Az üstökös

avagy pityergés arról, milyen egy vándor szerelmi élete

Lassan másfél éve vándoréletet élek, egyik településről a másikra ugrálva. Idén hétszer repültem és legalább húsz alkalommal váltottam várost. Eleinte még élvezhető volt ez az életmód, rengeteg adrenalin, új helyek illata, arcai, fái, tájai és ételei...férfijai. De mostmár a húgyhólyagom megtelt a sok vándorlás fáradalmaival, a stabilitás hiányával és leginkább, azzal az érzéssel, amiről most kicsit drámakirálynő (hülyén hangzik ez magyarul - "drama queen") módjára, elpanaszolok.

Van, amikor nehéz elengedni egy várost, mert az összhangulata, a hozzá fűződő élmények összessége olyan finommá, aranyossá és kedvessé teszik, hogy otthonosan érzi magát az ember benne, még akkor is, ha kevés emberrel köt barátságot, haverságot (a vándorlás alatt a barát fogalom is átértékelődik!). Máskor ezeket az új arcokat, barátoktól nehéz megválni, mert fene tudja, hol és mikor találkozunk ismét. De a legnehezebb az, ha a kurtafarkú kismalac világát keresgélő meleg valami csoda folytán belebotlik olyan személyekbe, akik egy párhuzamos, rózsaszin univerzumban, ahol unikornisok ugrándoznak egy békés, boldog paradicsomi kertben - élete párja lehetne.

Legutóbb, Budapesten történt ez. Néhány napos "pihenésem" alatt úgy döntöttem egy barátommal, hogy elemgyünk egy meleg buliba. Miért is ne....Kolozsváron amúgy sem jártam le túl sűrjen az egyetlen szórakozóhelyre (amikor meg lemerészkedtem, vagy a kedvem, vagy a józanságom párolgott el percek alatt a fülledt, túlzsúfolt  helyen).

A buli jól indult, Madonna istenanyánk zenéjére toppantam be  az amúgy elegáns, elég tágas és nem túlságosan zsúfolt helyre. A fiúk - ahogy ehhez Londonban és nyugaton már hozzászoktam - jól öltözöttek, kellemes megjelenésűek, kissé metroszexuálisak, de semmiképp sem tapadósak, kiéhezettek és ápolatlanok voltak (érezd a hasonlitás célját!). A lányok pedig...gyönyörűek! Azt hiszem soha nem láttam még annyi széparcú, dögös csajt egy meleg buliban! Jól indult a buli, Pest ilyenkor válik igazán kozmopolita, élhető várossá nekem. A metrók hétköznapi emberei sajnos persze felpofoznak a szürke ezernyi árnyalatára másnap.

Talán tiz perc sem telt el és a fejemet azonnal elcsavarta egy olyan mosoly, amit azt hiszem sose láttam még. Mint egy üstökös. Azt hiszem ezt hivják annak a villámcsapás érzésnek, amiről annyit irnak az okos és széplelkű és aranyszavú emberek. Ott mosolygott csodásan és egy pohárral, kék inggel tucatnyi adonisz között, de onnantól kezdve már nem láttam, h allottam semmit, csak őt. Kellett legalább fél óra, mire a barátom tuszkolására, vettem a bátorságot és odamentem hozzá. Azt láttam, hogy nem magyar, külföldi és hát...nagyon fiatal. A "honnan vagy?" buta és kamaszosan szégyenlős kérdésből lett egy tiz napos románc. De olyan...annyira....Remegek utánna minden nap. Hiányzik az a gyönyörű mosoly.

És, ahogy egy vándor életében ez lenni szokott, nekem el kell mennem ismét egy másik országba, ő pedig januártól már másik kontinensen lesz. Hazamegy. Tiz nap gyönyörűen eltöltött közös emlék, néhány aprócska tárgy, tucatnyi közös kép...és az a keserű, leirhatatlan érzés, hogy megint talpra kell állni, kiegyenesedni, nyelni egy nagyot és ezt a gyászt is megélni, majd továbblépni. Mert mit tehetne egy vándor? Letelepedhet. Le is fog mostmár.

De ezek a lehetőségek, esélyek szerelemre, boldogságra elrepülnek, messzi...messzi.

Mit tehetne a vándor? Csak hálás lehet a megélt szép emlékekért és a lehetőségekért.

Más már ennél is patetikusabb lenne. 

Csók vagy kézfogás?

A meleg világban szinte univerzálisan elterjedt jelenség, hogy ha két meleg találkozik - történjen az Pesten vagy Rómában - arcon csókolják egymást és nem fognak kezet. Erről elmélkedjünk egy kicsit. 

Az emberek évzázadok óta ezerféle módon köszöntik egymást ha talákoznak. Az arccsók régi hagyomány, a

sémita kultúrákban (zsidók, arabok) teljesen természetes ma is, hogy viszonylag idegen emberek is igy üdvözlik egymást. Máshol az adott személy társadalmi - szociális szerepköre határozza meg azt, hogy fejet hajtva, szemébe nézve, kezet csókolva vagy más módon köszöntenek valakit. Európában a férfiak körében a kézfogás terjedt el és lett univerzális köszöntési móddá. Mivel állandóan ezt láttam és gyakoroltam gyerekkoromban és azt követően is, nekem is ez tűnik még most is a legtermészetesebbnek, találkozzak akárkivel - meleggel vagy heteróval - az első, ösztönös reakció, hogy egy határozott és erős kézfogással üdvözöljem. Nekem ez a legjobb módja még mindig annak, hogy energiákat közvetitsünk egymás felé és érezzem a találkozás lényegét. Emiatt is szörnyen furcsa nekem, ha melegekkel kell találkozzak, akik soha nem fogják meg a kezem vagy legalább helyette átölelnének (a másik módja az energiaátadásnak). Ehelyett sokan a túlságosan ridegnek tűnő arccsókkal üdvözlik egymást, aminek a lényegét sose értettem. Nem a mi kultúránk része és nem is érzem annyira személyesnek, bensőségesnek. A már emlitett kultúrkörökben ezt az idegenek is gyakorolják

egymás között, barátok és a család esetén öleléssel is párositják, hogy jelezzék a találkozó bensőségesebb viszonyát. 

A meleg világban ezt a szokást őszintén, kissé "diváskodásnak" tartom és felesleges nyüszögésnek. Férfiak vagyunk akkor fogjunk szépen, erősen és határozottan kezet vagy öleljük át egymást, hisz igy a leghatásosabb a találkozás örömének átadása. 

A második találkozó

Sajnos az idő most nagyon szorit (ahogy általában, hisz állitólag ezért találtuk fel), igy csak nagyon röviden fogom összegezni személyes benyomásaim, impresszióim a második Erdélyi LMBTQ találkozóról.

Mindenekelőtt az, hogy ez létrejött másodjára is, szerintem óriási nagy dolog és egyértelművé vált, hogy itt egy "lassú viz partot mos" jellegű mozgalom van kialakulóban. 

A találkozó a rossz idő miatt ezúttal sem a szabadban zajlott,  hanem az előző gyűlés helyszinén, a Bulgakov előtt kezdett gyülekezni a társaság. A múlt heti összeruccanáshoz képest, már az első tiz percben egyértelmű volt, hogy itt most a fiúk lesznek többségben, sokáig csak egyetlen leányzó képviselte a szebbik nemet. A gyülekezés elég szépen összejött, igaz kevesebben voltunk mint múlt alkalommal, de annyira bőven elegen, hogy a Bulgakovban ne találjunk magunknak megfelelő helyet. Igy kerültünk aztán az Inszomniába, ahol hosszú órákon át folyt a most is kellemes találkozó. Mivel ismét fele - fele arányban voltak jelen régiek és újak, ezért a szokásos körbemutatkozás zajlott le, nevek és rövid jellemzések ismétlésével. A hangulat, ahogy többen is megjegyezték, talán kicsit feszültebben oldódott, mint a múltkor, de ez a kávészemes konyakok segitségével nagyon hamar orvoslásra került. A két moderátornak is köszönhetően, nem alakultak ki túl sokszor klikkek, állandóan volt téma és mindenki szóhoz tudott jutni. Felidéztük az első találkozó pozitivumait, hatását, megbeszéltük, hogy mit is akarunk tenni a facebook csoportunkkal, mi lesz a célja ezeknek a találkozóknak, hogyan kellene megmozgatni az inaktiv tagokat és milyen úton tudunk a mi kis mozgalmunknak jogi keretet és külső megnyilvánulást, hangot adni.

A nagyon komoly és perspektivákat feszegető témákon kivül persze szóba kerültek lazább témák is. Comming out történetek, érdekes, néha kuriózumszámba menő személyes történetek, ágytitikok, közéleti témák és néha a művészet is beköszönt Faludyval, Passolinivel vagy épp Dalival. A később két főre gyarapodott női társaság sokszor mentette meg a csapatot a széteséstől, klikkesedéstől.

Bár jómagam a láz és a melankolia bugyraiban fortyogtam, ezen a második találkozón is otthon éreztem magam, kellemes, barátságos és ami a legfontosabb, értelmes emberek között lehetett ismét olyan témákat szabadon megvitatni, amit néha még a barátokkal sem tudunk. A második találkozó bebizonyitotta, hogy kell ez, jó ez, de az elkövetkezőkben már komoly stratégiákról és jövőtervekről is beszélni kell.

Újabb coming out történetek

Nagyon jól esett hallani azt, hogy Másként Kolozsváron és az én blogom olvasása is biztatta barátai előtti felvállalásukban két fiút. Ha csak ennyiért irnám a blogot, már akkor is megérné. Bizom benne, hogy még több emberen tudunk segiteni és igy, mi is fejlődünk, szépülünk emberként, csapatként egyaránt.

A további bátoritás céljából pedig leirok még egy személyes coming out történetet, amiért nagyon hálás vagyok.

Miután a két legfontosabb barátnőmnek sikerült igy, vagy úgy elmondanom, hogy meleg vagyok, a dolgok felgyorsultak. A barátnőim elmondták párjuknak is, akik történetesen heteró fiúk. Nekem pedig ilyenkor jött el a görcsölés és a gátlásosságom. Lányokkal több időt töltöttem már a suliban is, fiúkkal legfeljebb szakmai dolgokról tudok órákon át elbeszélgetni, de a magánéletemet nem érintem előttük. Ha ki is mentem néha osztálytársaimmal sétálni

vagy egy limonádét, sört meginni és elment előttünk egy szép lány, a szokásos "hű, micsoda bögye volt, láttad?" kérdésre általában szemfényvesztő bólogatással próbáltam leplezni a tényt, hogy bizony engem ez a "bögy" hidegen hagyott. Bár néhány osztálytársam és egyetemi kollégámmal az évek alatt igen jó barátságra tettem szert, velük szemben mindig sokkal erősebben előjöttek gátlásaim, félelmeim, ha a coming outra gondoltam. Nem tudtam, hogyan reagálhat egy heteró fiú, ha megtudja, hogy barátja meleg. Ha a homoszexualitás, mint általános téma szóba került, megoszló véleményeket hallottam részükről: felvonulást rossz dolognak tartották, a rózsaszin tangában flangáló "buzikat" undoritónak tartották és általában disznó vicceket meséltek a melegekről és az anális szexről. Persze...freudi elszólások is lehetnek ebben, tudatalatti félelmek az ismeretlentől, az idegentől vagy ki tudja...a kiváncsiság jelei is akár. Mindenesetre nehéz volt előttük megnyilni, mert féltem a reakcióiktól, jobban mint a lányokétól. 

Az első fiúk, akik megtudták gyakorlatilag beleegyezésemen kivül "estek" túl ezen a helyzeten. Barátnőim elmondták párjuknak és érdekes módon, azok a fiúk is azonnal, minden gond nélkül elfogadtak. A témát egy pillanatra sem feszegettük persze, nagyon ritkán egy -egy ártatlan vicc vagy érdekes kérdés formájában találkozik kiváncsiságuk az én melegségemmel. Ezek a mondhatni indirekt coming outok jó előszobái voltak az első fiúnak bevallott történetem előtt. 

Néhány éve ismertem már, az egyetemen a legjobb barátaim egyike lett. Szakmai kapcsolatunk miatt is sok időt töltöttünk együtt, igy egyre erősebb lett bennem az akarat, hogy elmondom neki.

Erre lehetőség akkor adódott, amikor egy meleg barátommal közösen, elmentünk Berlinbe. A fiú is jött velünk, ráadásul ők ketten távoli rokonok. Ha már úgyis van meleg a családban,

könnyebben megy majd az elfogadás - gondoltam. A hosszú de nagyon kellemes utazás alatt a pihenők alkalmával többször odamentem S-hez, a meleg baráthoz, hogy megkérdezzem, vajon M. tudja -e rólam hogy meleg vagyok? Egyáltalán gyanitja? Elmondhatom -e neki? S. a meleg barát nem tudott biztosat mondani, de bátoritott, hogy Berlinben lazán megtehetném. Később tudtam meg, hogy szinte velem egyidőben, M., a heteró fiú is ugyanezt kérdezte S.től: te, szerinted Erdélyi Ganümédész nem meleg? Elég gyanús nekem...

A helyzet innentől kezdve már poénos, mondhatnánk. Berlinben, egy fagyos februári esti séta után egy sör mellett végül elmondtam M-nek, hogy meleg vagyok. Ahogy számitani lehetett, nevetve fogadta a hirt, bátoritott és semmiféle negativ reakciót nem kaptam. Egyedül annyit tett hozzá a bejelentéshez, hogy "nekem semmi bajom a melegekkel, amig nem nyomulnak rám". Ilyesmit több heteró fiútól hallottam már. Talán az ismeretlentől való félelem mondatja ezt velük, hisz jómagam soha nem hallottam olyanról, hogy meleg férfi "megtámadott " volna egy heteró fiút vagy egyáltalán flörtölt volna velük. A dolog értelmetlen, igy nem is értem, hogy miért félnek ettől a heteró férfiak. Talán van ebben egy kis himsoviniszta megnyilvánulás, erőfitogtatás.

Mindenesetre, az azt követő napokban észrevehetően megváltozott a viszonyunk és csöppet sem rossz irányba. Örült annak, hogy végre, én is tudok nyiltan beszélni a magánéletemről, amiről addig olyan látványosan és misztikusan  elhallgattam. Ő is megnyilt sok téren: beszéltünk barátnőiről, nőügyeiről, öltözködésről, csajozási technikákról, fiúzásról, "gyanús" melegekről a szakmánkban és minden olyanról amiről egyébként két fiú szokott beszélni, ha gátlásaikat nem tartja vissza a félelem.

A coming out óta barátságunk erősebb, őszintébb és az az érzést tudhatom magaménak, hogy szabadabb lettem. Nem érzem már azt, hogy vele szemben valami ketrec tartana csapdájában, beszélgetéseink szabadabbak, őszintébbek. 

A legközelebbi barátaim már mind tudják. Néhány ember még maradt, akinek jó lenne elmondani...és hátra van még a család.

Ha ők is tudni fogják, akkor az én coming out történetem már teljes. A nagyvilágnak nem teregetem ki úton, útfélen, nem érzem hogy ez erről szólna, persze ha valaki rákérdez, gond nélkül megmondom.

Szóval....aki még a barátai előtt sem mert előbujni, csak bátoritom, tegye meg. Ők megérdemlik és szabadabb, őszintébb lesz a barátságotok.

A többiek pedig nem számitanak:) 

Coming out alternativák

"Te jó ég, meleg vagyok!" - egyszer mindenkinek az életében eljön a pillanat, amikor ez a felismerés villámcsapásként beköszönt.  Van akinek még kamaszkora előtt, van akinek középiskolában, másoknak csak életük delelőjén - ki milyen neveltetést kapott, ki mennyire figyelt önmaga érzéseire, saját vágyaira, vagy épp mennyire mélyen fojtotta vissza önmaga

hajlamait. Ha azonban eljön az önfelismerés ideje, akkor a következő lépés persze saját magunk elfogadása lesz - hasonlóan nehéz, sokaknál éveket, sőt, évtizedeket felemésztő időszak. Ezt a folyamatot csak segíti az, ha legközelebbi barátainknak elmondjuk, hogy melegek vagyunk. Függetlenül attól, hogy hajlamunk felismerése és stabil meleg identitásunk kialakitása között mennyi idő telik el, egy jóbarátnak mindig lenni kell társaságunkban, akivel ezt megosztjuk. Nem a terhet és a feladatot, mert azt senki nem bírja és nem tudja helyettem elvinni - de a tanácsadás. vagy egyszerűen a meghallgatás, bátorítás  bizalom ereje mindig nagy csodákra képes. 

A még barátai előtt nem coming outolt társaimat bátorítva, első két coming outomat írom le példaként.

A középiskolai éveim végén már biztosan tudtam, hogy meleg vagyok. Szerencsémre, ezt viszonylag hamar tudtam önmagammal tisztázni, de legközelebbi barátaimnak - akik közül a többség mind a mai napig a legjobb barátaim között található - nem volt könnyű elmondani. Egy idő után azonban úgy éreztem, hogy a környezetemben valakinek muszáj lesz elmondanom, hisz nem élhetek úgy ezzel az érzéssel, hogy senki sem tud róla. Kicsit a fájdalom átadása volt ez még akkor  (néha most is az) de másrészt a barátság, az őszinteség, a teljes átadás jelképe is. Bizonyítéka annak, hogy nekem a legközelebbi barátaim a legfontosabbak, a legstabilabb kapcsolatok az életben, így nem tarthatom őket hazugságban, féligazságban. 

A legelső coming outom egy akkor már 10 (ma már 15) éve ismert barátnőm előtt volt. Tudtam, hogy barátságunkat semmilyen formában nem veszélyezteti majdani bejelentésem, mert kevés nálánál nyíltabb  erősebb és mélyebb embert adott nekem a sors. Mégis, kicsit aggódtam, ez volt az első alkalom, hogy nem a négy fal között beszélem meg magammal melegségem. A levelet választottam, mint eszközt. Leírtam kézzel, hogy győződtem meg, hogy meleg vagyok, miként élem ezt meg és mennyire fontos, hogy őszinte legyek vele.  Szemtől szembe nem ment volna akkor, de a kézzel irt levél mégis elég jó alternatívának tűnt. A várakozás, a válaszreakcióig eltelt idő nagyon megterhelő volt, de szerencsére hamar jött és - ahogy lehetett számítani - teljes megértés, valódi baráti ölelés formájában érkezett. "Nem tudtam, de azért sejtettem már"  - mondta ő. "Mindig gyanús voltál, főleg, hogy sosem láttunk csajjal és nem is beszéltél a lányokról". A sztereotipnek hangzó mondatok valóban, akkor megnyugtatóan hangzottak  mert tudtam, hogy barátságunk szilárd, bizalmon és odaadáson alapul, amit ez az egyszerű információtöblet, hogy meleg vagyok nem zavar meg. Azóta néztünk már együtt meleg filmet, kémleltünk pasikat az utcán és ha épp közös nevezőn vagyunk, még a divatról is elcsevegünk (bár az nálam ritkább).

A második coming out már nehezebben ment. Ismét egy lány, több éves barátság fűzött hozzá is, de más család, más nevelés és más érzelmi töltet. Nála már féltem, hogy ha elmondom, akkor barátságunk meginog, féltem, hogy őszinteségemmel bár lehet enyhítek magamon, de rá nagy terhet rakok (nota bene: mindig, minden körülmények között őszintének lenni nem jó megoldás, lásd rákbetegek, megcsalás pszichológiája). A nagy "holnap elmondom" készülődésből végül az lett, hogy egy szerencsés véletlen folytán a barátnő hamarabb kisakkozta a történetet. Ez is jelzi, hogy azok az emberek akiknek fontos vagy, figyelnek rád, látják rajtad ha baj van sőt, néha megérzik, vagy kikövetkeztetik arconásaidból, egy -egy elszólásodból, hogy mi is a helyzet. Mindezt ráadásul nem azért, mert minduntalan a "rajtakaplak" érzését táplálják, hanem egyszerűen mert figyelmesek, szeretnek. A reakció az ő esetében is a teljes elfogadás volt. 

Azóta már több ismerősömnek, közeli barátomnak elmondtam, hogy meleg vagyok  - és a folyamat egyre könnyebb, ahogy a tapasztalat nő. A szülőkkel még magam sem birkóztam meg....az egy külön misét megér, talán megírom hamarosan.

Tanulság tehát az, azoknak, akik mindennapjainkban mellettünk vannak és akik a legfontosabb kapcsot jelentik az életben (számomra a barátaim), adjunk teljes bizalmat, odaadást és figyelmet, mert ha a barátságunk valódi talajokon nyugszik, egy ilyen információ nem döntheti romba azt. Ha mégis ez történne - nekem szerencsére nem volt ilyen - akkor az a barátság nem volt soha őszinte, nem kell siratni az elvesztését, ergo a barátok előtti coming outból csak győztesen lehet kijönni. 

Szingliként boldogan?

A rómeó, a meleg társkereső rámtelepedett. Napi rutin lett, hogy több órát töltsek ott, kétségbeesetten keresve a "nagy őt" vagy az utóbbi időben már csak a puszta szexet. Annyira akartam a "kielégülést", valami egészen mélyről jövő, beteljesületlen vágyat lehűteni férfiakkal, hogy ez az erő nemcsak a külvilágot rémisztette meg, de engem is. Az exem ott ül azon az oldalon órákon át, nem tudtam elviselni azt sem, hogy nem ir rám, vagy leveleimre flegmatikus, de legtöbbször sértő, visszautasitó választ ad - netalán szexuális életéről dicsekszik, ami úgy hatott rám, mint egy késszúrás. Tegnap eldöntöttem: törlöm a profilom. Másfél év után, ismét. Nem először történik ez, de ilyen hosszú ideig nem is volt állandó profilom azon az oldalon. Semmi humánumot, emberi értéket, kedvességet, szeretetet nem kaptam ott, ahol az embereknek elvileg egymás közös értékeiért kellene összejárniuk. Csak szex, csak a test kultusza. Nincs kockahasad? Nem vagy tökéletes? Nem vagy gép, érzelmek nélküli, vad csődör? Mehetsz a fenébe. A darwini elvek itt elementáris erőkkel érvényesülnek, szó nincs ott arról, hogy eseteg az ember nem csak test és húsdarab a lába között egy farokkal. Nekem most elég ebből.

A nagy kérdés, hogyan állok neki annak a "projektnek" amely leegyszerűsitve úgy szól: boldognak lenni egyedül, szingliként is. Megtaláni önmagammal az egyensúlyt, ápolni azokat az értékeket, elveket, érzelmeket, amelyek fokozatosan leépültek az elmúlt időszakban. Ápolni a kertet, kertészkedni - ahogy a költői metafora mondja. Feltöltődni önmagammal, mert az elmúlt időszakban ez a mókuskerék azzal is járt, hogy kiüresedtem, csak vágyakoztam és semmit se tudtam már adni senkinek.  Márpedig ha nincs miből, adni se tudunk, ha pedig nem adunk - kapni se fogunk.

Az én annyira szeretett Bagdy Emőkém egyik könyvében ("Hogyan lehetnénk boldogabbak") tiz olyan dolgot sorol fel, amely a boldogulásunkhoz hozzásegithet:

Ezt szeretném gyakorolni. Szó sincs arról, hogy remete életmódot választanék, nem is erről kell ez szóljon. Meg akarom tanulni, milyen is Önmagammal élni. Jól. 

Ma egy angyali teremtéstől kaptam egy nagyon sokatmondó verset, a szöveg mintha hozzám, rólam szólna, a társfüggőről, aki a társába kapaszkodva próbálja a boldogságot megtalálni. Mindennapi ima lesz ez és ez a tiz Bagdy tanács.

Remélem, aki tudja milyen érzés társfüggőségből gyógyulni, hasznosnak véli majd ezt a két kis mankót.

Útravaló

Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.

És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. . .

Milyen nyelven szeressünk?

Igen nagy népszerűségre tett szert a kereszténységről szóló bejegyzésem, igérem, hogy a második rész is hamarosan következik, amint az interjúalanyokat sikerül szóra birnom. Addig azonban egy olyan témát boncolnék ami a Romániában most ismét magasra hágott etinikai botrányok időszakában igen aktuális talán.

A napokban meleg barátaimmal sörözésre mentünk. Három meleg pár és jómagam....egyedül. A hét személy közül egy román volt. Ennek ellénre a párbeszéd magyarul folyt, a román kolléga arcát elnézve igen kirekesztve érezte magát, kevés alkalommal kapott szót, kérdést. Ilyenkor persze mindig felmerül a nagy kérdés, hogyan kell egy társasági beszélgetést levezetni, ha a nagy többség egy nyelvet beszél, de van egy kisebb rész, aki nem beszéli az adott nyelvet. Mikor váltsunk, hogyan tartsuk őt is párbeszédben....Jómagam, aki eddig kivétel nélkül román fiúkkal jöttem össsze, úgy gondolom, hogy a "más" nyelvet beszélő fiú párjának kellene forditania, a párbeszéd körforgásában tartani a másik embert figyelve a társaságra és a párjára is. Azzal nem értek egyet amit az egyik barátom emlitett, miszerint ha egy magyar fiú összejön egy románnal vagy egy más nemzetiségű, magyarul nem beszélő egyénnel, akkor a baráti találkozók miatt az illetően meg kellene tanulnia néhány alapvető mondatot magyarul. Erre senki sem kötelezheti a másikat, ha az illető a párjának nyelve, kultúrája, baráti társasága iránt valóban érdeklődik és nyitott akkor talán megtanul néhány mondatot, de ha nem óhajtja ezt, akkor párján áll a döntés, hogyan oldják meg a baráti társasági összejöveteleket. Otthon hagyni nem lehet ha valódi, teljes kapcsolatot él a két egyén....de magányra hagyni sem egy aztaltársaságnál. Nehéz ügy, de semmiképp nem várhatja el a baráti társaság sem, hogy az illető most csak azért válasszon magyar fiút, mert igy könnyebben menne a kommunikáció és a barátkozás az összejöveteleken. 

Saját magam példájából nagyon jól tudom, hogy elég kevés a magyar meleg Kolozsváron, nekem pedig valahogy a konstellációk mindig úgy alakultak, hogy a magyar melegekkel előbb lettem barát, mintsem bármiféle vonzódásnak helyet vagy lehetőséget hagytunk volna. Egyes esetekben pedig a viszonzatlanság szabott gátat a kapcsolat kiépitésének. Ezért is alakult úgy, hogy románokkal randizgattam többet és szerelmeim is közülük kerültek ki. Nem hiszem azt, hogy az intenziv szociális életet élő magyar melegnek nem lehet más nyelvet beszélő párja, hisz a szerelem, a szeretet nyelve szótlan, nem kötődik dialektushoz, nyelvhez, bőrszinhez, etnikumhoz. A barátoknak is -  ha valóban azok - ezt meg kell érteni, ahogy természetesen a más nyelvet beszélőnek is a maga módján alkalmazkodnia kell a helyzethez. Ha nem is a magyar nyelv megtanulásával, de párjával sikerülhet kialakitania egy olyan életmódot, amelyben mindketten kijárhatnak egymás baráti körébe, akár a két baráti kört is összehozhatják és ha van szeretet, nyitottság, intelligencia és tollerancia, akkor aprócska kompromisszumokkal egymás kultúráját is megismerhetik.

Olyan ez, mint a genetikai keveredés: mindig felpezsditi a vért. Nos, ez a fajta internetnikus kapcsolat felpezsditi a lelket, a szellemet ha két valóban egymásra hangolt, egymással hasonló érdeklődésű, identitású ember találkozik.

Philemón és Baukisz

Három – négy embert ismerek, akikkel a csend, ha végtelen is, kellemes. Ők a legjobb barátaim. Ritka kincs, manapság különösen annak tűnik egy világban, ahol az emberek addig futnak és dolgoznak, hogy önmagukról és környezetükről is megfeledkeznek. A legjobb barátaim között akad meleg is. Az ő példájuk volt és maradt immár néhány éve a „non plusz ultra” arról, amire egy érzékenyebb fából faragott meleg elképzelhet kapcsolatról, kitartásról, odaadásról, szeretetről és kötelességtudatból. Kicsit róluk mesélek most, de leginkább arról a kapcsolatról, aminek nyugalma, csendje olyan, mint egy posztmodern Philemón és Baukisz történet. 

Egyiküket, jó barátomat, lassan öt éve ismerem. Jelenlegi kapcsolatának minden mozzanata előttem bontakozott ki szépen, lassan szinte észrevétlenül drámák, tragédiák és a külső szemlélő számára feltűnő jelenségek nélkül. Két férfi – akkor talán még fiú – valamit talált egymásban, amit lehet sok barát, család és különösen ez a fura világ nem ért meg, de ők nagyon. A külső szemlélő ezt a kapcsolatot a lassú tengermorajlás nyugalmával tudná leginkább jellemezni, ami távol helyezi magát a világ zajától, bajától, fertőzéseitől és fullánkjaitól nemegyszer már –már megfeledkezve létezéséről is és csendjében kialakítja azt az időtlen hangulatot, amit csak azokon az emberek arcán látsz, akik egymásnak nem elszívják, felélik erejét hanem táplálják és együtt élik meg. Két férfi kapcsolatában magam sem hittem sokáig hogy ez működik, létezik. Annyi egoizmus, félelem, szexualitás, vágy, kompatibilitási probléma ütközhet két találkozó férfivilág forgatagában, hogy kevesen tudják ezt túlélni vagy csak nehéz tusák árán. Az ő tusáikat, személyes és kettesben megélt vívódásaikat, problémáikat persze nem ismerem egyenként, bizonyára léteznek ezek. De az, hogy áthidalták ezeket ráadásul azzal a hihetetlen csenddel ami belőlük árad, fokmutatója lehet nemcsak a reménykedőknek, a meleg párkapcsolatban kételkedőknek de azoknak is, akik ezt az életérzést, a szeretetnek ezt a formáját nem értik, nem érzékelik.