Nagyszombat van, Húsvét jön, igy most a halálról és feltámadásról fogok irni - meleg szemmel.. Érdekes kisérlet, magam sem tudom még mi kerekedik ki ebből a végére.
Rengeteg olyan meleggel találkoztam, akik volt pasijukat siratták, vagy az első randin is még szemmel láthatóan előző kapcsolatukba voltak beskatulyázva. Ez egy párbeszéd első félórájából kivehető, hány
alkalommal hangzik el az "ex" fogalma netalán neve, de a rómeós társkeresések kékségében is elég egyértelmű, hogy az új profilik - különösen az "ismét itt" - "újra a késégben", "már megint ezen az oldalon" kétségbeesett státusz mondatokban egy lezáratlan, még nagyon is élő kapcsolatból menekülő fiú körvonalazódik. Az köztudott, hogy ami fáj, az rossz, ergó a férfitársadalom - szexuális irányultságától függetlenül - nagyon is kedveli azokat a helyzeteket, amikor a szar dolgokat - fájdalmat, érzelmi krizist, konfliktushelyzetet - egy óriási manőverrel szublimál és az ágy alá - netalán az ágyba - seper, teper. A szex tehát jó megoldás mindenre - elcseszett kapcsolat után, jöhet a vadászat. Csak sajnos az emberi lélek úgy működik mióta világ a világ, hogy egy konfliktus - helyzetet előbb meg kell élni, megérteni, feloldani és elengedni. Ez történik a gyász folyamatában is, amikor egy kedves családtagot temetünk. Érdemes megfigyelni, hogy a hagyományos temetéseken (amelyet nem véletlenül alkotott meg a népi szokás olyanná, amilyen) vannak szakaszok, amikor a közeli családtagok valósággal kirobbannak érzelmileg és egetrengető zokogásukban egy katartikus élményt látunk. Kiadják magukból a fájdalmat, dühöt, mérget, kétségbeesést: találkoznak a halállal, ahogy Hemingway novelláiban vagy Eliade rit de passage hasonlataiban látjuk. Ez a direkt, megélt találkozás a halállal segit abban, hogy feloldják és elegedjék a konfliktust, ez esetben, a halottat. A pszihológia már rég megirta - de még előtte a görög költők is tudták már - hogy egy szerelmi csalódást és szakadást is gyászfolyamatként kell megélni. Szükség van a nagy, érzelmi kitörésre, a fájdalom megélésére, majd a feloldásra és elengedésre. A különbség csak az, hogy mig a halott esetén a test, a fizikai találkozás lehetősége is megszünik, addig egy élő ember "eltemetése" sokkal nehezebb: naponta találkozhattok még, beszélgethettek, fennáll a "kisértés" lehetősége. A kisértet is tehát, mint irodalmi toposz sokkal inkább az élő emberek gyászfolyamatainak szüleménye.
Meleg világban (is) igen elterjedt, hogy ez a gyászfolyamat kimarad. A kapcsolatnak vége, egy - két hét patetikus siránkozás után máris új kapcsolatba rohannak. Aztán újra ismétlődik a történet és igy tovább, és igy tovább. Nem merik megélni a fájdalmat. Mert hát minek belemászni nyakig saját szarunkba - vagy hogy irodalmibb toposzt használjak - minek lemenni a pokolba, ha könnyebb alternativ megoldást találni. Csakhogy a pokoljárás (alvilágjárás) is ősi, irodalmi toposz. A hősök - Odüsszeusz, Orpheusz, Vergilius, Dante - lemegy a pokolba, hogy megismerje saját múltját is ezáltal. Jézus nagyszombati útja is ugyanez. A hősöket legtöbbször kisérők segitik, hogy alvilágjárásukat végig tudják vinni és ne ragadjanak odalent. Ezeket tekinthetnénk ma pszihológusoknak, pszihoanalitikusoknak, lelkészeknek. A pokoljárásban néha - ha nem segitik az arra járókat -bennragadnak. Sok iró, költő járt igy, akik önmaguk kutatásához és az inspiráció -keresés során nem tudtak vissszatérni (József Attila, Borbély Szilárd). Ha viszont sikerül megjárni az alvilágot - magyarán, saját magunk konfliktusait kezelni tudjuk és lezárni - akkor jön a katarzis, a feltámadás: a Húsvét. Ez a folyamat marad ki nagyon sok meleg életéből. Persze, nem csak a melegekéből: úgy általában, manapság, mindenki életéből. De mivel a meleg világ jelentős része nagyon "trendi" és igyekszik csakis külsőségekre adni, ezért ott különösen erős ez a tendencia, hogy az érzelmi konfliktusokat nem kezeljük, nem zárjuk le, nem engedjük el hanem visszük magunkkal bulikba, randikra, egyéjszakás kapcsolatokba, nyitott kapcsolatokba és rómeós profilokra. Felépitjük az álarcot, hogy jól mutasson, hogy eladható, vehető... b...és ne használjak most vulgáris igéket.Csak sajnos a dolog igy is, úgyis érezhető és bűzlő lesz. Mert nem hiteles.
A Húsvét manapság nem is ünnep. Illdomos az Y és Z generációnak kigúnyolni a vérző Krisztust, netalán a patetikus és horrorisztikus húsvéti nyulat. Pedig ahogy a felsorolt többi mitosz és a mesék is (lásd a meseterápia lényegét) ahogy a Húsvét története is pontosan erről szól, hogy merjünk szembenézni Orpheusként, Odüsszeuszként, Héraklészként, Jézusként saját magunkkal. Ez hiányzik manapság sokunk életéből. Megadni saját magunknak a lehetőséget a Feltámadásra.
Ez lenne a "meleg" feltámadás. Már ha kellenek ezek a köntösök ebben az esetben...
