat ma már felhígítja a smartphoneok, whatsuppok és más hülyeségek világa. Annyira más világ az övéké...a fiúkon látszik, hogy nagyon naiv, néha már - már túlságosan ártatlan viselkedésűek. Bár nem ismerem őket és az érzéseiket, a borozgatás közepette néhányuk arcán úgy láttam, hogy nem boldogok ők ott. Az alkohol persze, mindenen segít. Én, mint a "betolakodó", az idegen, végig kicsit kívülállóként éreztem magam és figyeltem őket - jó szociológiai munka. Különösen akkor volt furcsa érzés látni ezeket a fiatalokat, amikor a magyar népdalokat énekelték és nőkről, babámról, szerelemről, tubicás galambomról hangosan nótáztak...miközben nekik ez - elvileg, saját döntésük alapján - soha nem adatik meg. Mit érezhetnek? Voltak -e már szerelmesek? Szeretkeztek -e már nővel vagy egyáltalán, nekik a maszturbálás gondot okoz -e? Lelkiismeret-furdalást? Mit éreznek....ez járt a fejemben, amikor a pirosodó arcukat néztem, mint Kodály a székelyeknél, a nótázók körében. 

Az egyik fiú, akivel volt már szerencsém találkozni, most ismét elvarázsolt. Elsőéves teológus, gyönyörű arccal, piros ajkakkal, nagy, kék szemekkel, barna hajjal. Még a többi, szürkés öltözetű fiúhoz képest jól is öltözött. A hangja pedig egyenesen mennyei volt. Olyan volt, mint egy angyal, amit a reneszánsz korban festettek - nem a puttó fajta, hanem az ephebosz korú, aki ugyan még kellően ártatlan, naiv, de már érett, férfias is. Rég éreztem ilyen hirtelen fellángolást. Kicsit a hiányzó szerelem érzését hívogattam talán, amikor bambultam a szép arcát, állát és a pirosodó arcát, a sovány lábát és a formás fenekét. Rég kapott el a hév igy...

Mindeközben fel se figyeltem arra, hogy az egyik pasi, aki a mostani rektorral együtt végzett, a tárasaság közepén ül, csendesen, alig énekel, iszogatja borát és figyel. Engem, aztán néha a többieket is. Szörnyen ismerős volt az arca, láttam már valahol ezt az erősen borostás, kékszemű, idősödő, de jópasi

arcot...fogalmam se volt, hol. Az egykori osztálytársa - a mostani rektor - sokszor gúnyosan szólt hozzá: "látod, én hova jutottam, nem mint TE". Fene tudja mi baja vele, gondoltam. Annyi látszott az arcán, hogy kissé undorodva nézett a másikra.

A másik pasi is kissé kívülállóként ült a kör közepén, körülötte a többiek jöttek, mentek, a társaság kemény magja pedig nyomta az éneklést, a nótázást. Rómában, magyar nótákra becsiccsenteni? Érdekes élmény. 

Az angyalarcú fiú tekintetéből próbáltam - szinte vártam - hogy a gayradarom jelezzen, de nekem ez nem mindig megy. Bizonytalanság, kiváncsiság, szelidség és naivság látszott a tekintetében Sokszor mélyen a szemembe nézett, de nem tudom, hogy egyszerűen a teológusok közötti jóbarátsági, közösségi élmény teszi ilyen közvetlenné, az ország, ahol él most vagy az, hogy titkon ő is...meleg. Sose mertem erre rákérdezni nyiltan..pedig fene tudja, micsoda élményekben lenne igy részem. 

Mindenesetre a fiú hamar visszavonulót fújt és elment. Ekkor tudtam csak felocsudni a rózsaszin felhőből és figyelmemet a másik pasira vetnem. Egyre ismerősebb volt...egyre inkább éreztem, hogy mi már találkoztunk, vagy beszélgettünk. És azt is egyértelműen éreztem - egy furcsa, valóban egyedi érzésként - hogy a pasi meleg. Ez a radarjel biztos ereje. Amikor semmi egyértelmű mozgást, látványt, tettet nem mutat, de te érzed abból, ahogy néz, ahogy a többieket nézi. 

Amikor hazamentem, azonnal a rómeót nyitottam ki, hogy nézzem meg a pasi képét akivel a buli előtt beszélgettünk....Ő volt az. Az idősödő, borostás férfi, akivel egy órával a buli előtt csevegtem rómeón ott volt a pap - találkán. Kicsit kirázott a hideg. Egy hárommilliós városban mennyi erre az esély, hogy két magyar így találkozzon? Érdekes élmény volt. Fel se ismertem ott...nem volt egyértelmű nekem ez.

Azonnal ráirtam, talán ő még akkor is a bulin volt, mindenesetre online. Sem akkor, sem most a levelezés közben nem mutatott semmilyen változást, higgadtan beszélgettünk.

Kiderült, hogy ő is kispapként kezdte, de feladta a pályát, mert melegségét meg akarta élni. Most képpel a profiljában, bátran vállalja másságát de érdekes módon, régi társaival és az egyházzal is tartja a kapcsolatot. Kollegái tudják, hogy meleg és mostmár érthető is volt a gúnyossága az egykori osztálytársnak. 

Mikor elmeséltem neki, mennyire tetszik a fiatal papnövendék...természetesen ő is nyugtázta szépségét. Kérdeztem meleg -e szerinte a fiú: a válasz pedig nagyon hatásos volt. "Nem tudom, az elején nekem is úgy tűnt...de ha az is, évekbe telhet, amig feldolgozza. Nekem is hosszú időbe telt". 

Ez nagy mondat.  Tele tapasztalattal és sok, sok szenvedéssel, ami talán a tegnap láttot fiatal fiúk némelyikében is lezajlik. Hisz az ma már mindenki tudja itt és a világ más nagy egyházi központjaiban, hogy a katolikus szemináriumokat sokan menekülésként választják önmaguk identitása és szexualitása elől. Legyen szó félénk heteróról vagy látnes melegről...igy keresik a választ. Van, akinek pontosan a hit, a meditáció hozza el a választ...de sajnos, van akinek még az sem. 

Kiváncsi vagyok a történetükre. Remélem sikerül újabb részleteket megtudnom.

A múzsa fiú pedig...hát szép reggelem volt. 

A gayminátor

Hivatalosan is elneveztem magam gayminátornak.  A fogalom alatt értsük azt, hogy adott egy meleg fiú, aki valamilyen furcsa oknál fogva önmagukat biszexuálisnak öndefiniáló, valójában érezhetően meleg fiúkba lesz szerelmes. A végeredmény pedig az, hogy miután néhány hónapot szenvedélyesen végigvitáz és szenved a fiúkkal, ők elhagyják...majd rövid idő után kiderül: a fiúk végérvényesen melegnek definiálják magukat. Nos...úgy látszik ha díjat osztogatnának a "hány biszexet konvertáltunk át meleggé" kategóriában, ott én Jack Nicholson lennék, megannyi díjjal. Legutóbbi "díjátadásomról" írnék most, eddigi legnagyobb szerelmem történetét. 

Tavaly nyáron megismerkedtem egy fiúval. Magát biszexuálisnak határozta meg, hisz volt egy éves kapcsolata lánnyal és fiúkkal csak azt követően, 25 évesen volt dolga. Bár akkor már túl voltam két "biszex" konvertáláson és erősen fogadkoztam, hogy "soha többet"...az első találkozásunk annyira jól sikerült, hogy beleestem a fiúba. Kiderült, hogy az ágyon kívül is nagyon jól kijövünk, rengeteg közös vonásunk van, zenében, tudományos érdeklődésben, sétálásokban és még a gasztronómiában is. Én csodáltam az ő oroszláni spontaneitását, tüzességét, lelkesedését, ő meg érdekesnek találta az én kimért, határozott döntéseimet és kitartásom. A baj csak ott volt, hogy a fiú amikor érezte, hogy ebből a sok, közös lötyögésből valami komoly is lehet, megrémült. Egyféle elkötelezettség ellenes magatartás jött elő belőle, ami nem volt túl szerencsés az ő robbanékony természetével keveredve. Ez pontosan az én társfüggő természetemnek hiányzott...igy aztán a vita és a kapcsolat máris megromlott, annak ellenére, hogy én akkor már fülig szerelmes voltam belé. Először azzal érvelt, hogy neki egy lánnyal kell most kapcsolat, hisz olyan rég nem volt lánnyal és vágyik rá...aztán mikor ezt is megengedtem (első hiba) akkor letett erről a vágyáról (nem jött össze neki) és fokozatosan húzódott el tőlem. Még idegesítőbbnek érezte, ha érzelmeimet kimutatom, valahol éreztem ,hogy ez őt leginkább belülről zavarja. A tény, hogy ő is így érez, megrémisztette. Vita, vitát követett, de valahogy az ágyban mindig megoldottuk a problémát, igy néhány nap nemalvás és dühkitörés után a dolog ismét békésen zárult. Decemberben aztán egyre ritkábba találkoztunk. Állandóan panaszkodott, hogy neki túl sok a heti 4-5 találkozó, csökkentsük heti 1-2 -re....volt, mikor még annál is ritkábbra. Ez nekem már túlságosan terhes és szorongást kiváltó kérés volt. Egy másik országból jöttem vissza miatta ősszel, két nagy csomaggal, egy Boci csokival és egy borral. Az a találkozás nehezen feledhető, úgy az ő öröme, mint az azt követő gyönyörű szeretkezésünk. Decemberben ez végképp összeomlott. Ő annyira megrémült a kapcsolattól és a ténytől, hogy én perspektivákban gondolkodom, hogy elhagyott. Szó nélkül, mindenféle megbeszélés nélkül. A karácsonyt még ugyan kivárta, de az év első napjaiban egy internetes üzenetben közölte, hogy ő más - és most figyelj - fiúkkal (!) akar lenni. 

Négy hónap pokol várt rám, amikor próbáltam elfelejteni. Ez idő alatt ő a fél várost végigkefélte - kivétel nélkül, fiúkkal. Hónapokig nem beszéltünk....aztán mindig ő volt, aki keresett. Mikor közöltem, hogy még mindig szerelmes vagyok, akkor ismét megrémült és elhúzott.

Most ismét felkeresett. A kérdésre, "hogy vagy?" az volt a válasz: "hogy lennék..megvagyok. Elfogadtam, magam annak, ami vagyok...meleg". Egy év kellett hozzá. Egy tönkrement szerelem, egy szép barátság szüneteltetése és a fél város kurogatása ahhoz, hogy egy önmagával kibékületlen meleg fiú végre saját szájából tudja mondani azt, amit én neki már augusztusban megmondtam: MELEG VAGY(OK).

És ez igy van rendjén. Ennek igy kell legyen. A változás soha nem kivülről jön. Akármennyi áldozatot hozunk is egy emberért, pszihológiai kérdésekben mindig, de mindig csak a belső motor tud segiteni. Az önfelismerés, a tudatositás, az akarat. Ez nem hajlam kérdése. Ez kőkemény munka és élettapasztalat. Identitás.

Meleggé válásának gyötrelmeit csakis ő ismeri. Én láttam néha a szemeimben a küzdelmet, de hamar elforditotta tőlem. Most nagyon megölelném, hogy gratuláljak neki....

De jobb ez így. Jobb.

A képregények és a melegek

A Queer as Folk kanadai - amerikai filmosorzat immár klasszikus lett a melegek körében. Egyik epizódjában arról beszél az egyik főszereplő, hogy az amerikai meleg szubkultúra egyik sajátos jelenségévé lett az, hogy a meleg gyerekek nagyobb arányban rajonganak a képregények, különösen a férfias hősök, maszkulin toposzok iránt. Superman, Batman, Robin, Flash, Dardevil és a DC Comics valamint a Marvel további hősei dagadó izmaikkal, erős pénisztől dudorodó alsónemüikkel, a védteleneket megmentő és a kiszolgáltatott

embereket védelmező jellemzőik révén igazi "gay" ikonokká lettek. Túl azon, hogy a karakterek jó mitaképei lehettek a sokszor apahiányban vagy nyámnyila apákkal felnőtt fiúknak, a képregények szerkesztői - talán felismerve a potenciális piac igényeit - már a képregényirás ún aranykorában is számos homoerotikus történetet belefűzött a rajzolt világba, különösen Batman és Robin történetébe. Az elmúlt 1-2 évtizedben a képregények szerkesztői nemcsak nyiltan felvállalják, hogy hőseik alapvető gay ikonokká váltak, de sokszor rájátszanak erre az aspektusra. Ehhez hozzájárul az is, hogy a képregényipar dolgozóinak jelentős része maga is meleg. 

Bár az erdélyi meleg fiúk aligha képregényeken nevelkedtek, ilyen téren úgy érzem, nagyon szerencsés voltam. Nem kizárt, hogy a vallásos neveltetés dogmáiból pontosan a képregények világának mentalitása adta az egyensúly érzését és a lehetőséget, hogy 16-7 évesen már gond nélkül elfogadjam melegségem és soha nem kezdeményeztem nőkkel kapcsolatot. Szülővárosomban nemcsak a televizióban láthattuk az M1 és M2 csatornákon (nem úgy mint Székelyföldön) a Batman sorozatot vagy a Superman filmeket, de már a kilencvenes évek elejétől kezdve nagy számban elérhető volt a Magyarországról hetente behozott képregények egész tömkelege. Jómagam minden héten nagy izgalommal mentem a bajszos, nagyon kövér bácsihoz, aki egy bádogtetős asztalon árulta az Kiskeyged, Nők Lapja, keresztrejtvényes füzeteket és romantikus ponyvaregényeket.  sok buta női lap között minden héten ott villogott az új képregény, Batman, Superman és Pókember legújabb kalandjaival. Nekem ez óriási élmény volt, egyszrűen rajongtam értük. Később mikor már olvasni is tudtam őket, rájöttem, hogy ide valójában csak egy töredéke érkezik el az amerikai és magyarországi számoknak. Elkezdtem kutakodni a szerzők, alkotók, rajzolók után. Kedvencem mindig Superman volt, bár Batmant is szerettem - különösen az animációs sorozat gyönyörű grafikája, zenéje és jó szinkronja miatt. 

Bizonyitékként arra, hogy a fiúk már 10 éves koruk előtt is homoerotkus élményekkel rendelkeznek, még mindig élénken él az emlékeiben az a jelenet, amikor a Fantsztikus Négyes egyik számában Dr. Fátum (Doctor Doom) összehiv egy gyűlést, ahol természetesen a világ elpusztitását tervezi. Az egyik főhős lemarad a találkozóról, mert szeretkezik egy lombos fa alatt egy nővel. A jelenetet nagyon visszafogottan ábrázolta a képregényrajzoló. A főhős és a nő összefonódott teste csak kicsi képkockában, távolról jelent meg, de látszott, hogy a pasi meztelen, nagyon szép, izmos teste, vastag karja, szp, hosszú lábai vannak. 10 éves se lehettem, amikor ez a jelenet megfogott. A meztelen, szeretkező pasi teste...

A képregények mindig is a meleg szubkultúra elemei voltak és nekem nagy szerencsém volt, hogy Erdélyben ezen nőttem fel. 

"Fétisek" és végletek

Elég sok komoly dologról irtam már ebben a blogban, illik már valami "lazább" témáról is irni itt. Például arról, hogy ebben az egy, másél hónapban amit egy nagyon kicsi, a meleg élettől mondhatni teljesen "mentes" városban, Gyulafehérváron töltöttem milyen "fétisek" bújtak ki belőlem. Nem kell ezt a szót most a szó legszorosabb értelmében értelmezni, nem fogom feltárni legintimebb vágyaim és erotikus fétiseim (olyanok is vannak természetesen). Két olyan ösztönszerű vonzalmamról beszélek, amely egymástól teljesen távol áll, sőt, mondhatni teljesen ellentétes egymással mégis vonz. Ez is bizonyitja, hogy kissé végletes ember vagyok, de leginkább azt, hogy az emberi szexualitás nagyon kemény dió, érdekes lecsó, amibe sok minden belekerült.

Ebben a csöpnyi városban, ahol az internetes társkeresőn naponta 10 -15 ember van online, állitólag megvannak a melegek titkos találkozóhelyei. A "meleg topográfiáját" a városnak sem időm, sem kedvem nem volt feltárni, a rövid idő miatt amit itt töltök teljesen felesleges. Ellenben két fiú is múzsám lett ebben az egy hónapban. Az egyiket minden reggel nyolckor, munkába menet láttam a Vauban vár egyik hidjáról letekintve. Munkára készült, a külső várfal előtti útat épitette társaival. A fiú nyári munkás, fiatal, meglehet egyetemista vagy munkanélküli 20  -23 körüli adonisz. Zöld, testresimuló nadrágja, kecses dereka, szép mellizma, kockahasa, erős karjai igazán üditő látványt nyujtottak reggelente. Délben, amikor ebédszünetben végigloholtam a hidon, akkor már félmeztelenül dagadtak az izmai a tűző napon, a súlyos kövek terhe alatt. Egy ilyen fiú valami miatt mindig a titkos vágyálmaim között szerepelt: szellemiekben, intellektuálisan lehet (persze egyáltalán nem bizos) hogy nem tudna társam lenni és az unalom hamar beállna közöttünk. De a fizikai vonzalom, a fétisszerű perverzió, hogy egy ilyen fiú mit művelhet az ágyban...elég élesen megmozgatta a fantáziámat.

A másik fiú ennek teljesen ellentéte, mondhatni véglete. Fiatal, szinte gyermekien naiv arca, gyönyörű kék szemei, intelligens, mély tekintete, kicsit szégyenlős szempillái már első tekintetre különlegessé teszik. Gazdag, nagyon gazdag család sarja, de státuszával fiatal kora (20 éves) ellenére nem hivalkodik, sőt. Bár egy sztereotipiáktól nem mentes országból érkezett Romániába, műveltsége lenyügöző: klasszikus zenétől a latin irodalomig,olasz  filmművészettől Blake irodalmáig mindenről tud érdemben társalogni. Olyan szellemi orgazmusokat okozott a vele való beszélgetés, amit kevés ember tud nekem nyújtani. A tény, hogy ezt ilyen fiatalon képes nyújtani pedig egyenesen szexy, vonzó, "dögös". Benne nem a fizikai szépsége (bár az arc nekem mindig fontos), sokkal inkább a rendkivüli műveltsége, finomsága, szinte nemesi vonásai fogtak meg. Mig a másik fiúval vad éjszakákat, durva kalandokat, elemi ösztönöket tudnék felszabaditani, vele gyöngédséget, szeretetet, szellemi orgazmust is nyújtó kapcsolatot lehetne elképzelni.

Mondhatni, ők az "ideális" társ yingje és yangja. A lehetetlen, amire persze a valóság ritkán, nagyon ritkán ad valós (és fontos: meleg!) példát. De hála az égnek, az emberi fantázia határtalan és szabad. Amig nem jön egy pasi, addig maradjon a fantázia éles és vidám:) 

Monogámia a melegeknél

Az utolsó "kapcsolatom" azért ért véget, mert a pasi - aki akkor magát még biszexuálisnak határozta meg - nem tudta elviselni a monogámiát. Igy az év első napjaiban újévi köszöntő helyett dobott minden teketória

nélkül. Azóta sem igazán sikerült túltennem magam ezen. 

Az idő persze segit, hogy a seb gyógyuljon, bár a heg megmarad egy életen át fájó emlékként, de arra jó volt ez a tragikomédia, hogy sokat elmélkedjek azon, milyen volt a kapcsolat dinamikája, mi irányitja az emberi kapcsolatokat és hogy figyelmesebben kémeljem a meleg világ kapcsolatformáit. 

A nagy pszihoguruk azt mondják, hogy egy kapcsolatot csak addig érdemes fenntartani és küzdeni érte, amig a két ember együttes akarattal, hiteles érzésekkel, őszinte kommunikációval képes valami felé haladni. Amig a kapcsolatnak van célja, iránya és ezen az úton két ember halad. Magyarán, Csernus szavaival élve 30% -os kapcsolatokért nem érdemes energiát pazarolni. "Szépen is el lehet válni" -mondja Popper Péter. Nos, ez sose jött össze.

Eddigi szerény tapasztalatom és az általam ismert különböző meleg párkapcsolatok (külső szemmel látható) jellegzetességeiből azt azért le tudtam hámozni, hogy egy kapcsolat elsősorban két, azonos identitásszinten mozgó férfi között nyer értelmet. A kezdeti tűz, izgalom, fizikai vonzalom, a jó szex megvolt az exemmel is, ellenben ez az ő részéről soha nem ment át szerelembe, a kapcsolat  értelmi sikjára. Arra a szintre, amikor kimondja, hogy "akarom" a másikat és "akarok" vele egy hosszútávú jövőt közösen épiteni. Ide már nem ösztönök kellenek, hanem tudatosság, akarat, stabil identitása annak, hogy én boldog tudok és akarok lenni egy férfival. Ez a meleg férfi. Két különböző identitású ember soha nem fog tudni erre a szintre eljutni - magyarán nekik az "együtt lenni" állapot minőségbeli különbségek miatt fog tönkremenni. Egyik "a friends with benefits" laza kapcsolatban hisz, a másik a monogám párkapcsolatban. Tartalmában alapjában véve a kettő nagyon is hasonlit, hisz mindkét esetben közös séták, filmezések, szeretkezések, kirándulások, moziba járás, beszélgetések, viták képezik a kapcsolat dinamikáját de mig az előzőben nincs elközeleződés, nincs monogámia, odaadás és mondjuk úgy, tudatosság, felelősségvállalás addig a másikban van. Mikor jut el egy meleg férfi oda, hogy felelősséget vállaljon, monogámiára is képes legyen egy másik férfiért? Szerelmesnek kell ehhez lenni? Igen. Anélkül nekem sem megy. Mi van ha a másik nem szerelmes? Kompromisszumok, amelyekbe beletörik egy idő után a szerelmes fél. 

A monogámiához tehát elsősorban vagy mindkét fél szerelme szükséges, vagy azonos identitás, ugyanolyan erős vágy a párkapcsolat iránt. Ha ez megvan, akkor jöhet az együttlét, a valódi kapcsolat. Sok ilyet ismerek szerecsére, bár azt sose értettem, hogy lehet az, hogy két ember egyszerre legyen szerelmes egymásba...nekem ez sose jött össze.Valami fura játszmája ez az életnek.

Mindenesetre, ha ez megvan akkor 2-3 évig biztos eltart a rózsaszin felhő - állitólag ez kémia és tudomány, "bizonyitott". Ha ez is elmúlik, akkor még a monogámiát fenntarthatja az adott személyiség neveltetése, felelősségvállalásának és kapcsolati modelljének a természete, tehát nem fogja a társát megcsalni. A baj valójában az, hogy a meleg párok esetén 5-6 -7 év együttlét után nem jön el az a minőségi változás, ami a heteró kapcsolatokban eljöhet: a gyermekáládás. A legtöbb, mondjuk úgy felelősségteljes szülő 6-7 év együttlét után vállal kapcsolatot, hisz akkor már nem szerelmesek, minőségében más kapcsolatban vannak és mégis tudnak együtt élni. Túlvannak a próbán, jöhet a következő lépcső, a gyermek. Két férfi esetén (legalábbis a világ nagy részén) ez nem lehetséges. Más alternativa kell tehát, hogy a kapcsolat fennmaradjon, ne váljon unalmassá, ne fogyjon ki energiáiból. Milyen alternativák lehetnek? Az a kevés példa amit ismerek többféle variációt is mutat. A meleg világban a legleterjedtebb változat, hogy több év után megnyitják a kapcsolatot. Vagy "együtt" nyitnak (tehát csak hármasozás, orgiákon közösen vesznek részt) vagy külön (is) nyitnak, tehát a társnak megengedett, hogy másokkal szabadon is hancúrozzon. Azon az elven haladva, amit egy blogban nemrég olvastam, hogy a férfiaknál (és különösen a mele férfiaknál) az érzelmi monogámia sokkal élesebben elvál a szexuális monogámiától mint a nők esetén. Egy férfi - és különösen a heteró kapcsolatok "szabályaitól" és "elvárásaitól" mentesült melegek -

tud szexuális kapcsolatot létesiteni egy másik férfival úgy, hogy közben akár szerelmes a társába. Ez persze egy minta, sarkitás...itt is sokféle meghatározó elem létezik. Én képtelen vagyok szexelni mással ha szerelmes vagyok, érzelmileg erősen kötődök a társamhoz, ellenben ha nem vagyok szerelmes, nem okoz gondot az egyéjszakás kaland sem. 

Mi lehet a megoldás az olyan párok esetén, akik úgy épülnek fel pszihológiailag mint én, vagyis az érzelmi monogámiát sokkal szorosabban kötik a szexuális monogámiához? Egy altarnativa lehet az összeköltözés majd a házasság, amely egyféle szakralitást ad a kapcsolatnak. Hogy ez meddig tart ki...ez egy nagy kérdés, amelyre sajnos én a tapasztalat hiányában nem tudok válaszolni. Azt viszont tudom, hogy a hűség, a monogámia érdekes téma és csak két hasonlóan gondolkodó ember tud ezen a téren kompromisszumra jutni. A kalandvágyó, szabados természetű emberek - még ha érzelmileg kötődnek is a társához - nem lehet kordában tartani, nem tudod monogámiára "kényszeriteni": ha megpróbálod, elmenekül. Nekem úgy tűnik, hogy ők vannak többségben és talán boldogabbak is, mint mi, akiknek nehéz az érzelmi monogámiát különválasztani a szexuálistól. 

Búcsú helyett

Kolozsvártól elbúcsúzni állítólag nem lehet. Különösen nem, ha a szakmád ide köt és előbb, utóbb úgyis visszatérsz...mégis, hat év után az emberfia azt érzi a leghelyesebb és legjobb megoldásnak, ha szünetet tart. Ha távolról fogja kicsit figyelni azt a várost, amelyben félénk fiúból férfi, tanoncból kutató, kíváncsiskodóból figyelő lett. A várost, amely nekem talán a szülővárosnál is misztikusabb és szakrálisabb, ahol át tudtam élni valóban azt, amit kedves Eliadém úgy ir le mint a világ köldökét, a misztikus várost, ahol minden utca, tárgy, arc, épület egész mítoszt hord magában. Nekem ez a város örökre Kolozsvár marad.  A blogomban tudatosan is, no meg néha tudattalanul is túl sokat ostoroztam az itteni meleg életet, fájdalmas emlékeimet. Most jöjjön az, ami miatt nekem hat év alatt megérte melegként élni Kolozsváron és amit "melegként" (de leginkább csak úgy, emberként) ennek a gyönyörű városnak köszönhetek.

Először is, ebben a misztikummal, templomtornyokkal, Mátyás szoborral, kábelekkel, rozoga villamosokkal, magyarszinházos városban ismertem meg azokat a meleg barátaimat, akik számomra mai napig és a jövőben is lelki támaszt, örök támpontot és a non plus ultrát jelentik. Csupa szeretettel teli ember, akik számomra fontosabbak minden mulandó értéknél. A Hamvas féle "barátság" meghatározás mosolygó példái.  Kolozsvár és a sokat ostorozott meleg oldal révén ismerkedtem meg néhány olyan vándorral, akiket bár más országból sodort az élet rövid időre a kincses városba, a sors vagy mifene úgy hozta, hogy velem is megigyanak egy kávét, teát vagy átbulizzanak egy éjszakát. Sokukban intellektusuk, értelmük másokban szeretetük és szépségük - fizikai és lelki egyaránt - fogott meg. Kevesen mondhatják el azt, hogy az ir nemzeti ünnepen az Old Shepherdban egy meleg új zélandi fiúval a tarquiniai etruszk falfestményekről beszélt, vagy négy nemzet tagjaival - barátokkal - nézhetett végig egy meleg filmet. Ezekért a pillanatokért is, nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Kolozsváron töltött eddigi hat évem hozta el  - a maga furcsa, rövid és ahogy lenni szokott ez a szerelmes történetek esetén, rövid - szerelmeit is.  Bár fáj, hogy azzal a 3-4 pasival, akivel mélyebb és intenzivebb kapcsoaltom volt, már csak nem is beszélek és kölcsönös hallgatásba folytottuk múltunkat, a közösen eltöltött szép emlékek, a szerelem valóban közösen, élően megélt pillanatait nekik köszönhetem és ezekért hálás vagyok. Az elsőévesként átélt plátói szerelmem szülte versek, a szinház erkélye előtt átfagyoskodott hideg éjszaka, a találkozók előtti izgatott pillanatok széppé tették a későbbi fájdalmakat is. Ahogy szép volt a második nagy szerelem is, még ha csak két hónapig tartott is...a Szamos parton, este 11 -kor úgy csókolt, mintha a  világot falta volna fel velem. Fel se fogtuk, hogy Kolozsváron vagyunk, kicsit olyan Klimtesre sikeredett az élmény, mindent egybeolvasztó Brancusi - csók.

Az utolsó szerelmemért egy évre visszajöttem egy másik országból. Harminc kilós csomaggal, súlyzóval, lakás és szállás nélkül, 80 lejjel a zsebemben és egy tokaji borral, vállaltam ezt, mert hát az ember ha szerelmes nem tud mást tenni, mint követni szivét, még ha az ész mást is diktál. A sors meghálálta döntésem ezerszer, még ha a pasi nem is. Szeretni sose hiba, az egy ajándék, áldás. Nagyon nagy kincs.

Ahogy melegségem Kolozsváron megélt pillanatainak nagy momentuma az is, hogy elindulhatott a mi kis csoportunk és megéltük már a második szivárvány találkozót, melynek egyre több híve és követője, érdeklődője van. Ebből még mozgalom lesz, tudom és nagy megtiszteltetés, hogy én is részese lehetek ennek. Nagy öröm az, amikor a fiatal, a szerelemben még úgyanolyan vad erővel, naivsággal és odaadással hívő fiataloknak tudom átadni a hírt  hogy van egy csoport, ahol alternativát találhatnak a társkeresők embertviselő világán túl és ahol valódi, emberi kapcsolatokat tudnak építeni.

Kolozsvárt rövid időre, elhagyom. Visszatérek még néhány napra, esetleg a szivárvány találkozókra, de ősztől már más városból fogom erősíteni a közösségünket. Egy biztos: még jövök!:)

TIFF meleg szemmel: In the name of...

A TIFF idén is több meleg tematikájú filmet tartogatottt a közönség számára a jóval szerényebb költségvetés ellenére. A második film, most a már általam is emlitett, az idei Berlinálén Teddy Dijat nyert lengyel "In the name of..." (W imie...) cimű film volt. 

A film igen későn, este 10 -kor kezdődött és a Cinema City utolsó TIFF -es filmje volt. Három meleg barátommal - egy lengyellel, egy katalánnal és egy románnal - mentem el filmezni, de ahogy erre számitani lehetett, a közönség köreiben nagy örömömre és meglepetésemre több ismerősöm és barátom is ott volt, igy akár egy spontán összerázódott "szivárvány" találkozóról is beszélhettünk. Ott ültünk hatan egymás mellett és nagy izgalommal vártuk a filmet. A konferanszié - aki igen szégyenlős és furcsán beszélő pasi volt - bejelentette, hogy a vetités végén lehetőségünk lesz néhány kérdést is feltenni a helyszinre érkezett rendezőnő, Malgoska Szumowskának is. 

A film egy furcsa jelenettel indult, ahol néhány agressziv gyermek megaláz egy tehetetlen, kiszolgáltatott, de állandóan mosolygó Down kóros férfit. A jelenet - ahogy a film számos, fiúkat bemutató szegmense is - nagyon furcsa, az elején egészen zavaró perspektivában volt filmezve, mintha egy kereső, zavarodott szempár fókuszán keresztül látnánk az egész jelenetet, aki maga is részese ennek a megalázásnak. A kiszolgáltatottság, mint motivum volt itt a lényeg. 

Adam, a harmincas éveiben járó sportos pap (játszotta Andrzej Chyra, neves lengyel szinész) Varsóból egy aprócska lengyel faluba lett átirányitva, hogy katolikus papként szolgálja egyházát, amig aztán egy váratlan fordulat miatt végérvényesen megváltozik az élete. A  film nagyon érdekesen és élénken mutatja be a vidéki legyen társadalmat is - a tivornyákat, a pletykákat, a sarkitott karakterszerepekbe szűkitett személyeket- de fő témája a meleg katolikus papok problematikája. Adam hasznos és pillérszerű eleme az aprócska falu társadalmának, hisz nemcsak épitkezésekben, de a katolikus fiúkat tömöritő kollégium felújitásában is nagy szerepet játszik. A helyiek szeretik, a fiúk tisztelik, néha irigylik is új ruhái, eleganciája miatt. Egy - egy toposz - szerűen megformált női szereplő még vágyakozik is utánna. Ám a papról mindenki tudja, hogy keveset alszik, állandóan fáradt, gondterhelt, vasárnapi beszédei néha a semmibe vesznek és ahogy tekintete is a misék alatt, valahl máshol jár, valami mélységet őriz magában. Reggelente mérföldeket fut az erdőben, amely szerinte egyféle ima és menekülés az Istenhez. 

Adam élete akkor fordul fel, amikor a fiúközösség két új taggal bővül: a csendes, alig beszélő

Lukasszal (Mateusz Kosciukiewicz) és az extravagáns, szőkitett Adriannal (Tomasz Schuchardt). A két fiú annyira végletesen más és ellentétes erőket és elveket vall, amely tökéletes lessz aztán, hogy metafoűórává nőjjön később a filmben, amire a rendezőnő többször erősen apellált is: Lukasz gyönyörű, göndör haja, szakálla, naivitása, esendősége többször krisztusi ikonként jelenik meg, mig Adrian démoni tekintete, csábitása, gonoszsága és vakmerősége valamiféleképp a gonoszság szimolumaként, a Sátán csábitásaként jelenik meg. Egy közös mégis van bennük: melegek. Mindkét fiú a férfiakhoz vonzódik, ám mig Adrian azonnal elcsábit egy később öngyilkosságba menekült áratlan fiút, addig Lukasz csendben magában őrli érzésit, amelyet a pap iránt érez. Adam, a pap is azonnal érzi, hogy Lukasz más. Addig is nézte ő a fiúkat, hisz pontosan ez az érzés késztette napont futásra és néha ivásra is, hogy pontosan emiatt helyezték őt át Varsóból is az Isten háta mögé....Istent szolgálni. Adam mindig is tudta, hogy meleg, de egy olyan lengyel társadalom és teológia nevelte őt és áztatta velejéig, amely szinte "kötelezte" hogy bűntudata legyen saját hajlama és ösztönei miatt. Jómagam soha nem éreztem büntudatot, ha fiúkat néztem, ha fiúkkal szeretkeztem, szexeltem. A film annyira sok és mély bűntudatot mutat, hogy nekem az elképzelhetetlen....de megérteni megtudom, mert sok ilyennel találkoztam. Adm látja és tudja, hogy a két fiú meleg..és ez előhozza belőle régi érzéseit. Elindul benne egy harc két identitása között: Isten hitvese ő, mert igy döntött 21 évesen, apja halála után. Valódi hivő, aki nemcsak lelkiiseretfurdalásból, de tényleg, szeretetből tesz egy vidéki közösségért. De emellett ahogy mondta "megdugná az összes fiút a kollégiumból". Magyarán: ő egy MELEG

katolikus keresztény, pap. Belső vivódása több filmjlenetben is szerepel, amely egyben a katolikus egyháznak, a lengyel társadalomnak szóló éles és nagyon expressziv kritikája is. Számomra a legaranyosabb jelenet az volt, amikor a tébolyultan részeg és vivódó Adam táncol XVI. Benedek (ma már Ratzinger papa emeritus) portréjával. Hitvese ő az egyháznak, bátran belemegy ő ebbe a táncba, de pont ő, ő a pápa, az Egyház, a dogma, a "kötelező" cölibátus és homofóbia NEM engedi, hogy ez a jó ember, ez a lelkiismeretes lélek boldog lehessen. Melegként. Férfiként. Vivódása egyben az egyház kudarca is: mint intézmény, ez a szervezett megbukkott, hisz nem tudja saját papjainka, saját elkötelezett harcosainak sem biztositni a bolgodulást, a szeretetet, a valódi jézusi üzentet. Ha egy meleg pap nem élheti meg szrelmét és valódi boldogságát, hogy hirdtheti ő az igét, a szeretet nyelvét, a család, a társ fontosságát? Nem lesz hiteltelen, giccsparádé az egész, ahogy a film is ábrázolja a parodikusan felsorakoztatott, mezőn áthaladó körmenetben a sok ikont és kegytárgyat?

Adam Lukasz iránt érzett vonzalma olyan erős lesz, hogy egy közös kocsikázásuk során megengedi a fiúnak, hogy ráboruljon és egymás vállán elaludjanak a kocsiban. Ekkor alszik igzán mélyen és végre, nyugodtan a fáradt ember, aki egy fél életet eltöltött legtisztább érzései elnyomásával és vivódásával. Sajnos azonban ezt a jelenetet meglátja az egyik munkatársa, aki azonnal feljelenti a papot a püspöknél. A püspök válasza is nagy érdekes: hiven bólogt, hogy valóban, ez a jelenség ütközik az egyház tanitásaival és belső politikájával, de ironikus hanglejtéséből azonnal érezni, hogy ez egy végtelenül elterjedt, a

szemináriumokban, parókiákon, egyetemeken jelen lévő dolog. A meleg katolikus pap, aki szeretőt tart olyan ismerős fogalom már a püspöknek, hogy semmifél botránkozást nem mutat, sőt, természetesnek veszi. És ez nem csak filmjelenet: Lengyelorszgában, Olaszországban és Spanyolországban is számos esetről szólt már a sajtó, hogy meleg katolikus papok lepleződtek le (Barcelonában a meleg negyed 30 bárja a katolikus szeminárium körül van).  Adamot végül áthelyezik ismét egy másik parókiára....

A történet azonban mondhatni, "happy endel" végződik, hisz Lukasz, bár csendes és szinte néma fiú, de akarata tűzerős. Otthagyja a tehénbőgéstől hnagos, monoton és naiv családot és települést, és átmegy szerelméhez, megkeresi Adamot. Megteszi az útat a  bizonytalanságba, mert szerelmes. Más tett is ilyent, néha megbánja az ember...de hát szerelmesen nincs más lehetőséged, csak menni és futni az ember iránt, akit szeretsz, néha még külföldről is. 

Lukasz is ezt tette. Szeretkeznek. A film nagyon elegáns és visszafogott jelenetében kevés erotikus részletet látni, szerencsére  közönség most nagyon befogadó volt, nem sok sóhajtás és hújdulás sem. A rendezőnő zsenialitása, hogy a szeretkezés jelenete teljesen néma, zeneszó sincs - hadd hallja ő is, hogyan reagál a közönség, had érezzük, hogy ha két ember szerelmesen tud eggyé olvadni, az szakrális, isteni aktus, valódi ima. Hierofánia. 

Az utolsó jelenet azonban pesszimista és ismét, ütős, az egyháznak szól: Lukasz beiratkozik a szemináriumba. Ez örök lehetőség a szegény sorsú lengyel fiataloknak, hisz az egyház ösztöndijakat biztosit, viszonylag stabil állást, megélhetést, kaját, szállást....és igen, néma burkot arra, hogy melegként szeretőt tarts. A néma, eltitkolt szerelem egyháza ez, ahol változásra most még kevés esély van. 

A film végén az igazi meglepetés aztán nemcsak a rendkivül szimpatikus, fiatalos és szexy rendezőnő szarkaszmustól áradó, cool és laza válaszai voltak, hanem a Lukaszt játszó, a valóságban is  - tényleg, gyönyörű - Mateusz jelenléte volt, aki megtisztelte Kolozsvárt jelenlétével. A sors fintora, hogy ezt az adoniszt volt szerencsém aznap az utcán látni...és még csak fel se ismertem.

TIFF meleg szemmel: The Guide

A TIFF az elmúlt években már rendszeresen több, melegséggel vagy szexualitással foglalkozó filmet a programjára tűzött. Tavaly például a főtéren nézhette a nagyközönség az áldozattal is járó, első szerbiai Prideról készült filmet, vagy együtt könnyezhették végig - már aki nem volt elég prüd - a Weekend cimű filmet a közönség. Idén is több meleg vagy LMBTQ témájú film van teritéken. Sajnos jómagam nem tudok

A rendező

mindengyiken résztvenni, egyet már láttam, még egyet tervezek megnézni. Jöjjön most a már látott film rövid összefoglalója, véleményezése.

Amikor a jegyet megvettem, az AperiTIFF- ből nem derült ki egyértelműen, hogy meleg témájú - e a film. És még jó, hogy nem derült ki: beülve a kedvenc mozimba, a 30 -as évekbeli aranykort idéző Cinema Arta egyik jól kibélelt székébe, egyedül mozizva is jól éreztem magam. A teremben elég sokan voltak, de ismerőst nem láttam. A film (The Guide - O xenagos

, 2011)  előtt egy kopasz pasas beharangozta, hogy a rendező,  az igen sármos és mutatós Zacharias Mavroeidist is a köreinkben köszönthetjük, aki a vetités után készséggel áll majd rendelkezésünkre. A sármost és mutatóst persze nem mondták, de azért ezt hozzá kellett tegyem mindenképp.
A film maga nagyon jó volt, mondhatni vigjátéknak, ám inkább szatira volt. Iasonas, egy Salonikiből Athénbe került turistavezetőről szól, aki épitész - hallgatókat, Erasmusos külföldieket kalauzol néhány napon át Athénban. Szerencsétlenségére az összesereglett csapat - egy jóképű, de nagyon öntelt amerikai pasi, egy buta német liba, egy laza, de nagyon szlávos bolgár csaj, egy szerelmes spanyol diva, egy nyafogó francia bige és egy full meleg francia pasi - a sztereotipiák megjelenitői voltak. Karaktereiket úgy ábrázolta a rendező, hogy a néző érezze: a görögök hogy látják a turistákat és a turisták őket. mennyire végletekben gondolkodunk ha néhány napra meglátogatunk egy országot. A film ugyanakkor a 2009 előtti Athént is bemutatta (a rendezés még a válság

A turisták

és a nagy athéni lázadások előtt zajlott). Rámutatott a görög társadalom néhány főbb problémájára, de nem is sejtetve a későbbi lázadásokat. Iasonas azonban nem csak azért érdekes figura, mert naponta kiveri reggel a farkát és fura napi rituáléi kétbalkezes, de mégis szimpatikus fiúvá varázsolják, hanem leginkább azért, mert athéni tartózkodása idején szerelmes lesz az egyik barátnőjébe és ugyanakkor, leszopatja magát egy meleg crusing helyen egy fiúval. Ekkor jön rá, hogy valójában ő nem heteró...de akkor mi ez az egész? A filmnek mondhatni nincs témája, fő vezérvonala, igy Iasonas szexuális identitásának keresése sem kap főszerepet, legfeljebb a második felében a filmnek. A fiú egyértelműen szégyenérzetet érez, frusztrálja őt az, hogy barátnője jól érzi magát a meleg francia pasival, aki igen népszerű a csajok körében (is), miközben valójában őt is vonzza a pasi. Bár kettőjük között ez a fura játék kiderül, Iasonas még nem érett meg arra, hogy bevallja önmagának vonzalmát a férfiak iránt.
A film végül kicsit nyitottan zárul....talán rájön arra,hogy ő meleg és eldönti, hogy Athénban marad.
A film nem tartalmaz obszcén, vagy akár erotikus jeleneteket sem. Van egy -két meleg csók és az orális rész...ami azonban semmilyen részletet nem mutat. Ennek ellenére a közönségben többször hallottam hujdulást és sóhajtást, jajgatást és elégedetlenséget amikor a meleg téma előjött. A hátam mögött ülő elég mutatós pasi ájuldozott, hogy "iarasi cu gayii astia" ("már megint ezekkel a buzikkal"). Nem értem mi volt a baja....
A film végén a rendező egyetlen kérdést sem kapott, ami a film szexualitást érintő témáira vonatkozott volna. Én sem kérdeztem., leginkább a hátam mögött ülő állandóan jajgató és elégedetlenkedő pasi miatt éreztem feszélyeztetve magam...

Te megnyomnád -e a gombot?

Amikor néhány barátommal összeülünk egy - egy sör vagy pohár bor  mellé, többször felmerül a kérdés, hogy ki, mit tenne ha létezne egy olyan gomb, amelyet megnyomva egycsapásra "heteróvá" változnánk. Megnyomnád -e a gombot? Szól a kérdés. Általában az 5-6 ember közül akik összegyűltek, fele - fele arányban válaszoltak igennel vagy nemmel. Legutóbb a második szivárvány találkozón hangzott el a kérdés, ott a közel húsz főből a sovány többség (10-12 ember) válaszolt határozottan nemmel, a többiek igen, vagy "nem tudom" válasszal 

Én elég határozatlan voltam a válaszadásban, de talán az igenhez állok jelenleg a legközelebb.  Ha létezne ez a bizonyos gomb, most megnyomnám. Ez persze hangulatomtól is változott, voltak periódusok, mikor nem tettem volna meg. Most, ha lenne egy ilyen lehetőség, megtenném. Miért? Mert úgy érzem, hogy nekem természetemnél, neveltetésemnél és családi hátterem miatt a legfontosabb dolog az érzelmi biztonság, a társkapcsolat. Lehet, hogy ez társfüggőség, bár már a jó öreg Arisztotelész is megmondta, hogy az ember nem igazán képes az egyedüllétre. Szingliként harmoniában lenni egyedül is, lelkesedni az élet apró örömeiért úgy, hogy se reggel, se este, se délben  - soha ne legyen aki egyszer átölelje az embert elég nehéz. Úgy érzem, ha nem a férfiak vonzanának, nőkkel könnyebb lenne megtalálnom azt a tartós, monogám kapcsolatot, amire én vágyok. A meleg világban - legalábbis Kolozsváron - ismerkedni csak a neten lehet, ott viszont az én elveimet szinte kinevetik. Legutóbb az exem és az ő újonc "fiúja" azzal nevetett ki, hogy én "XIX.századi" elveket vallok, monogámiába, hűségbe  vetett mániákus hitem gyakorlatilag elefáncsonttoronyba zár a mai meleg világban, ahol mindenki mindenkivel, nyilt kapcsolatok számitanak divatosnak és életképesnek. Én túl féltékeny tipus vagyok ehhez és bár sokkal jobban érezte velem magát, mégis, mást választott, mert az az ember elviseli, ha mással is kefél néhanap. Abban igaza volt az exemnek, hogy "nehéz természetem van" és ilyen hozzáállással túl sokat fogok szenvedni a meleg világban. Vagy az egyedüllét, vagy a nyilt kapcsolatra való hajlam....de hát nálam ez nem választás kérdés. Kicsit olyan, mintha gerincműtétet kellene végrehajtani rajtam, hogy képes legyek erre. Igy hát marad az egyedüllét. A gombot tehát most, megnyomnám...mert a stabilitást, a lelki békét könnyebben fel tudnám épiteni egy nővel az oldalamon - talán.

De szerencsére az élet nem ad választási lehetőséget ebben. Nincs gomb, nincs választás. Legfeljebb az egyedüllétből és a magányból lehet valami mást faragni, ami élvezhetőbb, kellemesebb és soha, soha, soha nem feladni a reményt, hogy ez az erős hit és akarat egy stabil kapcsolatra egyszer meghozza a gyümölcsét. Hol és mikor...nem tudom. De még reménykedem, nagyon. 

Azt azonban kétlem, hogy ez Kolozsváron fog eljönni. 

Újabb coming out történetek

Nagyon jól esett hallani azt, hogy Másként Kolozsváron és az én blogom olvasása is biztatta barátai előtti felvállalásukban két fiút. Ha csak ennyiért irnám a blogot, már akkor is megérné. Bizom benne, hogy még több emberen tudunk segiteni és igy, mi is fejlődünk, szépülünk emberként, csapatként egyaránt.

A további bátoritás céljából pedig leirok még egy személyes coming out történetet, amiért nagyon hálás vagyok.

Miután a két legfontosabb barátnőmnek sikerült igy, vagy úgy elmondanom, hogy meleg vagyok, a dolgok felgyorsultak. A barátnőim elmondták párjuknak is, akik történetesen heteró fiúk. Nekem pedig ilyenkor jött el a görcsölés és a gátlásosságom. Lányokkal több időt töltöttem már a suliban is, fiúkkal legfeljebb szakmai dolgokról tudok órákon át elbeszélgetni, de a magánéletemet nem érintem előttük. Ha ki is mentem néha osztálytársaimmal sétálni

vagy egy limonádét, sört meginni és elment előttünk egy szép lány, a szokásos "hű, micsoda bögye volt, láttad?" kérdésre általában szemfényvesztő bólogatással próbáltam leplezni a tényt, hogy bizony engem ez a "bögy" hidegen hagyott. Bár néhány osztálytársam és egyetemi kollégámmal az évek alatt igen jó barátságra tettem szert, velük szemben mindig sokkal erősebben előjöttek gátlásaim, félelmeim, ha a coming outra gondoltam. Nem tudtam, hogyan reagálhat egy heteró fiú, ha megtudja, hogy barátja meleg. Ha a homoszexualitás, mint általános téma szóba került, megoszló véleményeket hallottam részükről: felvonulást rossz dolognak tartották, a rózsaszin tangában flangáló "buzikat" undoritónak tartották és általában disznó vicceket meséltek a melegekről és az anális szexről. Persze...freudi elszólások is lehetnek ebben, tudatalatti félelmek az ismeretlentől, az idegentől vagy ki tudja...a kiváncsiság jelei is akár. Mindenesetre nehéz volt előttük megnyilni, mert féltem a reakcióiktól, jobban mint a lányokétól. 

Az első fiúk, akik megtudták gyakorlatilag beleegyezésemen kivül "estek" túl ezen a helyzeten. Barátnőim elmondták párjuknak és érdekes módon, azok a fiúk is azonnal, minden gond nélkül elfogadtak. A témát egy pillanatra sem feszegettük persze, nagyon ritkán egy -egy ártatlan vicc vagy érdekes kérdés formájában találkozik kiváncsiságuk az én melegségemmel. Ezek a mondhatni indirekt coming outok jó előszobái voltak az első fiúnak bevallott történetem előtt. 

Néhány éve ismertem már, az egyetemen a legjobb barátaim egyike lett. Szakmai kapcsolatunk miatt is sok időt töltöttünk együtt, igy egyre erősebb lett bennem az akarat, hogy elmondom neki.

Erre lehetőség akkor adódott, amikor egy meleg barátommal közösen, elmentünk Berlinbe. A fiú is jött velünk, ráadásul ők ketten távoli rokonok. Ha már úgyis van meleg a családban,

könnyebben megy majd az elfogadás - gondoltam. A hosszú de nagyon kellemes utazás alatt a pihenők alkalmával többször odamentem S-hez, a meleg baráthoz, hogy megkérdezzem, vajon M. tudja -e rólam hogy meleg vagyok? Egyáltalán gyanitja? Elmondhatom -e neki? S. a meleg barát nem tudott biztosat mondani, de bátoritott, hogy Berlinben lazán megtehetném. Később tudtam meg, hogy szinte velem egyidőben, M., a heteró fiú is ugyanezt kérdezte S.től: te, szerinted Erdélyi Ganümédész nem meleg? Elég gyanús nekem...

A helyzet innentől kezdve már poénos, mondhatnánk. Berlinben, egy fagyos februári esti séta után egy sör mellett végül elmondtam M-nek, hogy meleg vagyok. Ahogy számitani lehetett, nevetve fogadta a hirt, bátoritott és semmiféle negativ reakciót nem kaptam. Egyedül annyit tett hozzá a bejelentéshez, hogy "nekem semmi bajom a melegekkel, amig nem nyomulnak rám". Ilyesmit több heteró fiútól hallottam már. Talán az ismeretlentől való félelem mondatja ezt velük, hisz jómagam soha nem hallottam olyanról, hogy meleg férfi "megtámadott " volna egy heteró fiút vagy egyáltalán flörtölt volna velük. A dolog értelmetlen, igy nem is értem, hogy miért félnek ettől a heteró férfiak. Talán van ebben egy kis himsoviniszta megnyilvánulás, erőfitogtatás.

Mindenesetre, az azt követő napokban észrevehetően megváltozott a viszonyunk és csöppet sem rossz irányba. Örült annak, hogy végre, én is tudok nyiltan beszélni a magánéletemről, amiről addig olyan látványosan és misztikusan  elhallgattam. Ő is megnyilt sok téren: beszéltünk barátnőiről, nőügyeiről, öltözködésről, csajozási technikákról, fiúzásról, "gyanús" melegekről a szakmánkban és minden olyanról amiről egyébként két fiú szokott beszélni, ha gátlásaikat nem tartja vissza a félelem.

A coming out óta barátságunk erősebb, őszintébb és az az érzést tudhatom magaménak, hogy szabadabb lettem. Nem érzem már azt, hogy vele szemben valami ketrec tartana csapdájában, beszélgetéseink szabadabbak, őszintébbek. 

A legközelebbi barátaim már mind tudják. Néhány ember még maradt, akinek jó lenne elmondani...és hátra van még a család.

Ha ők is tudni fogják, akkor az én coming out történetem már teljes. A nagyvilágnak nem teregetem ki úton, útfélen, nem érzem hogy ez erről szólna, persze ha valaki rákérdez, gond nélkül megmondom.

Szóval....aki még a barátai előtt sem mert előbujni, csak bátoritom, tegye meg. Ők megérdemlik és szabadabb, őszintébb lesz a barátságotok.

A többiek pedig nem számitanak:) 

Szivárvány majális - az első találkozó

Amióta elindult Másként Kolozsváron blogja és jómagam is csatlakoztam irásaimmal a tenni akaró erdélyi magyar melegek közösségéhez, egyre többen csatlakoztak facebookon a kis mozgalmunkhoz. Kezdetben 4-5 ember vezette a "szekeret", aztán ahogy nőtt a társaság, úgy bátorkodtak egyre többen a felvetett témákhoz hozzászólni, posztolni és érdekes ötletekkel gazdagitani a csoportot. Igy formálódott egy kis társaság  - hétköznapi emberek, értelmiségiek, akik a hétköznapokban magas szinvonalon és szorgalmasan végzik problémás kis ügyeiket és feladataikat, mint bárki más - de a csoportban nemi identitásukat, szexualitásukat érintő problémákról beszélnek. A csoportot elsősorban tehát a közös hajlam, a közös ügy kötötte össze. Néhány hétnek kellett csak eltelnie és a közös identitáshoz már csatlakozott számos azonos cél is, amelyet a csoport tagjainak jelentős része (54 emberből 20 - 30) úgy tűnik, felvállalni látszik. Néhány lelkes támogató és szimpatizáns is részt vesz munkánkban, amely egyelőre a zárt csoporton belüli disputák, bloggerkedés (manna.ro, Puritán Szemét, Másként Kolozsváron és jómagam) és egy, az erdélyi melegekről szóló facebook oldal promoválásával és előkészitésében kimerült. Egyelőre a csoport pontos célja, a készülő facebook oldal pontos célközönsége még nem körvonalazódott, de a tegnap megtörtént egy lépés, amely úgy gondolom mérföldköve nemcsak az erdélyi magyar meleg közösségnek, de a romániai LMBTQ mozgalomban is nagy dolognak számit. 

Több napos szervezkedést követően "Szivárvány majális" néven több, mint 20 ember a csoportból találkozott. Bár az időjárás nem engedte meg, hogy a tervezett szabadtéri piknikezés létrejöjjön, ehelyett lett éjszakába nyúló kocsmázás. A találkozó nemcsak a személyes kapcsolatok épitése miatt is volt nagyon fontos, de többeknek a jelen lévők közül bátoritást, kezdő lökést adott saját identitásuk erősitésében, mig a többség számára új barátok, talán hosszan tartó szakmai és aktivista kapcsolatok alapozódtak meg. A sörözgetéssel, "hosszúpuskázással" és borozgatással felviditott beszélgetés több fontos témát is érintett - és ismét bebizonyosodott, hogy a személyes találkozók sokkal intenzivebb, mélyebb, valódibb beszélgetéseket tudnak eredményezni, mit a virtuális világ elszerencsétlenkedett próbálkozásai. Az érintett témák szinte ugyanazok voltak, mint amit a csoportban már felvetettünk, mégis, személyesen végigtárgyalva azokat egy hatalmas kerekasztalt (ami most négyzetes volt) körbeülve sokkal jobb eredményeket és beszélgetéseket szült. Beszéltünk többek között a csoport jövőbeli terveiről, céljairól, milyen módon szeretnénk propagálni a facebook oldalunkat, milyen képi, vizuális, hanganyag és szöveges források kerülnének oda. Továbbá ismét vitára került a társkeresők és az ottani meleg világ problémái, a diszkréció határai és a coming out esélyei és módozatai Erdélyben. Végigmentünk mindenki coming out történetén, illetve a jelen levő párok elmesélték, hogyan jöttek össze. Szóba került még a melegházasság és a gyerekvállalás problémája és a vezető politikusok, értelmiségiek coming out esélyei Romániában. A társaság egyik tagja kiemelte, hogy a házasság támogatása nem függ össze a meleg világban dúló mély problémákkal, hisz annak bevezetése alapvető jog és a szabadság, a választás szabad jogának egyik kifejezése, ám az alapvető probléma talán, hogy mint minden jogi és mentalitástörténeti változás,Romániában - és talán általánosan, a kelet - európai régióban - nem alulról, hanem a felső körökből érkezett. Ez pedig azt is elővetiti, hogy bár a jogi lépések és az LGBT mozgalom főbb követelései előre láthatóan néhány éven belül itt is révbe érnek, a meleg világon belül és az individumokra lebontva aigha fog változás történni. A diszkréció, paranoia és félelem ösztönei amelyek teljes mértékben beivódtak a melegekbe is (talán még erősebben is mint a sokszor nagyon is naiv és minden rossztól mentes heteró társaikba). 

Csak remélni tudom, hogy a "Szivárvány majálisnak" lesz még folytatása és sikerül ebből egy kis mozgalmat, folymatosságra és következetességre épülő munkát létrehozni amelyneka fő célja az lenne, hogy megmutassuk: mi csekélységekben vagyunk mások, problémáink azonosak  és a félelmeket, sztereotipiákat úgy a meleg, mint a heteró oldalról csakis a tiszteletre, személyes tapasztalatokra és élményekre alapuló, nyilt kommunikációval, ismeretterjesztéssel érhetjük el.