2017. augusztus 14., hétfő

Példaképek: Vişinel Costel Bălan

Vişinel Costel Bălan neve jól ismert azok számára, akik a Guardian-t olvassák. A neves angol napilap "Ceausescu gyermekei" című 2014-es cikkében beszámolt a romániai árvaházak 1989 előtti állapotáról, mely riportnak egyik főszereplője volt a 2 hónapos korában árván
hagyott Vişinel Costel Bălan.
Az azóta sikeres civil mozgalom-vezető, politikus és számos alapítvány vezetőjeként tevékenykedő véleményvezér amerikai álomként valósította meg önmagát és lett sikeres ember Romániában. Életútjáról a gyerekgyilkosságoktól, árvaházi traumáktól és nehéz küzdelmektől a sikerekig vezető útig számos riport is készült román nyelven. Igazi hőse ő egy generációnak, akit a Ceausescu-rendszer árvaházai jóformán halálra és pusztulásra itéltek. Azok az árvaházak, ahol a HIV fertőzöttség gombaszerűen terjedt a 80-as évek végén és ahol sokáig a gyermekek terrornak és megfélelmlitésnek voltak kitéve nap mint nap. Vişinel Costel Bălan mégis dacolt sorsával és sikeresen elvégezte a középiskolát majd az egyetemet is, amelyet követően számos ONG és alapítvány létrehozója és vezetője lett, amelyek a hátrányos, különleges helyzetben lévő gyeremekeket - sorstásait - segíti. Ezek közül a legismertebb a "Desenam viitorul tau" azaz a "megrajzoljuk a jövődet" alapitvány, amely 2013 óta rengeteg gyermeken segített.
A TedX előadóként is sikerest aratott Bălan legutóbbi blogbejegyzésében és Facebook posztjában meglepő lépésre szánta el magát. A szentek tetemeit és relikviáit csókoló és nyalogató román társadalom bírálójaként azt a retorikus kérdést tette fel, hogy elgondolkodik-e a román társadalom azon, hogy ugyanazzal a nyelvvel, amivel orális szexet végzünk nap mint nap vasárnaponként az álszent ortodox társadalom bizonyos tagjai szenteket és azok relikviáit nyalják meg. 
Meglehetősen erős kritikájának végén azonban még ennél is bátrabb lépést tett - talán elsőként a román közéletben: nyíltan vállalta biszexualitását. 
Meg merte tenni ezt a lépést, annak ellenére, hogy lehet, néhány követőjét, támogatóját elveszti ezáltal. Na és? Több ezren támogatják, mert őszinte és szinte szent-emberszerű célt szolgál: gyermekeken segít éjjel, nappal. És néha igen, férfiakkal is szexel. Hol a baj ezzel? Aki megvetné, nézzen magára: azelőtt éjszaka lehet ő is orális szexet végzett, másnap pedig csókolta a templomban a mumifikálódott szent tetemét vagy a keresztet. 
De talán nekünk, erdélyi magyaroknak még fontosabb kérdés: mi akadályozza meg az erdmagyar elitet (politikai, gazdasági, intellektuális vezetőket), hogy a maguk biztos, bebetonozott, hires és elismert poziciójukban végre ők is előjöjjenek mint melegek vagy biszexuálisak? Mitől félünk mi 2017-ben?
Ez itt a kérdés, válasszatok...

Vişinel Costel Bălan egy követendő példa. Álljon hát előttünk mintaképként. 

2017. augusztus 3., csütörtök

Antinous emlékei V. Szkíták a kikötőben



A császári paedagogiumban szigorú program szerint éltem, annak ellenére, hogy Severina és Laelianus is néha segített, hogy különcködő szerepem legyen a folyton bővülő neveldében. Néha sikerült a paidagogosok kezéből kiosonni, vagy Severina „görög nyelvleckéire” vagy Laelianus „kardforgatásaira”, amelyek a legtöbb esetben egészen más fülledezésbe merültek. A legtöbbet kétségtelenül Sabinától tanultam, aki a szenátorral ellentétben, nagyon sok városi pletykát és történetet elmesélt. Mint egy jó görög hetéra, aki állandóan otthonosan mozog a város politikai és kulturális életében, Severina biztosította a napi csámcsogásra való római híranyagot. Róma bűztől áradó kisutcáinak bordélytitkait ugyanúgy ismerte, mint az utazó császár szenátorainak legféltettebb titkait. Volt barátnője a város egyik leglátogatottabb lupanariumában[1], ahová például mostanság Laelianus fia, Marius is szokott járogatni. A nemrég oda vett hispániai lányok mindent elcsevegnek, igy tudtam meg például, hogy szegény Mariusnak nem ment valami fényesen az első alkalom. Állítólag utána lassan belejött, de a hispániai hölgyemények állítólag inkább az apját kívánják. Azt
meg is értem….néha még magáévá tesz, igaz, mostanában ritkán tartózkodik Rómában. Keveset beszél velem, ha megjelenik a paedagogiumban, tudom, hogy mennem kell és fél órán át csak az övé vagyok. Ereje minden cseppjét belém teszi, izomtól duzzadó teste alatt jobban kiizzadok, mintha a paedagogium legjobb paidotribese[2] kínzott volna naphosszat. Néha jól esik, hogy a sok férfias tanár, szobrok erdeje és Laelianus férfias dominanciája után a magam ura lehetek és Severinával néha elszórakozom. Mostanában dicsérget, hogy egyre formásabb idomaim lettek, állítólag olyat utoljára csak a megistenült Augustus idején készült Marcellus szobron látott, ami a nevét viselő színházban állt, majd átkerült a Palatinusi paloták egyik szobájába. Fenekemet gyakran szorítja erősen, miközben a Caelius domb egy-egy eldugott bokrában töltöttük pásztoróránkat.
Lassan 1,5 éve vagyok Rómában és eddig alig merészkedhettem messzebb a Tiberis partjától, a Transtiberis vidékén is csak egyszer voltam, amikor egy nagy szíriai csoport valami furcsa színes forgatagban vonult végig a Janiculum dimbes, dombos utcáin[3].
Május idusán aztán nagy mozgolódás lett a városban. Severinától megtudtam, hogy az útépítésért felelős katonák és mérnökök most nagy számban özönlenek a trákok provinciájába, ahol Hadrianus egy ideig Coela városában tartózkodott. A palatinusi pletykák szerint azóta a császár és hadserege eljutott az egykori görög gyarmat, Bizantium kikötőjéig és egészen a Feketének nevezett tenger mélyébe hatoltak, ahol egy tengeri csatában leverték a szkítákat. Róluk még gyerekkoromban hallottam, hisz rossz hírük és mesés gazdagságuk, aranyuk és díszes ruhájuk, furcsa öltözködésük és harci modoruk legendája eljutott Bithyniába is.
Néhány nappal azután, hogy a tengeri csata győzelmének híre végigjárta Róma utcáit, a város rabszolgakereskedői futkározva rajzottak szét a város piacain[4]. Egyikük, Arisztogeitón, aki egyben a paedagogium egyik tanára volt, megkért néhányunkat, hogy – első alkalommal római rabságom alatt – menjünk vele Ostiába, Róma kikötőjébe.
Mivel lovagolni még nem igazán tudtam ilyen távon, egy kocsiban zötyögtünk végig a Via Ostiense nagy, lapos kövein, amely gyönyörű sírok és a római múlt nagy alakjainak sírjai melett vonultak el. Az utat néha keresztrefeszitettek bűzlő hullái kisérték. Arisztogeitón mesélte, hogy állítólag, ezen az úton ekkor kezdték a föld alatti sírokat ásni, katakombáknak nevezik, vagy minek ezeket[5].
Ostiába alig egy óra alatt odaértünk. Gyönyörű város, pezsgő piaccal, kerekedőkkel, megannyi nyelven ordító furcsa emberekkel és katonákkal volt telve a kikötő, amelyet Hadrianus fogadott apja, Traianus építtetett. Bizonyos részei még mindig épülőfélben voltak, a hajók pedig úgy feszitették árbocaikat, mint a magasodó hegyek. Arisztogeitón aztán elvitt minket a kikötő legnagyobb hajójához. Ez hozta el a feketének nevezett tenger partján, az egykori Bizantium görög város közelében legyőzött szkíta flotta katonáit, akik most túszként, a rabszolgapiacra kerülnek. Nekünk
kellett az iratokat rendeznünk: kezünkbe nyomtak egy viaszos táblácskát és egy stílust és diktálás után kellett vezetünk a neveket, az illető magasságát és testi állapotát. Héliosz már kétszer átvezette szekerét felettünk, és mi még mindig csak a furcsábbnál furcsább neveket írtuk. A többség nevét le se tudtam vésni, így Arisztogeitón rendszerint görög neveket diktált nekem.
Az egyik rabszolgán aztán megakadt a szemem. Arisztogeitón magam elé rángatta és miközben ő méregette, nézegette, én azonnal leragadtam a tekinteténél. Nálamnál valamivel alacsonyabb volt, fekete haját a szél és a tengeri út összezilálta magas homlokán. Fehér bőrén Héliosz csillogtatta nedveit az ostiai forróságban. Kékeszöld szemei mélyen ültek ritka, szelíd tekintetével fáradt arcán. Volt benne valami mélység, mintha a szkiták legendájának hőseit láttam volna, akiktől rettegett a Kelet és mégis, vonzódott hozzájuk az egész napnyugat. Szomorúságot, csalódottságot is láttam rajta, de talán most izgatottan, kérdésekkel telve állt előttünk. Arcát erős, dús, kemény szakáll díszítette. Ez nagyon felizgatott, kissé a tunikám alatt megszorítottam a combjaim, hogy nehogy feltűnjön. Ajkai húsosak, szélesek és érzékien melankolikusak voltak. Orrán egy érdekes kis vágás, mélyedés volt…eszembe jutott Severina egyik buta kis vicce: szerinte az ilyen orrú férfiakat Priapusz megáldotta.
Arisztogeitón még méregette, lediktálta a magasságát, testi állapotát jónak, kiválónak vélte, majd elkiáltotta a nevét: Sáká. A fiú ekkor – először – halkan, de nem félve, megszólalt és javította a görög kiejtését: Saka.  Arisztogeitón elhúzta a száját és máris vette a következő hozományt.
Estig irogattuk a neveket. Több száz újonnan érkezett szkíta rabszolgát vezettünk be….legalábbis mi szkítáknak mondtuk őket, de egyik fekete, másik szőke volt, ruházatuk és nyelvük is különbözött. Rómában róluk is annyit tudhattak, mint az én bithyniai népeimről….
Vacsora után valami nem hagyott nyugodni. Annyira megragadott ennek a mélabús, mély tekintetű fiúnak a személye, hogy kíváncsi voltam, ki is ő. Mikor a szobánkat őrző katona elbóbiskolt, kilógtam és átosontam a nagy barakkba, ahol az újonnan érkezetteket őrizték. Több tucatnyi fiú bedobva egy helyre, többségüknek ágy sem jutott, így a földön aludtak. Arisztogeitón még el is viccelt velük, hogy bezzeg annak idején a spártaiak is a földön aludtak, ezek meg amúgy is csak rabszolgák, két lábon járó szerszámok.
Belopóztam a barakk egyik ablakán. A sötétben sokáig semmit se láttam, aztán ahogy a szemem megszokta a sötétséget, már felismertem az arcvonásokat. Hosszú keresés után megtaláltam Sakát. Ott feküdt három másik fiúval egy ágyon, bár szegénynek alig jutott féllábnyi hely. Ahogy közelebb mentem az ágyhoz, észrevett. Ezek szerint nem aludt valami mélyen. Kissé megrémültem, de ő maga intett, hogy nyugodjak meg. Fejemmel intettem, hogy jöjjön velem. Azonnal jött.
Kimásztunk az ablakon és elfutottunk Ostia kikötőjéig, a tengerpartig. Ő futott volna tovább, de megfogtam. Kissé bizonytalan lett, nem tudta, hogy menekítem-e vagy valami mást akarok tőle. Latinul értett, de nem sokat beszélt, néhány szót azért tudott. Elmondtam neki, hogy nagyon vonzónak tartom. Megsimogatta meztelen felsőtestét. Melle izmos, erős, férfias volt, enyhén szőrös a nyakától az ágyékáig. Kissé meghátrált, de izgatónak találta amit teszek, mert rongyos tunikája alatt azonnal láttam, hogy vesszője meredtté vált. Hosszan nézte az arcom, majd a testem. Talán ott álltunk volna a holdfényes tengerparton órákon át Nüx sötétségében, ha én nem teszem kezeim a farkára és szorítom meg. Furcsán rámnézett és meghátrált. Megkérdeztem, hogy ott Szkitiában nem szokás fiúk között eljátszadozni? Saka azt mondta, hogy ahonnan ő jön, Az Argonauták is megfordultak[6] és a görög városokban látott már enyelgő férfiakat. Izgatta a látvány, de az ő családjában és városában nem volt szokás az ilyesmi. Istenek nem engedték…mondta, miközben kezemben a farka már kőkeménnyé meredt. Éreztem, hogy vastag farka van. Severinának igaza volt. Még mielőtt tovább beszélt volna, elborult az agyam és hevesen nekiestem. Húsos ajkait csókoltam, nagy homlokán elkentem fekete haját és szakállát feltűzdeltem kezeimmel. Ő sokáig csak hagyta, hogy csókoljam, de aztán áthevítette az izgalom tüze és mostmár ő is csókolt. Kezével testemet simogatta, hátamat marta, belemarkolt húsos fenekembe. Rácsapott.
Letéptem szolgatunikáját és a holdfényben ott meredt előttem a farka. Felkunkorodva, szinte szétrobbanva. Letérdeltem elé és hevesen elkezdtem szopni. Nagy, nedves makkját ízlelgettem, nyaltam, kényeztettem, ereit végignyaltam a heréjéig. Másik kezemmel erős lábait, izmos hátsóját markoltam, kapartam.  Ő egy ideig nem merte nézni, mit teszek, de egy idő után már éreztem, hogy fejem fogja, simogatja, majd lassan mozgatja is hajamnál fogva a kőkeménnyé meredt farkán. Egyre gyakrabban markolászta a fenekem, rá-rácsapott kemény kezével, majd egy hirtelen mozdulattal lerángatta rólam a maradék ruhát is és a homokba döntött. Szembe fordult velem, lábaim feldobta és nedves makkjával nekem esett. Belémhatolt. Hatalmas szemei most mintha mosolyogtak volna, néha a holdfényben láttam, hogy bár pupillái aprók, de kék szemei égnek, hevesek. Kemény farkát tövig belém merítette. Hátrafordított, úgy még jobban élvezte. Kezdetben nagyon vontatott, félénk, szinte szüzies mozdulatokkal hatolt belém, mint egykor én Severinába, de mikor hasamra tett és én felemeltem a húsos fenekem, mintha megvadult volna. Szinte vártam, hol van az a szkíta virtus, amiről a legendák szólnak? éreztem, hogy ebben a melankolikus tekintetű férfiban ott lapul egy erő. Mostmár hallatszott, hogy csattogtat az erejével. Az egész üres tengerpart tőlünk volt hangos, talán eljutott a hangunk Alexandriáig is. Akkorát élvezett belém, amilyet Laelianus se tudott.
Hosszú ideig feküdtünk még a homokban, némán, csendesen. Arcára visszaült a melankólia, az a fátyolos, szinte múzsai szomorúság, ami egy szkítában se láttam az ostiai kikötőben.
Megígértem neki, hogy segíteni fogom, hogy legalább a császári paedagogiumba kerüljön….Ekkor láttam először elmosolyodni. Gyönyörű, egészséges fogai voltak, széles, egész arcán végigsimuló mosollyal. Igy búcsúztunk. Ő visszamászott barakkjába, én pedig az enyémbe.
Másnap berángattak minket Rómába.








[1] bordélyház.
[2] Paidotribes – a görög atléták és profi sportolók mesterei. Feltételezhetően az ókori Rómában is külön nevelők képezték a profi sportot űző atlétákat és a császári iskola ifjait is.
[3] A Janiculum a Transtiberis városrész szíriaiak és közel-keleti csoportok és kisvallási egyesületek által lakott terület volt.
[4] Kr.u. 124 májusa.
[5] Az első katakombákat Kr.u.II. században épitik. Ekkor még nincs tudomásunk arról, hogy itt keresztények is temetkeztek volna.
[6] Krimi félsziget. Egyike volt a római rabszolgapiac egyik fő utánpótlásának.

2015. november 26., csütörtök

Vallás és meleg identitás

Bár a kereszténység és a meleg élet között feszülő határokról már volt néhány bejegyzésem (1, 2, 3), egy csúnya vita ismét felszínre emelte a témát. Legyen akkor egy újabb bejegyzés a témában.
Először is ki kell emelni azt, hogy vallás és melegség témájával több száz honlap, cikk, doktori és könyv foglalkozik, igy egy blogbejegyzésben még csak nem is érdemes ezt, a pszihológia, szociológia, művelődéstörténet, jogtörténet és politológia által kutatott témát boncolgatni. Sokkal inkább néhány, az említett csúf vita során felmerült fogalmat fogok a magam személyes tapasztalatára alapozva körüljárni. 

  •  Identitás - kategorizálás
 A felvetett kérdés úgy szólt, hogy a "homofób keresztény, zsidó, iszlám" és a bájosan relaxált ateista alkotta csoportból én melyik "kategóriába" tartozom. A kérdésfelvetés természetesen eleve sarkított, kirekesztő és hibás, hisz köztudott, hogy a fent említett négy világvallásnak ma már számos olyan ága és kongregációja van, amelyik elfogadja a melegséget (igen, a zsidó és iszlám valláson belül is!).  A saját identitásom így határoznám meg: "keresztény, döntően protestáns, de újonnan katolikus kultúrkörben és kulturális identitásban felnevelt, egzisztenciáját nem csupán sejtek milliárdjainak csodálatos együttműködéseként elképzelő meleg".  Röviden: európai kultúrközegben felnevelt, Istenhívő meleg. Olyan bírálatokat is kaptam, hogy ez egy "skizofrén" identitás, mivel meleg eleve nem lehet keresztény. Nos, elmondom, de, lehet. Mivel kereszténynek lenni elsősorban egy kulturális identitás, egy művelődéstörténeti hagyaték csomagjának az elfogadása. Az, ami hívővé tesz, az egyháztól független, metafizikai. Nekem ehhez ugyanúgy nem kell "bizonyíték", mint ahogy a szerelmesek sem fognak a kémialaborba vagy a CT vizsgálatra futni ahhoz, hogy megtalálják, most épp milyen agyi funkciók változnak ha "éreznek". Mert igen, mindkét típusú kapcsolat tesztelhető és nagyon is hasonló eredményeket mutat biokémiai szinten.
  • A "homofób keresztényekről" és más állatfajtákról
 A kérdés mint említettem, feltételezte, hogy az összes ábrahámi világvallás "homofób", mi több, kategorikusan rossz. Ez több pontban sarkított kijelentés. Először is, az összes felsorolt világvallás ma már több száz kisebb egyházra bomlott fel, mindegyikben akad bőven olyan kongregáció, amely hivatalosan is, kijelentéseik és szabályzataik alapján is elfogadja a melegeket tagjuknak, vezetőjüknek és teljes értékű hívőiknek. Az tény, hogy az általunk ismert és főleg Romániában meghonosodott nagy egyházak egyelőre nem sietnek a valóságot a felszínre hozni  hivatalos nyilatkozatban, ami egyrészt kétszínűséget, hiteltelenséget és eleve, bizalmatlanságot szülhet az útjukat kereső melegek és a társadalom bizonyos tagjai között. Mert mi a valóság? A valóság az, amit múlt héten, egy német katolikus nagyvárosban hallottam egy, a karmelita rendből kilépett, jelenleg is vallástanárként szolgáló meleg fiútól:"a katolikus szemináriumokban tanulók legalább fele meleg. Ezt a püspöktől a spirituálisig mindenki tudja és senkinek semmi baja nincs ezzel. Van, hogy egymás közt is megbeszéljük bajainkat és ez odabent a legnagyobb természetességgel kószál a levegőben". Hasonlóan, egy szíriai menekült meleggel készült interjúm is kiemelte, hogy az egykor virágzó iszlám város, Aleppó nem is volt rossz hely a melegeknek. A valóság jelenleg az, hogy számos kongregáció elismeri a melegeket, akik bátran mernek egyházak tagjai lenni, a nagy egyházak egyrészt belül már rég elfogadták a realitást, és lassan, de biztosan ezt közvetítik kifele is
  • A "militáns meleg ateista" és a vallás
 A beszélgetés során felmerült a melegek körében népszerű "militáns ateista" és a vallás kapcsolata is. Egyrészt, a fogalom lehet, hogy bugyuta, hisz a "militáns" szó egyféle harcot, fegyveres beavatkozást is jelent, ami legfeljebb néhány politikusra és extrém szekuláris rendszerére (Sztálin, Pol Pot, Mao) volt jellemző. Ők valóban ateisták és militánsok voltak. Másrészt viszont létezik egy mondjuk úgy "intellektuális agresszivitás" néhány neves ateista részéről (Hitchins, Dawkins), akik számos nyilatkozataikban ugyanolyan jelzőket ("rossz", "ártalmas", "beteges", "félelmetes") használnak emberek millióira és azok békés identitására, mint éppen az általuk bírált csoportok extrém vagy fanatista képviselői. Agyukban ilyenkor (lásd Hitchins izzadó és egyértelműen adrenalin túladagolt előadásait) ugyanolyan biokémiai folyamatok zajlanak, mint a fanatikus vallás-követőkben, akik meg akarnak győzni mindenkit, hogy pokolra jutunk "ha....". Bár nem ismerik el, de fanatikus "igazságkeresésükben" és "bizonyíték-mániájukban" az "intellektuálisan agresszív" ateisták ugyanolyan hívőkké válnak, mint az extrém vallásos emberek, így óriásivá szakítva a társadalmat, amelyet pontosan össze kellene kötniük. Kommunikáció és békés, minőségi ismeretterjesztés (lásd pozitív példának az amúgy ateista D. Attenborough-t) helyett, ők a negativra és a különbségre helyezik a hangsúlyt, ami nem teremt vonzalmat a többségi (hivő vagy agnosztikus) társadalom körében.
  • "Vallásról és politikáról érzelem nélkül"
Tény, ami tény, válaszom a vita során túlságosan ironikus, pökhendi és elhamarkodott volt, mondhatni "érzelmekkel túlfűtött" ahogy az előbb birált "intellektuálisan agressziv" ateisták válaszai általában. Ezt magyarázni lehet nem kellene a lobbanékony, latin és mindig lelkes természetemmel (bár ez is tudományos tény). Vallásról és politikáról beszélni érzelmek nélkül viszont nehéz dolog és felmerül a kérdés: hol kell ezekről érzelem nélkül beszélni? Egy Facebook csoportban, amely eleve pszichológiai (érzelmi, identitásbeli) kapcsolatokra épül?
Az elhamarkodott és "intellektuálisan agresszív" válasz lehet kellemetlen volt a kérdés felvetőjének, de nem kellene meglepetésszerű legyen olyanoknak, akik engem személyesen ismernek és - ha szeretnek - akkor elfogadnak olyannak, amilyen vagyok: heves, érzelmes és lobbanékony. Mert a "másság" pontosan erről (is) szól.

2015. június 28., vasárnap

A szivárványos Facebook jelenségről

Mészáros Gyuri barátom érdekes írást tett ma közzé. Nekem túlságosan borús, mert szerintem igenis, egy olyan pozitív világhangulatba, mint a beszivárványosodott Facebook - még ha nem is mindenkitől hiteles és valós - ma úgy kell kapaszkodni, mint a csepegő vízbe a sivatagban. Miért? Mert az élet szomorú és teles tele nehézségekkel, alig van lehetőségünk boldog pillanatokra a felgyorsult társadalomban, ahol már barátságok fenntartásáért és valódi emberi kapcsolatokért is valódi küzdelmet, versenyt kell folytatni.   De...tény és való, hogy ha történelmi kontextusában nézzük a dolgot, akkor Stonewalltól (minden, ami antipolgári, így anti-házasság) eljutni az egyetemes házasodásig érdekes folyamat.  Az, hogy
miként építették ezt fel óriási összegből az amerikai LGBTQ aktivisták, leginkább gazdaságpolitikai, jogi és kontextuális kérdés, Európában ez nem működne még. Főleg úgy, hogy mi, melegek nagyon, nagyon jól tudjuk: a mai generáció 85% csak szexet és szabados, "nyílt" kapcsolatot keres, válogat, páváskodik, húspiaci fondorlattal képes embertársait ignorálni és "nem az esetem" pökhendiséggel alrébbtolni és nem fogja még véletlenül sem a monogámiát választani., még ha társára talál sem És ha az össztársadalmi 4% -ból kivesszük a melegek 15% -át akik valóban monogámiára vágyunk...akkor bizony ez tényleg drága mulatság volt.
Mégis, szerintem megérte és szükséges lépés volt, hátha többen élnek vele és a régi, európai (keresztény) értékrend lelkileg is érettebbé teszi a melegeket is.

2015. május 22., péntek

A boldog melegség illuziója

Örömmel olvastam, hogy Nádasdy Ádám esszékötetet irt a magyar melegek életéről, hétköznapjairól. Alig várom, hogy elolvassam, egy végtelenül kedves ember és a szavak nagymesterének személyes beszámolója csakis jó és élvezetes olvasmány lehet. Nagy kincs ő a magyar meleg értelmiség körében.Egyik kijelentésében azt állitja, hogy bizony, jó melegnek lenni, boldogság, rózsasznfelhők ésatöbbi. Persze, biztos, hogy a könyvét elolvasva ez a kép kissé árnyaltabbá válik, elvégre ő is keresztülment a negativ emlékeken, egy befuccsolt házasságon is. De, az jó dolog, hogy szemben a negativizmust árasztó politikusokkal és magyar médiával, Nádasdy a Bagdy Emőke féle pozitiv érzelmi higiéniát gyakorolja és a csikszentmihályi féle flow elvével élve, a jóra, a szépre és az élvezhetőre teszi a hangsúlyt. A szép emlékekre éépit, ebből merit és alkotja meg önmagát, mint a kor egyik reprezentáns meleg értelmiségét. Ez mind szép és jó, tanulhatunk tőle mind, kell ő - úgy legyen, Ámen.
Ám....ne feledjük, hogy ő ey más generáció szülötte. Amikor ő meleg volt, az emberek még egymást az
utcán figyelmesen, óvatosan és a valódi embert keresve, a valódi, élő kontaktust megélve találtak egymásra. Barátok egymás fülébe sugták, ha új meleg bukkant fel, egymásnak ajánlottak hasonszőrű fiúkat és meghitt házibulikat, kirándulásokat, felolvasóesteket, mozizásokat vagy - hát igen, néha azt is- orgiákat rendeztek. Igy volt ez San Francisco-ban is, kiegészitve persze néhány hedonista báral, szanuával, szex-mozival - és a kisebb magyar településekkel is. Az ő generációja ha elment Rómába, akkor a hetvenes években még a mindenki számára nyitott és járható Colosseum ódon falai között, az esti hold fényében cruisingolt és érdekes élményekre bukkanhatott.  Az ő generációja ha társat keresett, akkor azt csak úgy találta meg, ha baráti uton, meghitt közösségekbe járt. 
Manapság más világot élünk. Nem a jelen ellen akarok szólni, bár kétségtelenül, hogy akik olvasnak, azok már elkönyveltek az erdélyi magyar "meleg Adynak", aki szociális pesszimistaként csak panaszkodik. Nem erről van szó. Valóban, Catója vagyok a mai meleg közösségnek. Nem kényelmes szerep, de más mentalitásból meritek és más batyut hozok magammal, ami ilyen útra terelt. 
Ha megnézzük a mai meleg világot (Közép-Kelet Európában, de néhány kisebb nyugati városban is!) azt látjuk, hogy egyrészt megmaradt a bujdosás, a titkolózás, a meleg identitás felvállalásának valódi problémája- ami Nádasdy idején is élt és volt. Ehhez azonban jött néhány új dolog. Ma már a melegek döntő többsége nem közösségekben, élő baráti szálak utján találkozik, hanem a virtuális világban. Ez olyannyira része a mindennapoknak, hogy párok - sokszor évtizede együtt élők - felkerülnek ebbe a virtuális (ál)világba. Gyönyörű képek, mindenki boldog,  hasizmok, tökéletes arcok, szemek, mosolyok. Csak jó fotós kell, vagy néhány hamisan beállitott kép és te vagy a "nagy ő". A valódi találkozóig úgyse jut el a táraság nagy része, mert bármikor jöhet a felületes válasz: "nem vagy az esetem". Az egyénekből "esetek" lesznek, senki se kiváncsi rád, mint emberre, mert kit érdekel. De ha megunod a kapcsolatod vagy egy apró probléma akad, akkor nyitott kapcsolat lesz, gyakorlatilag a szexuális részt mással oldod meg. Vagy: dobod a párod, elvégre százszámra vannak a grindr-en, rómeón és más oldalakon. Több éve működő kapcsolatok mennek tönkre, mert a virtuális világ kisértése és rendkivüli hatása beszippantja őket. Ma már követni lehet a társad mobilon, tudod hány méterre van, ki vana közelében, ki lájkolta a képét...stb. Ezek konfliktusokat kreálnak és elindul a lavina.
Persze, ez nem alapvetően meleg jelenség, a mai társadalom valódi átalakulásának egyik jellemzője. Mig néhány éve még a technológia fél méter távlságra volt tőlünk a TV vagy rádió révén és a telefon is különálló entitás volt, manapság már a testünkön hordozzuk és pripritást élvez a smartphone és legalább még nyolc másik kütyű. Következő lépés már az lesz, hogy testünk szerves része lesz ez (lásd: smartwatch).
Egyféle cyborg van születőben, ahol úgy az agyi funkciók kémiája, mint a szociális hálózatok és kapcsolatrendszerünk át fog alakulni. Ez már megállithatatlan a most születők körében.
Az én generációm, aki a két világ mezsgyéjén született, vergődik, hogy megtalálja a helyes utat ebben a valóban vizválasztó társadalomban.

A technológiai fejlődés és az apps és virtuális hálózatok nem csak meleg sajátosság...de egyesülve a meleg világ eddig is meglévő problémáival egy valóban fekete jövőt vetit a "boldog melegség" reményében hivőknek.

De ahogy mondani szokás: a remény hal meg utoljára....

2015. március 29., vasárnap

Antinous emlékei IV - a cinaedusok




Laelianus többször magáévá tett. Volt, hogy a délutáni edzések után, volt hogy egy kellemesen eltöltött symposion végén a Tiberisz partján álló villájának kertjében. Tegnap pedig, első alkalommal a hitvesi ágyába is bevitt, ahol kizárólag az úrnővel hállhatott volna. Nem tudom, hogy más fiúkkal is megtette -e már ezt....jobban éreztem volna magam, ha legalább ebben, privilegizált helyzetem lett volna. 
Persze, nem kellene panaszkodnom. Róma legjobb görög tanitóitól tanulom a nagy hősök történetét, a Transztiberis legjobb szir és zsidó áruiból válogathatok kedvemre magamnak olyan gyümölcsöket, amelyeket eddig még csak nem is láttam és olyan helyekre vagyok hivatalos, amiről rég látott apám és távoli barátaim még csak nem is álmodhatnak. Mégis, hiányoznak a régi barátok, a kellemes, Eurus fujdogálása a napsütötte Bythinia mezeje...
Sokszor érzem azt itt, hogy csak egy szokványos szolga vagyok, mint a több ezer görög, trák, gall vagy a frissen ma reggel az Ostia felől jot hajókon szálitott maurus fiúk. Ha nem lenne az arcom és a formás idomaim, már biztos valamelyik szenátor padlóját mosnám. Végül is…mázlistának is mondhatom magma,hogy idehurcoltak “jó szeretővé” és polgárrá faragni[1].
Laelianus hatalmas villájában szinte mindennaposak voltak az esti lakomák és fényűző mulatságok. Számomra idegen dallamokra félbarna,de néha fekete aetiopus lányok táncoltak, görög fiúk szolgálták az ételt és italt a finomabbnál finomabb kelmékben megjelenő neves vendégek számára. Megfordult itt a városi tűzoltók parancsnoka is, de bejáratos volt több szenátor is ide.
Az egyik este mikor már a sokadik menüt is elfogyasztották a vendégek, egy színházi előadásra került sor. A színészek – köztük a híres alexandriai Apolaustus – pantomim játékot mutattak be. Először Hercules tizenkét munkáját és halálát, majd Léda megkísértését mutatták be. Apolaustus messze földön híres volt kivételesen szép és kecses mozgásáról, rugalmas testéről és érzékletes mimikájáról. A kezeiről több részeg költő irt már verset egy  - egy jól sikerült lakoma végén. Hosszú, szép ujjai voltak, karja kecses, de mégis izmos, erős volt. Finom, kreol bőre erővel feszült rajta. Testén az esti halovány gyertyafény a görög líra hangjára csillogtatta az apró izzadság –cseppeket. Mellkasa gyönyörű, arányos volt, egy száll
szőr sem volt rajta. Kissé irigyeltem is….nekem mostanában egyre erősebben nő. Lábai is szőrtelenek voltak. Ez kissé furcsa volt. A hátam mögött két öreg szenátor összesusmogott, mikor két hatalmas ugrás között gyönyörű, hosszú lábai megfeszültek és szinte csillogtak a gyertyafényben. Valamilyen Cato Maiort[2] emlegettek…bezzeg ha ő ezt látná… Nem tudom ki volt ő, bár itt sokat emlegetik mostanság a nevét. A pantomim játékos gyönyörű testét, szép szemeit és kócos, barna haját egyre több férfi nézte. Észre lehetett venni, hogy nemcsak Laelianus, de még két fiatalabb szenátor is figyelte. Fejüket féloldalra borították, szinte nyelvükkel és ujjaikkal
követték mozgását, vonalainak és domborulatainak megfeszülését. Volt a társaságban egy gladiátor is. Hatalmas, magas, robosztus férfi volt, igaz, arca elcsúfult a sok sérüléstől és duhajkodástól, amit római évei alatt összegyűjtött. Crixus mellkasa csak úgy feszült a szenátorok selymes, finom bőre mellett, akik persze megvető szemmel nézték, hogy előkelő társaságuk mellett meg kell tűrjenek egy volt rabszolgát, aki alighogy szabad lett. Lábai arányosak, izomtól duzzadóak voltak. Arca erős, gyönyörű vonásokkal, kemény állkapoccsal, szép, kék szemekkel ezer és ezer matrónának volt éjszakai álma, akik aligha tudták már örömüket lelni gunnyadt férjeik bortól bűzlő szájíze mellett. Bár a astag bíborszegélyhez még csak hozzá sem érhetett, Crixus dominálta a triclinium társaságát.  
Apolaustus vérbeli Léda volt. Messze földön híres volt állítólag abban, hogy előadja az ártatlan nő buja meghóditását az istenek urától, Zeusztól. Szép, szőrtelen, a forró nyártól és a zsúfolásig megtelt szobában felgyűlt párától csillogó mellkasa csak úgy zilált, amikor Léda leghevesebb apoteózisát kellett megélnie. Akkor eszembe jutott, a palatinusi élményem a tanítónőmmel. Ő is így zilált! Érdekes volt…anyámat el se tudnám képzelni igy. De óh, a Stüxre, mi a fenének is kellene… Apolaustus azonban férfi volt. Legalábbis ez látszott a néha kikandikáló ruházata alól. Nem is akármi rejtőzött a lenge, barna ágyékvédő alatt! Ahogy megpillantottam, nekem is kőkemény lett a farkam. Próbáltam a kezemmel takarni, kissé a lábaim közzé szorítani, de ez még inkább izgatott, még keményebb lett. Laelianus észrevette, hogy kényelmetlenül mozgolódom. Óvatos, de buja mosoly ült az arcára és a figyelmével hol
az én, hol Apolaustus ágyékát és verejtékezését figyelte. Két másik szenátor is felfigyelt a mozgolódásomra. Egyikük elég fiatal, Laelianussal egyidős lehetett, bár testalkata törékeny, sovány és gyengéd volt. Valahol már láttam, de sokszor meg sem tudom különböztetni őket, többségük ugyanabban a hófehér, bíborral szegélyezett ruhában, arcszőrzet nélkül flangál állandó kísérettel és illatfelhőbe zárva. Laelianus azon kevés egyike, akinek van egy kis szakálla Hadrianust utánozva. Legalább így tudom, milyen szakállas férfiakat csókolni majd ha egyszer találkozok végre a császárral.
Mikor az előadás véget ért a hangulat zenés, boros mámorba, ködös versszavalásba, óbégatásba folyt át. Laelianus hamar megunta ezt és egy óvatos intéssel, a porticus mögé hívott. Hevesen megcsókolt, izmos karjával magához rántott és fenekembe markolt. Mocskos dolgokat súgott a fülembe ismét. De most mást is mondott….azt mondta, ne féljek vagy ijedjek meg, de szeretné ha részt vennék egy orgián. Eddig csak a Palatinus szolgái susmogtak ezekről az alkalmakról, de én nem tudtam, mit is jelent ez. Kényesztetve magával vitt egy folyosón át, majd egy lefele vezető sötét lépcsősor után egy rozoga ajtó nyilt. Egy ún. cryptoporticus tárult elém: hosszú, amilyet csak a Palatinuson az őrültnek is nevezett Nero épített. Bár sötét volt, de a fel-fellobbanó fáklyasercék gyönyörű díszeket, reliefeket és stukkókat sejtettek a falakon. Már jó ideje Rómában vagyok, de ezeken még mindig csak ámulok és bámulok. Laelianus látta, hogy elbambultam és sürgetve azt mondta, hogy siessek, mert ott is olyat fogok látni, amit még soha. Izgatott is a dolog és szó, mi szó, már kívántam a férfierejét, izmainak minden mozgását, szenvedélyes lökéseit.
A folyosó végén aztán egy kis faajtó mögött elém tárult egy világos, diszes terem: szolgák sürögtek mindenhol, gyümölcsök, kenőcsök, olajok, virágok és az emberi test minden elképzelhető nedűjének furcsa, leirhatatlan illatmámora csapott meg. Olyan erős illatfelhő formájában, hogy már ez is elég lett volna ahhoz, hogy átlépjek ebbe a másvilágba. De Laelianus még mielőtt szétnézhettem volna, egy apró, szivacs formájú párnácskát dugott az orrom elé: „szívj bele erősen és hosszan! – mondta büszkén és kívánósan. Mai napig se tudom mi lehetett az….csipős, erős, viszketős ereje volt és a fejem azonnal szédülni, szinte forogni kezdett. Testem elöntötte egy leirhatatlan forróság. Csak úgy keringtek körülöttem a biborszegélyek, az izmos karok, szolgák, illatok, a robosztus gladiátor, Laelianus keze, ajkai, a férfiak nedüjének szaga.
Amikor kicsit kijózanodtam, akkor láttam, hogy meztelen vagyok. Egy hatalmas diványon feküdtem. Laelianus volt mellettem, őt épp egy perzsa fiú szopta, mikozben ő egy másik, talán maurus fiúnak a fenekét tépázta, nyalta, feszítette. Rögtön mellette, szétterpesztett lábakkal állt Crixus. Apám ilyennek irta le a rhodoszi kolosszust: erős, izmos, meginghatatlan lábakkal, szétterpesztve áll és minden zivatart és istencsapást túlél. Igy állt ez a vad, kemény izomtest is ott. De a farka….olyat még nem láttam. Hatalmas, duzzadt erekkel vastagabbnak tűnt, mint az alsó karom. Makkja gyönyörűen formásnak, kissé lilának tűnt – bár alig láttam, állandóan egy fej takarta. Ekkor vettem észre, hogy a fiú, akinek a fejét nagyon vadul,szinte felnyársalta arra a félelmetes farokra, Apolaustus volt. Négykézláb állt, gerince és izmosan karcsú, kecses teste mint egy hattyúnak a nyaka, úgy hullámzott. Ott térdelt négykézláb és olyan hevesen nyelte azt a hatalmas monstrumot, hogy azonnal kőkeménnyé lettem. Makkomon egy kis, apró csepp jelent meg…ilyet ritkán láttam magamon. Még mielőtt lesimitottam volna, a perzsa fiú bekapta a farkam. Ellenkezni se tudtam…egyrészt, mert Laelianus azonnal elárasztott csókjával, dús ajkaival és kemény, hosszú nyelvével, másrészt, mert olyan élvezettel vette torkának legmélyére a duzzadt farkam, hogy esélyem se volt. Laelianus nem sokkal ezután felállt és elém rakta gyönyörű farkát. Szerettem az övét, mert nem volt olyan ijesztően nagy, mint a gladiátoré, de mégis, fölkunkorodva, keményen állt hosszú meneteken keresztül. A szivacsból szagolt furcsaság miatt még mindig szédültem, de azt észrevettem, hogy egyre hevültebb leszek és tébolyultan kivánom most Laelianus farkát. Két kézzel megfogtam, végignyaltam, makkját a nyelvemmel körbesétáltam, majd végig, a húsos, cémentkemény alján a farkának a tövéig kapartam ajkaimmal. Eután ő megfogta a fejem és a farkába rántott. Mélyen, a torkom legmélyére dugta és gyorsan mozgatta. Ilyet még soha nem csinált. Nagyon élveztem. Tele voltam a duzzadt farkának minden erejével, szinte feltöltött. Eközben a perzsa fiúhoz csatlakozott a maurus is. Mindketten az én farkammat nyalták, szopták. A maurus gyönyörű, szinte felduzzadt fenekét eközben egy szenátor vette kezelésbe. Hevesen tömte és közben orditott, fogalmam sincs mit. Mellettünk Apolaustus hangja hallattszott, néha hangosabban, mint az ezernyi nyögés, sikoly, élvezet egybefonódott zuhataga. Neki fájhatott. A galdiátor kíméletlenül, mint egy bivaly dugta. Szinte beleremegett a feneke, hallatszott, ahogy farcsontja és kecses feneke csattog. Laelianus tovább csókolt, majd a két fiút kicsit félretéve, ő is kinyalt. Ezután ismét magáévá tett. A már jól ismert sebességével, szenvedélyével, heves, de kellemes mozdulataival együtt mozogtunk. Hasamra fektetett és minden erejével hasított belém, mintha csak a Taigetosz mélységeit akarta volna kivájni bennem.
Apolaustust szinte ájulásig dugta a gladiátor. Utólag mondták, hogy ő ezt szereti….én biztos nem éltem volna túl ezt. De ami utána jött, kissé meglepett. A sovány, törékeny arcú szenátor, aki olyan sokáig nézte Apolaustus műsorát, elkezte még a szinésznél is hevesebben szopni Crixust. A gladiátor ugyanolyan erővel nyársalta fel a szenátort, mint a szinészt. Fenekét szétfeszitve, kiméletlenül tömte bele vaskos farkát és mozgatta benne élvezettel, a makkját néha ki –kivéve, hogy csodálják a többiek a behatolásait.  Szenátort cinaedus szerepben soha nem láttam[3]. Laelianust elképzelni se tudtam volna igy. Róma legnagyobb szégyene, ha egy szenátor vagy akár lovagrendű, de még egy neves kereskedő is már cinaedus szerepet vállal. Legutóbb a paidagogosom mesélte, hogy amikor még gyerek volt Athénban, a nagyszülei azt mesélték, hogy az ő elődei éveken át hevesen vitatkoztak azon, hogy vajon Akhilleusz avagy Patroklosz volt –e a cinaedus. Aztán végül oda jutottak, hogy lehet semmit se csináltak.
Mindenesetre….nagy élmény volt ez az orgia. Másnap arra se emlékeztem, hogy jutottam ismét az otthoni ágyamba. A Palatinuson minden reggel madárcsiripelés ébreszt. De ma reggel még ezekben az ártatlan madarak kecses mozgásában is Apolaustus és a passziv szenátor kigyószerű mozgását, zilált hevét láttam.





[1] A görög eromenos vagyis az ifjú szerető eredetileg társadalmi, etikai és politikai tanulást is feltételezett az idősebb erastes mellett, hogy jó „poleites”, állampolgár legyen majd belőle.
[2] Marcus  Porcius Cato, ismertebb nevén Cato Maior vagy id. Cato a Római Köztársaság egyik legnagyobb politikusa, szónoka, a régi archaikus római társadalom védelmezője és elveinek élharcosa volt. A későbbi korokban neve egybeforrott a hagyományos, konzervatív értékek védelmével de a puritanizmussal, megrögzöttséggel is.
[3] Az ókori Róma férfimorálja és világnézete nem itélte el a homoszexuális közösülés aktív formáját, ellenben szabad római polgár nem lehetett sem efeminált, sem gyöngéd, túlságosan kellemes, bájos ez ugyanis az eunuchok, színészek, gallusok és a cinaedusok, azaz a passzív homoszexuális szerepet kedvelők ismérve volt. Számos közember és későbbi politikusról maradt fönt historiográfiai kritika és utólagos lejáratás amelyben többek között C. Iulius Caesart vagy Elagabalus császárt cinaedus szereppel gyanúsították.

2015. március 24., kedd

Mennyi kémia kell a boldogsághoz?

Nemrég volt még, hogy egy üstökösként érkezett, kellemes szerelmet, mondjuk inkább fellángolást óceánnyi távolságba kellett elengedjek. Igy volt ez rendjén, tudtuk az elejétől fogva. Héjanász az avaron, későnyári susogás ésatöbbi, buta meleg irodalmi toposzok mintha csak egy kezdő nyáladzó versből szedegetném ki az éretlen metaforákat.
Eltelt három hónap és egy újabb érdekes, spontán csevejből két, nagyon is kellemes, meglepően lelkes, mindenben klappoló egész napos randi kerekedett. Mindkét fél fülig érő mosollyal sétált örömmel a városkában és még csókra, de még milyen csókra is futott a bátorságból az utcán. Furcsa ez egy Erdélyből elszármazottnak, mert mifelénk ezt csak sötét nyári estéken mertem megcsinálni a Szamos partján.
Summa summarum, minden jól ment, talán tulságosan is jól....egészen a vacsora végéig. Néhány pohár bor után heves és spontán csók, bujakodás, tapogatózás, dagadó dombok a nadrágban....
Majd villanyoltás.
A szó, minden értelmében. A fiú - bár egyértelműen izgatott maradt - valami miatt bezárkózott, betunyul, ahogy meztelenek lettünk és teljesen közel kerültünk egymáshoz.Végül lehűlt csókokkal, közösen önkielégitettük egymást, aztán alvásnak fordult....
Másnap persze ez engem nem hagyott nyugodni és fáradtan, fél napon keresztül azon papoltam, hogy miért nem ment ez a dolog tegnap. Ez szegény bizonyára még inkább elriasztotta.
Most pedig már azt fontolgatja, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Persze, van több ezer meleg, csak egy klikk és jönnek is. Elvégre igy működik ez a társadalom. Rómeó, gindr, tindr fene tudja még mi. Csak egy a baj: 90% -a az ott lévőknek nem igazán kapcsolatra vágyik. A maradék közül pedig nehéz olyat találni, akivel tökéletes a kémia, tökéletes a társaság és ráadásul még monogámiára is vágyik. Nekünk az utóbbi kettő adott, az első - szerintem - még fejleszthető. Szerinte viszont nem fejleszthető. 
Egondolkodtató példa arra, hogy van -e tökéletes párkapcsolat? Mennyi kémia kell a boldogsághoz?

Bár tudnám ajánlani neki Márai az "Igazi"-ját. Ennyi kudarc után egyre nehezebb új hegyet mászni, új reményeket táplálni is....