Az üstökös

avagy pityergés arról, milyen egy vándor szerelmi élete

Lassan másfél éve vándoréletet élek, egyik településről a másikra ugrálva. Idén hétszer repültem és legalább húsz alkalommal váltottam várost. Eleinte még élvezhető volt ez az életmód, rengeteg adrenalin, új helyek illata, arcai, fái, tájai és ételei...férfijai. De mostmár a húgyhólyagom megtelt a sok vándorlás fáradalmaival, a stabilitás hiányával és leginkább, azzal az érzéssel, amiről most kicsit drámakirálynő (hülyén hangzik ez magyarul - "drama queen") módjára, elpanaszolok.

Van, amikor nehéz elengedni egy várost, mert az összhangulata, a hozzá fűződő élmények összessége olyan finommá, aranyossá és kedvessé teszik, hogy otthonosan érzi magát az ember benne, még akkor is, ha kevés emberrel köt barátságot, haverságot (a vándorlás alatt a barát fogalom is átértékelődik!). Máskor ezeket az új arcokat, barátoktól nehéz megválni, mert fene tudja, hol és mikor találkozunk ismét. De a legnehezebb az, ha a kurtafarkú kismalac világát keresgélő meleg valami csoda folytán belebotlik olyan személyekbe, akik egy párhuzamos, rózsaszin univerzumban, ahol unikornisok ugrándoznak egy békés, boldog paradicsomi kertben - élete párja lehetne.

Legutóbb, Budapesten történt ez. Néhány napos "pihenésem" alatt úgy döntöttem egy barátommal, hogy elemgyünk egy meleg buliba. Miért is ne....Kolozsváron amúgy sem jártam le túl sűrjen az egyetlen szórakozóhelyre (amikor meg lemerészkedtem, vagy a kedvem, vagy a józanságom párolgott el percek alatt a fülledt, túlzsúfolt  helyen).

A buli jól indult, Madonna istenanyánk zenéjére toppantam be  az amúgy elegáns, elég tágas és nem túlságosan zsúfolt helyre. A fiúk - ahogy ehhez Londonban és nyugaton már hozzászoktam - jól öltözöttek, kellemes megjelenésűek, kissé metroszexuálisak, de semmiképp sem tapadósak, kiéhezettek és ápolatlanok voltak (érezd a hasonlitás célját!). A lányok pedig...gyönyörűek! Azt hiszem soha nem láttam még annyi széparcú, dögös csajt egy meleg buliban! Jól indult a buli, Pest ilyenkor válik igazán kozmopolita, élhető várossá nekem. A metrók hétköznapi emberei sajnos persze felpofoznak a szürke ezernyi árnyalatára másnap.

Talán tiz perc sem telt el és a fejemet azonnal elcsavarta egy olyan mosoly, amit azt hiszem sose láttam még. Mint egy üstökös. Azt hiszem ezt hivják annak a villámcsapás érzésnek, amiről annyit irnak az okos és széplelkű és aranyszavú emberek. Ott mosolygott csodásan és egy pohárral, kék inggel tucatnyi adonisz között, de onnantól kezdve már nem láttam, h allottam semmit, csak őt. Kellett legalább fél óra, mire a barátom tuszkolására, vettem a bátorságot és odamentem hozzá. Azt láttam, hogy nem magyar, külföldi és hát...nagyon fiatal. A "honnan vagy?" buta és kamaszosan szégyenlős kérdésből lett egy tiz napos románc. De olyan...annyira....Remegek utánna minden nap. Hiányzik az a gyönyörű mosoly.

És, ahogy egy vándor életében ez lenni szokott, nekem el kell mennem ismét egy másik országba, ő pedig januártól már másik kontinensen lesz. Hazamegy. Tiz nap gyönyörűen eltöltött közös emlék, néhány aprócska tárgy, tucatnyi közös kép...és az a keserű, leirhatatlan érzés, hogy megint talpra kell állni, kiegyenesedni, nyelni egy nagyot és ezt a gyászt is megélni, majd továbblépni. Mert mit tehetne egy vándor? Letelepedhet. Le is fog mostmár.

De ezek a lehetőségek, esélyek szerelemre, boldogságra elrepülnek, messzi...messzi.

Mit tehetne a vándor? Csak hálás lehet a megélt szép emlékekért és a lehetőségekért.

Más már ennél is patetikusabb lenne.