Antinous emlékei V. Szkíták a kikötőben

A császári paedagogiumban szigorú program szerint éltem, annak ellenére, hogy Severina és Laelianus is néha segített, hogy különcködő szerepem legyen a folyton bővülő neveldében. Néha sikerült a paidagogosok kezéből kiosonni, vagy Severina „görög nyelvleckéire” vagy Laelianus „kardforgatásaira”, amelyek a legtöbb esetben egészen más fülledezésbe merültek. A legtöbbet kétségtelenül Sabinától tanultam, aki a szenátorral ellentétben, nagyon sok városi pletykát és történetet elmesélt. Mint egy jó görög hetéra, aki állandóan otthonosan mozog a város politikai és kulturális életében, Severina biztosította a napi csámcsogásra való római híranyagot. Róma bűztől áradó kisutcáinak bordélytitkait ugyanúgy ismerte, mint az utazó császár szenátorainak legféltettebb titkait. Volt barátnője a város egyik leglátogatottabb lupanariumában[1], ahová például mostanság Laelianus fia, Marius is szokott járogatni. A nemrég oda vett hispániai lányok mindent elcsevegnek, igy tudtam meg például, hogy szegény Mariusnak nem ment valami fényesen az első alkalom. Állítólag utána lassan belejött, de a hispániai hölgyemények állítólag inkább az apját kívánják. Azt

meg is értem….néha még magáévá tesz, igaz, mostanában ritkán tartózkodik Rómában. Keveset beszél velem, ha megjelenik a paedagogiumban, tudom, hogy mennem kell és fél órán át csak az övé vagyok. Ereje minden cseppjét belém teszi, izomtól duzzadó teste alatt jobban kiizzadok, mintha a paedagogium legjobb paidotribese[2] kínzott volna naphosszat. Néha jól esik, hogy a sok férfias tanár, szobrok erdeje és Laelianus férfias dominanciája után a magam ura lehetek és Severinával néha elszórakozom. Mostanában dicsérget, hogy egyre formásabb idomaim lettek, állítólag olyat utoljára csak a megistenült Augustus idején készült Marcellus szobron látott, ami a nevét viselő színházban állt, majd átkerült a Palatinusi paloták egyik szobájába. Fenekemet gyakran szorítja erősen, miközben a Caelius domb egy-egy eldugott bokrában töltöttük pásztoróránkat.

Lassan 1,5 éve vagyok Rómában és eddig alig merészkedhettem messzebb a Tiberis partjától, a Transtiberis vidékén is csak egyszer voltam, amikor egy nagy szíriai csoport valami furcsa színes forgatagban vonult végig a Janiculum dimbes, dombos utcáin[3].

Május idusán aztán nagy mozgolódás lett a városban. Severinától megtudtam, hogy az útépítésért felelős katonák és mérnökök most nagy számban özönlenek a trákok provinciájába, ahol Hadrianus egy ideig Coela városában tartózkodott. A palatinusi pletykák szerint azóta a császár és hadserege eljutott az egykori görög gyarmat, Bizantium kikötőjéig és egészen a Feketének nevezett tenger mélyébe hatoltak, ahol egy tengeri csatában leverték a szkítákat. Róluk még gyerekkoromban hallottam, hisz rossz hírük és mesés gazdagságuk, aranyuk és díszes ruhájuk, furcsa öltözködésük és harci modoruk legendája eljutott Bithyniába is.

Néhány nappal azután, hogy a tengeri csata győzelmének híre végigjárta Róma utcáit, a város rabszolgakereskedői futkározva rajzottak szét a város piacain[4]. Egyikük, Arisztogeitón, aki egyben a paedagogium egyik tanára volt, megkért néhányunkat, hogy – első alkalommal római rabságom alatt – menjünk vele Ostiába, Róma kikötőjébe.

Mivel lovagolni még nem igazán tudtam ilyen távon, egy kocsiban zötyögtünk végig a Via Ostiense nagy, lapos kövein, amely gyönyörű sírok és a római múlt nagy alakjainak sírjai melett vonultak el. Az utat néha keresztrefeszitettek bűzlő hullái kisérték. Arisztogeitón mesélte, hogy állítólag, ezen az úton ekkor kezdték a föld alatti sírokat ásni, katakombáknak nevezik, vagy minek ezeket[5].

Ostiába alig egy óra alatt odaértünk. Gyönyörű város, pezsgő piaccal, kerekedőkkel, megannyi nyelven ordító furcsa emberekkel és katonákkal volt telve a kikötő, amelyet Hadrianus fogadott apja, Traianus építtetett. Bizonyos részei még mindig épülőfélben voltak, a hajók pedig úgy feszitették árbocaikat, mint a magasodó hegyek. Arisztogeitón aztán elvitt minket a kikötő legnagyobb hajójához. Ez hozta el a feketének nevezett tenger partján, az egykori Bizantium görög város közelében legyőzött szkíta flotta katonáit, akik most túszként, a rabszolgapiacra kerülnek. Nekünk

kellett az iratokat rendeznünk: kezünkbe nyomtak egy viaszos táblácskát és egy stílust és diktálás után kellett vezetünk a neveket, az illető magasságát és testi állapotát. Héliosz már kétszer átvezette szekerét felettünk, és mi még mindig csak a furcsábbnál furcsább neveket írtuk. A többség nevét le se tudtam vésni, így Arisztogeitón rendszerint görög neveket diktált nekem.

Az egyik rabszolgán aztán megakadt a szemem. Arisztogeitón magam elé rángatta és miközben ő méregette, nézegette, én azonnal leragadtam a tekinteténél. Nálamnál valamivel alacsonyabb volt, fekete haját a szél és a tengeri út összezilálta magas homlokán. Fehér bőrén Héliosz csillogtatta nedveit az ostiai forróságban. Kékeszöld szemei mélyen ültek ritka, szelíd tekintetével fáradt arcán. Volt benne valami mélység, mintha a szkiták legendájának hőseit láttam volna, akiktől rettegett a Kelet és mégis, vonzódott hozzájuk az egész napnyugat. Szomorúságot, csalódottságot is láttam rajta, de talán most izgatottan, kérdésekkel telve állt előttünk. Arcát erős, dús, kemény szakáll díszítette. Ez nagyon felizgatott, kissé a tunikám alatt megszorítottam a combjaim, hogy nehogy feltűnjön. Ajkai húsosak, szélesek és érzékien melankolikusak voltak. Orrán egy érdekes kis vágás, mélyedés volt…eszembe jutott Severina egyik buta kis vicce: szerinte az ilyen orrú férfiakat Priapusz megáldotta.

Arisztogeitón még méregette, lediktálta a magasságát, testi állapotát jónak, kiválónak vélte, majd elkiáltotta a nevét: Sáká. A fiú ekkor – először – halkan, de nem félve, megszólalt és javította a görög kiejtését: Saka.  Arisztogeitón elhúzta a száját és máris vette a következő hozományt.

Estig irogattuk a neveket. Több száz újonnan érkezett szkíta rabszolgát vezettünk be….legalábbis mi szkítáknak mondtuk őket, de egyik fekete, másik szőke volt, ruházatuk és nyelvük is különbözött. Rómában róluk is annyit tudhattak, mint az én bithyniai népeimről….

Vacsora után valami nem hagyott nyugodni. Annyira megragadott ennek a mélabús, mély tekintetű fiúnak a személye, hogy kíváncsi voltam, ki is ő. Mikor a szobánkat őrző katona elbóbiskolt, kilógtam és átosontam a nagy barakkba, ahol az újonnan érkezetteket őrizték. Több tucatnyi fiú bedobva egy helyre, többségüknek ágy sem jutott, így a földön aludtak. Arisztogeitón még el is viccelt velük, hogy bezzeg annak idején a spártaiak is a földön aludtak, ezek meg amúgy is csak rabszolgák, két lábon járó szerszámok.

Belopóztam a barakk egyik ablakán. A sötétben sokáig semmit se láttam, aztán ahogy a szemem megszokta a sötétséget, már felismertem az arcvonásokat. Hosszú keresés után megtaláltam Sakát. Ott feküdt három másik fiúval egy ágyon, bár szegénynek alig jutott féllábnyi hely. Ahogy közelebb mentem az ágyhoz, észrevett. Ezek szerint nem aludt valami mélyen. Kissé megrémültem, de ő maga intett, hogy nyugodjak meg. Fejemmel intettem, hogy jöjjön velem. Azonnal jött.

Kimásztunk az ablakon és elfutottunk Ostia kikötőjéig, a tengerpartig. Ő futott volna tovább, de megfogtam. Kissé bizonytalan lett, nem tudta, hogy menekítem-e vagy valami mást akarok tőle. Latinul értett, de nem sokat beszélt, néhány szót azért tudott. Elmondtam neki, hogy nagyon vonzónak tartom. Megsimogatta meztelen felsőtestét. Melle izmos, erős, férfias volt, enyhén szőrös a nyakától az ágyékáig. Kissé meghátrált, de izgatónak találta amit teszek, mert rongyos tunikája alatt azonnal láttam, hogy vesszője meredtté vált. Hosszan nézte az arcom, majd a testem. Talán ott álltunk volna a holdfényes tengerparton órákon át Nüx sötétségében, ha én nem teszem kezeim a farkára és szorítom meg. Furcsán rámnézett és meghátrált. Megkérdeztem, hogy ott Szkitiában nem szokás fiúk között eljátszadozni? Saka azt mondta, hogy ahonnan ő jön, Az Argonauták is megfordultak[6] és a görög városokban látott már enyelgő férfiakat. Izgatta a látvány, de az ő családjában és városában nem volt szokás az ilyesmi. Istenek nem engedték…mondta, miközben kezemben a farka már kőkeménnyé meredt. Éreztem, hogy vastag farka van. Severinának igaza volt. Még mielőtt tovább beszélt volna, elborult az agyam és hevesen nekiestem. Húsos ajkait csókoltam, nagy homlokán elkentem fekete haját és szakállát feltűzdeltem kezeimmel. Ő sokáig csak hagyta, hogy csókoljam, de aztán áthevítette az izgalom tüze és mostmár ő is csókolt. Kezével testemet simogatta, hátamat marta, belemarkolt húsos fenekembe. Rácsapott.

Letéptem szolgatunikáját és a holdfényben ott meredt előttem a farka. Felkunkorodva, szinte szétrobbanva. Letérdeltem elé és hevesen elkezdtem szopni. Nagy, nedves makkját ízlelgettem, nyaltam, kényeztettem, ereit végignyaltam a heréjéig. Másik kezemmel erős lábait, izmos hátsóját markoltam, kapartam.  Ő egy ideig nem merte nézni, mit teszek, de egy idő után már éreztem, hogy fejem fogja, simogatja, majd lassan mozgatja is hajamnál fogva a kőkeménnyé meredt farkán. Egyre gyakrabban markolászta a fenekem, rá-rácsapott kemény kezével, majd egy hirtelen mozdulattal lerángatta rólam a maradék ruhát is és a homokba döntött. Szembe fordult velem, lábaim feldobta és nedves makkjával nekem esett. Belémhatolt. Hatalmas szemei most mintha mosolyogtak volna, néha a holdfényben láttam, hogy bár pupillái aprók, de kék szemei égnek, hevesek. Kemény farkát tövig belém merítette. Hátrafordított, úgy még jobban élvezte. Kezdetben nagyon vontatott, félénk, szinte szüzies mozdulatokkal hatolt belém, mint egykor én Severinába, de mikor hasamra tett és én felemeltem a húsos fenekem, mintha megvadult volna. Szinte vártam, hol van az a szkíta virtus, amiről a legendák szólnak? éreztem, hogy ebben a melankolikus tekintetű férfiban ott lapul egy erő. Mostmár hallatszott, hogy csattogtat az erejével. Az egész üres tengerpart tőlünk volt hangos, talán eljutott a hangunk Alexandriáig is. Akkorát élvezett belém, amilyet Laelianus se tudott.

Hosszú ideig feküdtünk még a homokban, némán, csendesen. Arcára visszaült a melankólia, az a fátyolos, szinte múzsai szomorúság, ami egy szkítában se láttam az ostiai kikötőben.

Megígértem neki, hogy segíteni fogom, hogy legalább a császári paedagogiumba kerüljön….Ekkor láttam először elmosolyodni. Gyönyörű, egészséges fogai voltak, széles, egész arcán végigsimuló mosollyal. Igy búcsúztunk. Ő visszamászott barakkjába, én pedig az enyémbe.

Másnap berángattak minket Rómába.

---

[1] bordélyház.

[2] Paidotribes – a görög atléták és profi sportolók mesterei. Feltételezhetően az ókori Rómában is külön nevelők képezték a profi sportot űző atlétákat és a császári iskola ifjait is.

[3] A Janiculum a Transtiberis városrész szíriaiak és közel-keleti csoportok és kisvallási egyesületek által lakott terület volt.

[4] Kr.u. 124 májusa.

[5] Az első katakombákat Kr.u.II. században épitik. Ekkor még nincs tudomásunk arról, hogy itt keresztények is temetkeztek volna.

[6] Krimi félsziget. Egyike volt a római rabszolgapiac egyik fő utánpótlásának.

Mennyi kémia kell a boldogsághoz?

Nemrég volt még, hogy egy üstökösként érkezett, kellemes szerelmet, mondjuk inkább fellángolást óceánnyi távolságba kellett elengedjek. Igy volt ez rendjén, tudtuk az elejétől fogva. Héjanász az avaron, későnyári susogás ésatöbbi, buta meleg irodalmi toposzok mintha csak egy kezdő nyáladzó versből szedegetném ki az éretlen metaforákat.

Eltelt három hónap és egy újabb érdekes, spontán csevejből két, nagyon is kellemes, meglepően lelkes, mindenben klappoló egész napos randi kerekedett. Mindkét fél fülig érő mosollyal sétált örömmel a városkában és még csókra, de még milyen csókra is futott a bátorságból az utcán. Furcsa ez egy Erdélyből elszármazottnak, mert mifelénk ezt csak sötét nyári estéken mertem megcsinálni a Szamos partján.

Summa summarum, minden jól ment, talán tulságosan is jól....egészen a vacsora végéig. Néhány pohár bor után heves és spontán csók, bujakodás, tapogatózás, dagadó dombok a nadrágban....

Majd villanyoltás.

A szó, minden értelmében. A fiú - bár egyértelműen izgatott maradt - valami miatt bezárkózott, betunyul, ahogy meztelenek lettünk és teljesen közel kerültünk egymáshoz.Végül lehűlt csókokkal, közösen önkielégitettük egymást, aztán alvásnak fordult....

Másnap persze ez engem nem hagyott nyugodni és fáradtan, fél napon keresztül azon papoltam, hogy miért nem ment ez a dolog tegnap. Ez szegény bizonyára még inkább elriasztotta.

Most pedig már azt fontolgatja, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Persze, van több ezer meleg, csak egy klikk és jönnek is. Elvégre igy működik ez a társadalom. Rómeó, gindr, tindr fene tudja még mi. Csak egy a baj: 90% -a az ott lévőknek nem igazán kapcsolatra vágyik. A maradék közül pedig nehéz olyat találni, akivel tökéletes a kémia, tökéletes a társaság és ráadásul még monogámiára is vágyik. Nekünk az utóbbi kettő adott, az első - szerintem - még fejleszthető. Szerinte viszont nem fejleszthető. 

Egondolkodtató példa arra, hogy van -e tökéletes párkapcsolat? Mennyi kémia kell a boldogsághoz?

Bár tudnám ajánlani neki Márai az "Igazi"-ját. Ennyi kudarc után egyre nehezebb új hegyet mászni, új reményeket táplálni is....

Antinous emlékei: III. rész. Pedicabo ego vos et irrumabo

Amióta megesett az első alkalom egy neves római nővel, másra se tudtam gondolni, mint arra, hogy milyen lehet ezt egy férfival kipróbálni. Azóta néhány alkalommal megismételtem néhány könnyen kapható leánykával a Palatinus narancsfái mögött, igaz, alig volt több néhány percnyi priapusi örömnél.

Mostanában a gymnasiumban[1] szoktam egyre gyakrabban furcsa élményeket tapasztalni. A rómaiak már jó ideje átvették tőlünk, a görögös hagyományt, miszerint a fiatal fiúk testedzése görög építészek gyönyörű szobrai és árkádjai alatt, meztelenül folynak. Ez ugyan rég nem olyan figyelemmel, odaadással és kemény küzdelemmel zajlik, mint ahogy apám mesélte a spártaiakról vagy thébai ifjakról, de legalább a

rómaiak néha elküldik egyre pöffeszkedőbb, kövér fiaikat is, hogy mielőtt Árész – akit itt Marsnak neveznek – katonái lennének, kicsit férfiasabbra faragják önmagukat. Engem Hadrianus személyes parancsára – akit azóta nem láttam, hogy otthonomban ellovagolt mellettem – a Palatinus közelében található, a megistenült Traianus által építtetett gyönyörű közfürdő elit gymnasiumában kellett képezzenek.

A gyakorlatok igen kemények voltak. Meztelenre vetkőzve, finom olajjal bekenve kellett bemelegítő mozgásokat végezni, majd futni, birkózni, súlyt emelni és kardforgatást, ökölvívást és dárdavetést gyakorolni. A fiúk között akadt szenátori rangú is. Őket már gyerekkorúk óta apjuk nyomdokába készítették, hogy ahogy felöltik a toga virilist[2] és először megborotválkoznak, a megfelelő cenzus bizonylata után, beléphessenek a római hadseregbe és diadalmasan lovagolhassanak saját jövőjük építése felé. Többségük beképzelt, arrogáns fiú volt, akik ráadásul még a gyakorlatokat sem tudták kellően elvégezni. Az edzőknek – akik többsége trák vidékekről, furcsa, vörös hajú népségből származó, egykori gladiátor vagy felszabadított rabszolga volt – többen feleseltek és nem akartak engedelmeskedni.  

Én igyekeztem minden gyakorlatot jól elvégezni. Otthon megszoktam a legelőkön a sok mozgást és jól esett az is, hogy a lányok és a nemesasszonyok a Palatinuson állandóan rólam, az arcomról és a fenekemről susogtak.  Néhány kövér szenátorgyerek elég mérges is volt rám és az egyik görög tanítómtól már azt is hallani véltem, hogy cinaedusnak[3], Hadrianus lotyójának becézgetnek a hátam mögött. Bár megtudnám ki mondta ezt! Több márványba öntött Hadrianussal találkoztam itt Rómában, mint ahányszor a húsvér férfit láttam…azt se tudom pontosan mit is akar velem? Ki is ő valójában? Itt Rómában neve ott áll szinte minden nagy épületen én mégsem tudom ki is ő valójában, de máris ellenségeim lettek emiatt.

A fiúk között volt egy nagyon kedves, szorgalmasan dolgozó, de mindig csendes szenátorfi. Kritias, a paidagogósom[4] figyelmeztetett, hogy nehogy megsértsem vagy megbántsam a fiút. Családja ősi istenekig vezeti le származását és nagyapjának a szobra ott áll Traianus császár csodaszép fórumán. Benne valóban látni véltem az összes olyan erényt, amiről nekem itt már hónapok óta papoltak retorika és történelem órán a királyság és a köztársaság korának dicső hadvezéreiről és a római béke megtartóiról. Kedves volt, illedelmes, szorgalmas, de kellően méltóságteljes, akaratos és kitartó. Figyelmes a társaival szemben, de büszke családi származására. Kicsit irigyeltem őt…nem volt ugyan túl szép, se jóképű, de sugárzott valami olyan méltóságot, karizmát, amit a magamfajta szegény család sarja nem igazán tud. Minket sose faragtak márványszoborba, hatalmas vállal, erős állkapoccsal, bölcs szemgolyókkal a fórumokon az örökkévalóságba meredő érett férfiként. Nagyapám, bár többet élt, mint az ő nagyapja, sose tudta, mi történik Rómában. Néha mutogatták neki az éppen aktuális római császárt, de ő megélt ötöt, az se tudta már, ki is öltötte magára legutóbb a bíborpalástot. Szívesen barátkoztam volna Marcussal – így hívták, legalábbis a barátai – de ő rám egy illedelme biccentésnél többet nem szánt.

Az egyik este Kritias nélkül akartam hazamenni, szerettem volna többet látni Rómából. Elbóklásztam a

fórum tövében és néhány apró utcába keveredtem, ahol a sötét estében csak néhány bóklászó fiatal, olcsó kéjhölgy és részeges kereskedő hangja és mécsese jelezte, hogy ez bizony furcsa vidék. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az utca végén, a házakból kikandikáló halovány mécseslángokat egy alak árnyéka takarja el. Az árnyék közeledni látszott, de a lépéseit mintha szándékosan halkabbra fogta volna ahogy hátranéztem. Követett. Egyre gyorsabban igyekeztem, hogy kiérjek az utcából, de ekkor hallottam, hogy már a hátam mögött van. Futásnak eredtem, de pillanat alatt elkapott, hevesen magához rántott. Arcát egy gall csuhával fedte el, de azonnal felismertem: egyike volt az edzőimnek. Egy trák volt, aki évek óta szabad polgárként és veterán katonaként edzette Róma elit ifjait. Rángatóztam, pofozgattam és már ordítottam volna, hogy engedjen el, de nem bírtam. Karja, mint az acél, olyan kemény volt. Minden porcikájában sima, kemény izom mozgott. A számat szorosan befogta és egy sikátor legelső házának falához lökve, lerántotta a ruhám és elkezdett fütyörészni egy dalt és egy verset. Ráismertem a szövegre, néhány napja ezen a versen nevetgéltünk Severinával. Catullus írta és arról szól, hogy a költő mennyire mérges lett vetélytársaira, akit őt „lotyónak” és selyemfiúnak nevezték[5]. Erre ő pedig versben azt ordította vetélytársaira, hogy „megduglak benneteket és szopásra veszlek”. Ezt mondta most a trák és már éreztem, hogy egy meredt, kőkemény falloszt vereget a fenekemhez. Azonnal elöntött a hév mindenhol. Fura érzés, hogy bár ellenkeznem kellett volna, de szinte vártam, hogy ez a vad, kőkemény csődör belémhatoljon. Továbbra se engedte el a szám, és a másik kezével a két kezem hátrakulcsolva szorított miközben felkunkorodott farkával készült belém hatolni. Ekkor katonák hangja hallatszott közeledni. A trák megrémült és azonnal fellökött, majd futásnak eredt. A katonák hamar ideértek. Egy rangos tiszt is velük volt. Elmondta, hogy mázlim volt, mert ők történetesen egy utcai rabló után rohantak aki ebben az utcában rejtőzködik. A tiszt elmondta, hogy ő Laelianus szenátor beosztottja és ha akarom, ma este ott alhatok. Laelianus, Marcus apja volt! Megmenekültem…

A tiszt elvitt a szenátor villájába. Olyan pompát jóformán még a császárok palotájában sem láttam. Ugyanaz a finom márvány mindenhol, szobrok, nimfák, istenek és vidám szatírok, Priapusz szobrok a kertben és a hatalmas udvaron. Ezernyi lámpás és fáklya világította be a teret és a szobákban csendes, kellemes fény cikázott a buja vagy éppen álmos istenségek vörösben izzó freskóin. Marcus szinte rohant hozzám, mikor megtudta, hogy mi történt. Soha addig nem beszéltünk, de most azonnal baráti öleléssel köszöntött, új ruhát hozott és utasította a szolgákat, hogy mossanak meg. A fürdő után bekísért a hatalmas étkező-szobába, ahol a teljes szenátori család várt. Ott volt az anyja, akinek családja több Vesta szüzet adott Rómának és ott volt az apja is…a neves hadvezér is. Idősebbnek gondoltam, bár a fia egy évvel fiatalabb nálam. Laelianus harmincas évei derekán járhatott, de nem mutatta korát. Magas, nagyon délceg, szép férfi volt. Erős álkapcsa, hatalmas, nyugodt, barna szemei és óriási szempillái, erős szemöldöke volt. Gyönyörűen vágott szakálla a kor divatjához hűen a császár arcát utánozta, bár Laelianus kissé vöröses és kevésbé göndör volt, mint Hadrianus. Igazi italiai szenátor volt.

Késő éjszakáig velük vacsoráztam, borozgattunk. A szenátor megígérte, hogy a trákot azonnal elkapják, megkorbácsolják és elbocsátják Rómából. Az este folyamán – főleg ahogy a hárfás húrjai egyre homályosabban látszottak a sok bortól – figyelmes lettem arra, hogy a szenátor egyre többet szemez velem. Néha elmosolyodta magát, bár arca marcona, igazi katonás volt. Furcsa képzelgéseim lettek. Kicsit még mindig kéjes érzések keringtek bennem a trákkal történt furcsa élmény miatt. Marcus búcsút intett, elment lefeküdni. Az anyja és kísérete is így tett, de meghívott, hogy máskor is tartsak velük, ha kedvem tartja. Marcustól csupa jót hallott felőlem….meglepetten hallottam, hogy ez a fiú, aki sose beszél velem, mégis figyel rám és tisztel.

Én is búcsúztam volna, hogy a nekem kikészített szobámba elvonuljak, amikor a szenátor kitessékelte a két katonát és a szolgákat a szobából és maradásra kért. Azt mondta, hogy feltétlenül meg kell néznie valamit velem. Amikor mind eltűntek, Laelianus magához rántott és hevesen csókolni kezdett. Minden porcikám beleremegett és azonnal éreztem, hogy miden  vércseppem leszivárog a farkamba. Meztelenre vetkőztetett, majd ő is lerántotta a bíborszegélyes tógát. Ott állt előttem egy katona, aki végigjárta fiatal fiúként Traianus több hadjáratát is és izmos, acélos testén viselte a dákok nyilainak a hegeit is. Mellizma olyan szép és erős volt, hogy tépni kezdtem, karmolni az erős, feszes bőrt és a finom, bársonyos szőrt rajta. Arcom minden részét végigcsókolta, majd a kezével a fenekemet fogdosta, karmolta és szinte letépte volna.

-   Vénuszra és Marsa, igazak a legendák! Szebb vagy, mint Ganümédész lehetett! mormogta, majd térdre kényszeritett. Ekkor láttam, hogy már feszesen áll a farka. Kemény, acélos farok volt. Nem túl nagy, de vastag. Álmaimban már vágytam erre, hogy kipróbáljam, bár nem tudtam, mi vár rám. Megkóstoltam. Nyaldostam a neves, felhevült makját, majd eygre hevesebben és mélyebben vettem a számba. Végignyaltam a fejét, majd egyre mélyebben engedtem a torkomba. Megfogta a hajam, beletúrt a fürtjeimbe és arcomat simogatva, cirógatva mozgatta fejem a farkán. Hosszú perceken keresztül, az étkező minden oldalán élveztette velem a priapuszi fegyvert. Ezután hátrafordított és végigcsókolva a hátam, a fenekem kényesztette hosszan. Semmihez se fogható rángató érzés volt, ahogy a vastag, erős szakáll izgatja legérzékenyebb testrészem. De ami ezután jött…azt csak Catullus szavával irható le…pedicabo, pedicabo, pedicabo….Szinte felnyársalt. Először nagyon fájt, de élveztem. Lassú és óvatos volt, de miután érezte, hogy már kényelmesen magamba fogadtam, heves és erős mozdulatokkal döngetett. Néhány pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy ezt talán Hadrianus császárral kellett volna kivárnom, hisz mégis…talán ezért hoztak Rómába…de a heves férfi azonnal elvette a józan eszem.

Miután kilövellt, mint a Pompeit betemető Vezúv, hosszú perceken keresztül szuszogtunk egymáson. Megesketett, hogy erről senkinek, de senkinek nem szólhatok, mert csorba esik az ő becsületén és a császárt is megsérti ezáltal. Rámkötötte, hogy tanuljak tovább szorgalmasan, járjak a gymnasiumba és ő mindenben támogat….

-          Mindenben? – kérdeztem, a még lüktető, kihasznált farkára nézve és mosolyogva.

-          Mindenben. De csak amíg kész leszel a császárral hálni – mondta a szenátor, majd a tógával végigtörölve testem, elkísért a szobámba…

---

[1] Görög sport és pihenésre szolgáló aréna. Rendszerint zárt és nyílt térrel egyaránt rendelkezett. Fő célja a görög és római ifjak testi és szellemi épülésének szolgálata volt.

[2] A toga virilis felöltése a római polgárok férfivá válásának hivatalos aktusa volt. Ez egy vallásos rítussal egybekötött ünnepség keretében zajlott, amelynek következményeként hivatalos állampolgárokká és felnőtt férfiakká lettek.

[3] A cinaedus szót a férfiatlanság, efemináltság és „heréltség” szinonimájaként használták a rómaiak. Rendszerint a passziv szerepet gyakorló fiúkat nevezték így, amely a római morál szerint megalázó és elfogadhatatlan volt egy férfi számára.

[4] Görög tanító, rendszerint rabszolga, aki a görög és római ifjakat és szabad polgárok gyerekeit kísérte és tanította. Ebből a szóból származik a pedagógia szavunk. 

[5] Catullus 16.

Meleg "példaképek"

Nem vagyok már abban az életkorban, hogy hősöket, példaképeket kreáljak saját magamnak akiknek nagy szerepe lenne az életemben, igy az itt felsorakoztatott néhány személyiség sem jelent számomra sokkal többet, mint valamilyen értéket, példát, erényt vagy csodálatomnak egy -egy aspektusát megtestesitő személy. De számomra ők valami miatt különlegesebbek, mint a többi meleg.

Hadrianus császár 

Spanyol, heves, jóképű, melankolikus, szakállas, bear - atlétikus, római: tökéletes őstipus. Nem mellesleg császár, akit már gyerekként is "görögöcskének" neveztek tudásszomja, olvasási mániája, kiváncsisága és a

görög filozórfia iránti édeklődése miatt. Fiatal fiúként Traianus körül sűrgött -  forgott (fene tudja még mi mást is csináltak), majd katona lett. Megtanult mindent amit a kor szentári gyerkőcei, lovon elvágtatott az erdőktől és banditáktól zsúfolt germániai vidékekig. Császárként pedig bejárta a kor legnagyobb Birodalmának szinte összes provinciáját. Sokat utazott, mindent kipróbált és imádta a különféle embereket. Elsőként viselt szakállt a császárok közül (fene tudja miért, sok a mende - monda, mindenesetre ezután lett divat Rómában). A mai Törökország területén, Bythiniában ismerkedik meg azzal az akkor alig 15 - 16 éves fiúval, aki aztán élete nagy szerelme lesz. Mindenhova magával viszi, babusgatja, majd amikor rejtélyes módon Antinous meghal Egyiptomban, "siratja, mint egy nő az ifjút" (Historia Augusta, VH). Tivoli villája meseszép, évsázadokon át volt költők, irók, épitészek menedéke, inspirációinak helye. Nem mellesleg

pedig szobrászati kincsesbánya, ahonnan a világ nagy múzeumainak legszebb római szobrait hordták össze már a reneszánsz kortól kezdve.

Thomas Mann

Valószinű, hogy néhány lopott óránál többet nem volt "meleg". De ezek a titokban megélt órák, netalán napok úgy fiatalkorát, mint egész hosszú, termékeny életét megpecsételték. Családja, szigprú neveltetése, korának  bigott élete majd a hirnevéhez tartozó reflektorfény is elnyomta benne azt az érzést, amit gyönyörűen tudott átvinni a megirt fantázia világába. Amit ő annyira titkolt, fia, a történész Mann már nem tudott. 

Eric Johnson

Számomra a meleg szerelem legnagyobb hőse. Fital, gazdag, new yorki balettáncos, aki kevés szabadidejében verseket ir, latinul és angolul, fordit és néha még magyar költők után is kutakodik. Igy talál rá élete egyetlen értelmére, Faludy Györgyre, a magyar költőóriásra. Verseit olvasva (kurva jó forditások lehettek!) beleszeret a tőle jóval idősebb költőbe és úgy dönt: felkeresi. Egy baj volt: nem tudta hol is él. Hosszú utazgatás után végül Máltán találkoznak. Több évtizedes románcuk alatt Johnson nemcsak társa, szerelme, szeretője, de t itkára, verseinek kiadója, forditója is Faludynak.  Szerelmük aztán, ad absurdum, egy nő miatt ér véget. Faludy, közel a kilencvenhez, elhagyja Johnsont a költőnőért, Fannyért. Johnson nem sokkal ezután Tibetben rákban meghalt. 

Yves - Saint Laurent 

Nem szeretem a divattervezőket. Különcök, nagyzálók, felvágnak és idegesitően sokat költenek marhaságokra, felületes dolgokra. YSL valami miatt mégis egy kicsit kivétel. Elegáns, konzervativ, mégis innovativ, gyönyörű arcú, törékeny. Úgy a személyiségében, mint az általa képviselt divatban van valami méltóság, "dignité", ami elkülöniti őt a többi félőrült kortárástól és leginkább, az őt követő nemzedékektől. Legutóbb, a róla készült film is megerősitette ezt az YSL képet, amiben egy valóban, a szépségének sokféle árnyalatáról tanuskodó személyiség körvonalazódott.

Sir Laurence Olivier

Maga a méltóság, elegancia és erő szinonimája. Fizikai megjelenésében lehetetlenül szép (még idősen, 80 -as éveiben is a szépség ült az arcán, szemében) beszédében, hangjában, tartásában és alakitásában a régi szinház, a nagy teátrum igazi monumentális ereje. Mégis, az interjúiban végtelen alázat, emberség és intelligens humor kerekiti egésszé ezt a már életében is legendás férfit, akinek - taán - fiúkkal is volt valami kis kalandja. Mikor nemrég véletlenül szembetalálkozatam londoni szobrával, örömömben kirázott a hideg.

Sir John Gielgud

Ugyanaz, mint az előbbi, csak full meleg változatban. A hangja talán még szebb.

Ian McKellen 

Be se kell mutatnom. Alighanem az a meleg, akit még a h omofóbok is adorálnak. Úgy lett legendás a filmvásznon, hogy szinészként már réges rég közismert volt a szinpadon. Egyike annak a négy legendának, akik Olivier ereklyéit vitték annak temetésén. Elegáns, humoros, szarkasztikus. Sose volt jóképű, de annyi erő és karizma, játékosság és kacsintás szorult belé, hogy mindenki Gandalfja, Magnetója és Estragonja tudott lenni. Egyike a legnagyobb LMBTQ aktivistáknak a világon.

Nádasdy Ádám

Kevés magyar értelmiségi van, aki vállalta (bár a buzilobbi jelenség elég szerencsés dominó effektust inditott el ilyen téren). Nádasdyban azonban számomra nem az a kedvenc, hogy vállalta, hanem hogy akkora, de akkora ész, iró, költő és rétor. Mert úg tud ő előadni is, hogy tátott szájjal maradsz. Legutóbb az ELTE BTK folyosóján akadtam össze vele. Jól megnézett és öregedő arcán még mindig ott az a mosoly és erő, ami csak a nagyokon látszik.

Tom Daley

Nincs mit teketóriázni, ő egy dologért példakép: mert meleg, élsportoló és isteni teste van. 2500 évvel ezelőtt őt hivták volna a görög bronz és márványszobrozkat készitő műhelyekbe modellnek. Egyszerűen tökéletes test, gyönyörű arc, mosoly, fog. Bár twink tipus - kivételesen nagyon, nagyon bejön.

Tommy Defendi

Ha már meleg blog, legyen egy másik fajta "szinész" is. Mellesleg ha nem pornózik, a világ (én szemszögömből) legszebb férfija modellkedik is. Nincs mit hozzátenni: tökéletes mindene. 

Tom Daley

Tom Daley

Tom Daley

Tommy Defendi

Tommy Defendi

Húsvétról - kicsit másképp

Nagyszombat van, Húsvét jön, igy most a halálról és feltámadásról fogok irni - meleg szemmel.. Érdekes kisérlet, magam sem tudom még mi kerekedik ki ebből a végére.

Rengeteg olyan meleggel találkoztam, akik volt pasijukat siratták, vagy az első randin is még szemmel láthatóan előző kapcsolatukba voltak beskatulyázva. Ez egy párbeszéd első félórájából kivehető, hány

alkalommal hangzik el az "ex" fogalma netalán neve, de a rómeós társkeresések kékségében is elég egyértelmű, hogy az új profilik - különösen az "ismét itt" - "újra a késégben", "már megint ezen az oldalon" kétségbeesett státusz mondatokban egy lezáratlan, még nagyon is élő kapcsolatból menekülő fiú körvonalazódik. Az  köztudott, hogy ami fáj, az rossz, ergó a férfitársadalom - szexuális irányultságától függetlenül - nagyon is kedveli azokat a helyzeteket, amikor a szar dolgokat - fájdalmat, érzelmi krizist, konfliktushelyzetet - egy óriási manőverrel szublimál és az ágy alá - netalán az ágyba - seper, teper. A szex tehát jó megoldás mindenre - elcseszett kapcsolat után, jöhet a vadászat. Csak sajnos az emberi lélek úgy működik mióta világ a  világ, hogy egy konfliktus - helyzetet előbb meg kell élni, megérteni, feloldani és elengedni. Ez történik a gyász folyamatában is, amikor egy kedves családtagot temetünk. Érdemes megfigyelni, hogy a hagyományos temetéseken (amelyet nem véletlenül alkotott meg a népi szokás olyanná, amilyen) vannak szakaszok, amikor a közeli családtagok valósággal kirobbannak érzelmileg és egetrengető zokogásukban egy katartikus élményt látunk. Kiadják magukból a fájdalmat, dühöt, mérget, kétségbeesést: találkoznak a halállal, ahogy Hemingway novelláiban vagy Eliade rit de passage hasonlataiban látjuk. Ez a direkt, megélt találkozás a halállal segit abban, hogy feloldják és elegedjék a konfliktust, ez esetben, a halottat. A pszihológia már rég megirta - de még előtte a görög költők is tudták már - hogy egy szerelmi csalódást és szakadást is gyászfolyamatként kell megélni. Szükség van a nagy, érzelmi kitörésre, a fájdalom megélésére, majd a feloldásra és elengedésre. A különbség csak az, hogy mig a halott esetén a test, a fizikai találkozás lehetősége is megszünik, addig egy élő ember "eltemetése" sokkal nehezebb: naponta találkozhattok még, beszélgethettek, fennáll a "kisértés" lehetősége. A kisértet is tehát, mint irodalmi toposz sokkal inkább az élő emberek gyászfolyamatainak szüleménye. 

Meleg világban (is) igen elterjedt, hogy ez a gyászfolyamat kimarad. A kapcsolatnak vége, egy - két hét patetikus siránkozás után máris új kapcsolatba rohannak. Aztán újra ismétlődik a történet és igy tovább, és igy tovább. Nem merik megélni a fájdalmat. Mert hát minek belemászni nyakig saját szarunkba - vagy hogy irodalmibb toposzt használjak - minek lemenni a pokolba, ha könnyebb alternativ megoldást találni. Csakhogy a pokoljárás (alvilágjárás) is ősi, irodalmi toposz. A hősök - Odüsszeusz, Orpheusz, Vergilius, Dante - lemegy a pokolba, hogy megismerje saját múltját is ezáltal. Jézus nagyszombati útja is ugyanez. A hősöket legtöbbször kisérők segitik, hogy alvilágjárásukat végig tudják vinni és ne ragadjanak odalent. Ezeket tekinthetnénk ma pszihológusoknak, pszihoanalitikusoknak, lelkészeknek. A pokoljárásban néha  - ha nem segitik az arra járókat -bennragadnak. Sok iró, költő járt igy, akik önmaguk kutatásához és az inspiráció -keresés során nem tudtak vissszatérni (József Attila, Borbély Szilárd). Ha viszont sikerül megjárni az alvilágot  - magyarán, saját magunk konfliktusait kezelni tudjuk és lezárni - akkor jön a katarzis, a feltámadás: a Húsvét. Ez a folyamat marad ki nagyon sok meleg életéből. Persze, nem csak a melegekéből: úgy általában, manapság, mindenki életéből. De mivel a meleg világ jelentős része nagyon "trendi" és igyekszik csakis külsőségekre adni, ezért ott különösen erős ez a tendencia, hogy az érzelmi konfliktusokat nem kezeljük, nem zárjuk le, nem engedjük el hanem visszük magunkkal bulikba, randikra, egyéjszakás kapcsolatokba, nyitott kapcsolatokba és rómeós profilokra. Felépitjük az álarcot, hogy jól mutasson, hogy eladható, vehető... b...és ne használjak most vulgáris igéket.Csak sajnos a dolog igy is, úgyis érezhető és bűzlő lesz. Mert nem hiteles. 

A Húsvét manapság nem is ünnep. Illdomos az Y és Z generációnak kigúnyolni a vérző Krisztust, netalán a patetikus és horrorisztikus húsvéti nyulat. Pedig ahogy a felsorolt többi mitosz és a mesék is (lásd a meseterápia lényegét) ahogy a Húsvét története is pontosan erről szól, hogy merjünk szembenézni Orpheusként, Odüsszeuszként, Héraklészként, Jézusként saját magunkkal. Ez hiányzik manapság sokunk életéből. Megadni saját magunknak a lehetőséget a Feltámadásra. 

Ez lenne a "meleg" feltámadás. Már ha kellenek ezek a köntösök ebben az esetben...

Az angyalarcú papnövendék és a másik

Rendkívüli élményben volt részem a tegnap este. Egy ismerősömnek köszönhetően részt vettem egy katolikus teológia fiúhallgatói által rendezett magyar "bulin". Az összejövetel nem is lett volna különleges, ha két személy nem üti fel a fejét ott. Nézzük, mi is történt. 

A napi munkából hazafutva, kicsit fölmentem a rómeóra, leellenőrizni, van e valamilyen szőrös olasztól üzenet. Természetesen, nem volt, ellenben a nézelődőim között akadt egy magyar is. Emlékeztem rá még nyárról, akkor rövid ideig beszélgettünk. Feltételezem ő már ezt elfelejtette, mert a gyors megismerkedés után a kérdéseiből az derült ki, hogy semmit se tud rólam. Bár kicsit idősebb tőlem, kellemes megjelenésű és intelligens férfi képét mutatta. Gondoltam, egy fene, egy találkozóra valamikor sor kerülhet. Hamar elköszöntem tőle, mert készülnöm kellett a pap - fiúk bulijára, amire volt osztálytársam révén hivatalos

voltam. Abban maradtunk, hogy majd valamikor összefutunk jövő héten.

Az összejövetel a katolikus pap - növendékekkel kellemesen telt. Néhányukat már ismertem, hisz futólag megfordultam már ott. Érdekes volt látni, hogy ezek a fiúk a nap 8 - 10 órájában állandóan együtt vannak, együtt esznek, együtt tanulnak, együtt énekelnek. A közösségi élmény bizonyosan egészen más erővel érvényesül ott, mint a "külső" társadalomban, ahol a személyes kapcsolatokat ma már felhígítja a smartphoneok, whatsuppok és más hülyeségek világa. Annyira más világ az övéké...a fiúkon látszik, hogy nagyon naiv, néha már - már túlságosan ártatlan viselkedésűek. Bár nem ismerem őket és az érzéseiket, a borozgatás közepette néhányuk arcán úgy láttam, hogy nem boldogok ők ott. Az alkohol persze, mindenen segít. Én, mint a "betolakodó", az idegen, végig kicsit kívülállóként éreztem magam és figyeltem őket - jó szociológiai munka. Különösen akkor volt furcsa érzés látni ezeket a fiatalokat, amikor a magyar népdalokat énekelték és nőkről, babámról, szerelemről, tubicás galambomról hangosan nótáztak...miközben nekik ez - elvileg, saját döntésük alapján - soha nem adatik meg. Mit érezhetnek? Voltak -e már szerelmesek? Szeretkeztek -e már nővel vagy egyáltalán, nekik a maszturbálás gondot okoz -e? Lelkiismeret-furdalást? Mit éreznek....ez járt a fejemben, amikor a pirosodó arcukat néztem, mint Kodály a székelyeknél, a nótázók körében. 

Az egyik fiú, akivel volt már szerencsém találkozni, most ismét elvarázsolt. Elsőéves teológus, gyönyörű arccal, piros ajkakkal, nagy, kék szemekkel, barna hajjal. Még a többi, szürkés öltözetű fiúhoz képest jól is öltözött. A hangja pedig egyenesen mennyei volt. Olyan volt, mint egy angyal, amit a reneszánsz korban festettek - nem a puttó fajta, hanem az ephebosz korú, aki ugyan még kellően ártatlan, naiv, de már érett, férfias is. Rég éreztem ilyen hirtelen fellángolást. Kicsit a hiányzó szerelem érzését hívogattam talán, amikor bambultam a szép arcát, állát és a pirosodó arcát, a sovány lábát és a formás fenekét. Rég kapott el a hév igy...

Mindeközben fel se figyeltem arra, hogy az egyik pasi, aki a mostani rektorral együtt végzett, a tárasaság közepén ül, csendesen, alig énekel, iszogatja borát és figyel. Engem, aztán néha a többieket is. Szörnyen ismerős volt az arca, láttam már valahol ezt az erősen borostás, kékszemű, idősödő, de jópasi

arcot...fogalmam se volt, hol. Az egykori osztálytársa - a mostani rektor - sokszor gúnyosan szólt hozzá: "látod, én hova jutottam, nem mint TE". Fene tudja mi baja vele, gondoltam. Annyi látszott az arcán, hogy kissé undorodva nézett a másikra.

A másik pasi is kissé kívülállóként ült a kör közepén, körülötte a többiek jöttek, mentek, a társaság kemény magja pedig nyomta az éneklést, a nótázást. Rómában, magyar nótákra becsiccsenteni? Érdekes élmény. 

Az angyalarcú fiú tekintetéből próbáltam - szinte vártam - hogy a gayradarom jelezzen, de nekem ez nem mindig megy. Bizonytalanság, kiváncsiság, szelidség és naivság látszott a tekintetében Sokszor mélyen a szemembe nézett, de nem tudom, hogy egyszerűen a teológusok közötti jóbarátsági, közösségi élmény teszi ilyen közvetlenné, az ország, ahol él most vagy az, hogy titkon ő is...meleg. Sose mertem erre rákérdezni nyiltan..pedig fene tudja, micsoda élményekben lenne igy részem. 

Mindenesetre a fiú hamar visszavonulót fújt és elment. Ekkor tudtam csak felocsudni a rózsaszin felhőből és figyelmemet a másik pasira vetnem. Egyre ismerősebb volt...egyre inkább éreztem, hogy mi már találkoztunk, vagy beszélgettünk. És azt is egyértelműen éreztem - egy furcsa, valóban egyedi érzésként - hogy a pasi meleg. Ez a radarjel biztos ereje. Amikor semmi egyértelmű mozgást, látványt, tettet nem mutat, de te érzed abból, ahogy néz, ahogy a többieket nézi. 

Amikor hazamentem, azonnal a rómeót nyitottam ki, hogy nézzem meg a pasi képét akivel a buli előtt beszélgettünk....Ő volt az. Az idősödő, borostás férfi, akivel egy órával a buli előtt csevegtem rómeón ott volt a pap - találkán. Kicsit kirázott a hideg. Egy hárommilliós városban mennyi erre az esély, hogy két magyar így találkozzon? Érdekes élmény volt. Fel se ismertem ott...nem volt egyértelmű nekem ez.

Azonnal ráirtam, talán ő még akkor is a bulin volt, mindenesetre online. Sem akkor, sem most a levelezés közben nem mutatott semmilyen változást, higgadtan beszélgettünk.

Kiderült, hogy ő is kispapként kezdte, de feladta a pályát, mert melegségét meg akarta élni. Most képpel a profiljában, bátran vállalja másságát de érdekes módon, régi társaival és az egyházzal is tartja a kapcsolatot. Kollegái tudják, hogy meleg és mostmár érthető is volt a gúnyossága az egykori osztálytársnak. 

Mikor elmeséltem neki, mennyire tetszik a fiatal papnövendék...természetesen ő is nyugtázta szépségét. Kérdeztem meleg -e szerinte a fiú: a válasz pedig nagyon hatásos volt. "Nem tudom, az elején nekem is úgy tűnt...de ha az is, évekbe telhet, amig feldolgozza. Nekem is hosszú időbe telt". 

Ez nagy mondat.  Tele tapasztalattal és sok, sok szenvedéssel, ami talán a tegnap láttot fiatal fiúk némelyikében is lezajlik. Hisz az ma már mindenki tudja itt és a világ más nagy egyházi központjaiban, hogy a katolikus szemináriumokat sokan menekülésként választják önmaguk identitása és szexualitása elől. Legyen szó félénk heteróról vagy látnes melegről...igy keresik a választ. Van, akinek pontosan a hit, a meditáció hozza el a választ...de sajnos, van akinek még az sem. 

Kiváncsi vagyok a történetükre. Remélem sikerül újabb részleteket megtudnom.

A múzsa fiú pedig...hát szép reggelem volt. 

A gayminátor

Hivatalosan is elneveztem magam gayminátornak.  A fogalom alatt értsük azt, hogy adott egy meleg fiú, aki valamilyen furcsa oknál fogva önmagukat biszexuálisnak öndefiniáló, valójában érezhetően meleg fiúkba lesz szerelmes. A végeredmény pedig az, hogy miután néhány hónapot szenvedélyesen végigvitáz és szenved a fiúkkal, ők elhagyják...majd rövid idő után kiderül: a fiúk végérvényesen melegnek definiálják magukat. Nos...úgy látszik ha díjat osztogatnának a "hány biszexet konvertáltunk át meleggé" kategóriában, ott én Jack Nicholson lennék, megannyi díjjal. Legutóbbi "díjátadásomról" írnék most, eddigi legnagyobb szerelmem történetét. 

Tavaly nyáron megismerkedtem egy fiúval. Magát biszexuálisnak határozta meg, hisz volt egy éves kapcsolata lánnyal és fiúkkal csak azt követően, 25 évesen volt dolga. Bár akkor már túl voltam két "biszex" konvertáláson és erősen fogadkoztam, hogy "soha többet"...az első találkozásunk annyira jól sikerült, hogy beleestem a fiúba. Kiderült, hogy az ágyon kívül is nagyon jól kijövünk, rengeteg közös vonásunk van, zenében, tudományos érdeklődésben, sétálásokban és még a gasztronómiában is. Én csodáltam az ő oroszláni spontaneitását, tüzességét, lelkesedését, ő meg érdekesnek találta az én kimért, határozott döntéseimet és kitartásom. A baj csak ott volt, hogy a fiú amikor érezte, hogy ebből a sok, közös lötyögésből valami komoly is lehet, megrémült. Egyféle elkötelezettség ellenes magatartás jött elő belőle, ami nem volt túl szerencsés az ő robbanékony természetével keveredve. Ez pontosan az én társfüggő természetemnek hiányzott...igy aztán a vita és a kapcsolat máris megromlott, annak ellenére, hogy én akkor már fülig szerelmes voltam belé. Először azzal érvelt, hogy neki egy lánnyal kell most kapcsolat, hisz olyan rég nem volt lánnyal és vágyik rá...aztán mikor ezt is megengedtem (első hiba) akkor letett erről a vágyáról (nem jött össze neki) és fokozatosan húzódott el tőlem. Még idegesítőbbnek érezte, ha érzelmeimet kimutatom, valahol éreztem ,hogy ez őt leginkább belülről zavarja. A tény, hogy ő is így érez, megrémisztette. Vita, vitát követett, de valahogy az ágyban mindig megoldottuk a problémát, igy néhány nap nemalvás és dühkitörés után a dolog ismét békésen zárult. Decemberben aztán egyre ritkábba találkoztunk. Állandóan panaszkodott, hogy neki túl sok a heti 4-5 találkozó, csökkentsük heti 1-2 -re....volt, mikor még annál is ritkábbra. Ez nekem már túlságosan terhes és szorongást kiváltó kérés volt. Egy másik országból jöttem vissza miatta ősszel, két nagy csomaggal, egy Boci csokival és egy borral. Az a találkozás nehezen feledhető, úgy az ő öröme, mint az azt követő gyönyörű szeretkezésünk. Decemberben ez végképp összeomlott. Ő annyira megrémült a kapcsolattól és a ténytől, hogy én perspektivákban gondolkodom, hogy elhagyott. Szó nélkül, mindenféle megbeszélés nélkül. A karácsonyt még ugyan kivárta, de az év első napjaiban egy internetes üzenetben közölte, hogy ő más - és most figyelj - fiúkkal (!) akar lenni. 

Négy hónap pokol várt rám, amikor próbáltam elfelejteni. Ez idő alatt ő a fél várost végigkefélte - kivétel nélkül, fiúkkal. Hónapokig nem beszéltünk....aztán mindig ő volt, aki keresett. Mikor közöltem, hogy még mindig szerelmes vagyok, akkor ismét megrémült és elhúzott.

Most ismét felkeresett. A kérdésre, "hogy vagy?" az volt a válasz: "hogy lennék..megvagyok. Elfogadtam, magam annak, ami vagyok...meleg". Egy év kellett hozzá. Egy tönkrement szerelem, egy szép barátság szüneteltetése és a fél város kurogatása ahhoz, hogy egy önmagával kibékületlen meleg fiú végre saját szájából tudja mondani azt, amit én neki már augusztusban megmondtam: MELEG VAGY(OK).

És ez igy van rendjén. Ennek igy kell legyen. A változás soha nem kivülről jön. Akármennyi áldozatot hozunk is egy emberért, pszihológiai kérdésekben mindig, de mindig csak a belső motor tud segiteni. Az önfelismerés, a tudatositás, az akarat. Ez nem hajlam kérdése. Ez kőkemény munka és élettapasztalat. Identitás.

Meleggé válásának gyötrelmeit csakis ő ismeri. Én láttam néha a szemeimben a küzdelmet, de hamar elforditotta tőlem. Most nagyon megölelném, hogy gratuláljak neki....

De jobb ez így. Jobb.