Az üstökös

avagy pityergés arról, milyen egy vándor szerelmi élete

Lassan másfél éve vándoréletet élek, egyik településről a másikra ugrálva. Idén hétszer repültem és legalább húsz alkalommal váltottam várost. Eleinte még élvezhető volt ez az életmód, rengeteg adrenalin, új helyek illata, arcai, fái, tájai és ételei...férfijai. De mostmár a húgyhólyagom megtelt a sok vándorlás fáradalmaival, a stabilitás hiányával és leginkább, azzal az érzéssel, amiről most kicsit drámakirálynő (hülyén hangzik ez magyarul - "drama queen") módjára, elpanaszolok.

Van, amikor nehéz elengedni egy várost, mert az összhangulata, a hozzá fűződő élmények összessége olyan finommá, aranyossá és kedvessé teszik, hogy otthonosan érzi magát az ember benne, még akkor is, ha kevés emberrel köt barátságot, haverságot (a vándorlás alatt a barát fogalom is átértékelődik!). Máskor ezeket az új arcokat, barátoktól nehéz megválni, mert fene tudja, hol és mikor találkozunk ismét. De a legnehezebb az, ha a kurtafarkú kismalac világát keresgélő meleg valami csoda folytán belebotlik olyan személyekbe, akik egy párhuzamos, rózsaszin univerzumban, ahol unikornisok ugrándoznak egy békés, boldog paradicsomi kertben - élete párja lehetne.

Legutóbb, Budapesten történt ez. Néhány napos "pihenésem" alatt úgy döntöttem egy barátommal, hogy elemgyünk egy meleg buliba. Miért is ne....Kolozsváron amúgy sem jártam le túl sűrjen az egyetlen szórakozóhelyre (amikor meg lemerészkedtem, vagy a kedvem, vagy a józanságom párolgott el percek alatt a fülledt, túlzsúfolt  helyen).

A buli jól indult, Madonna istenanyánk zenéjére toppantam be  az amúgy elegáns, elég tágas és nem túlságosan zsúfolt helyre. A fiúk - ahogy ehhez Londonban és nyugaton már hozzászoktam - jól öltözöttek, kellemes megjelenésűek, kissé metroszexuálisak, de semmiképp sem tapadósak, kiéhezettek és ápolatlanok voltak (érezd a hasonlitás célját!). A lányok pedig...gyönyörűek! Azt hiszem soha nem láttam még annyi széparcú, dögös csajt egy meleg buliban! Jól indult a buli, Pest ilyenkor válik igazán kozmopolita, élhető várossá nekem. A metrók hétköznapi emberei sajnos persze felpofoznak a szürke ezernyi árnyalatára másnap.

Talán tiz perc sem telt el és a fejemet azonnal elcsavarta egy olyan mosoly, amit azt hiszem sose láttam még. Mint egy üstökös. Azt hiszem ezt hivják annak a villámcsapás érzésnek, amiről annyit irnak az okos és széplelkű és aranyszavú emberek. Ott mosolygott csodásan és egy pohárral, kék inggel tucatnyi adonisz között, de onnantól kezdve már nem láttam, h allottam semmit, csak őt. Kellett legalább fél óra, mire a barátom tuszkolására, vettem a bátorságot és odamentem hozzá. Azt láttam, hogy nem magyar, külföldi és hát...nagyon fiatal. A "honnan vagy?" buta és kamaszosan szégyenlős kérdésből lett egy tiz napos románc. De olyan...annyira....Remegek utánna minden nap. Hiányzik az a gyönyörű mosoly.

És, ahogy egy vándor életében ez lenni szokott, nekem el kell mennem ismét egy másik országba, ő pedig januártól már másik kontinensen lesz. Hazamegy. Tiz nap gyönyörűen eltöltött közös emlék, néhány aprócska tárgy, tucatnyi közös kép...és az a keserű, leirhatatlan érzés, hogy megint talpra kell állni, kiegyenesedni, nyelni egy nagyot és ezt a gyászt is megélni, majd továbblépni. Mert mit tehetne egy vándor? Letelepedhet. Le is fog mostmár.

De ezek a lehetőségek, esélyek szerelemre, boldogságra elrepülnek, messzi...messzi.

Mit tehetne a vándor? Csak hálás lehet a megélt szép emlékekért és a lehetőségekért.

Más már ennél is patetikusabb lenne. 

A radar

A meleg sztereotípiák egyik legismertebbike a „gaydar”, azaz a radar, miszerint minden meleg képes az utcán vagy bárhol megérezni, felismerni egy másik meleg fiú jelenlétét. Most egy olyan, tegnap történt élményről számolok be, amely velem először történt meg és egyértelműen bizonyította, hogy nekem is van radarom.

Elég sok meleggel találkoztam már és tudom, hogy úgy, ahogy a hetetó világban, a

melegeknél is van macsó, extrém férfias, rejtőzködő, konzervatív, link, hipster, punk, rocker és díva is. Van akiről már kilométeres távolságból fel lehet ismerni, hogy meleg: a járása, kézlejtése, a kezében tartott féltonnás ridikül és netalán az extravagáns öltözködése is segít ebben. Ez már nem is metakommunikáció, az illető - feltételezem - tudja azt, hogy ezzel egyértelmű üzenetet ad a külvilágnak saját magáról is. Ellenben nagyon sok meleg – a többség talán – elsőre nem árulkodik önmagáról. Teljesen szokványos, „heteró” öltözködése, mozgása, megjelenése van. Heteró barátai az ő esetükben gyakran mondják, hogy „ha nem tudnám, hogy....”.

Rómában rengeteg meleg van. Naponta látok néhányat, többeket kézenfogva, csókolózva, ölelkezve nemcsak a gaybarát helyeken, de teljesen szokványos utcácskákban, tereken is. Van akiről könnyű, másokról nehéz felismerni, hogy meleg. Ilyenkor lép „akcióba” a radar. Ez a fura teremtés egyféle hatodik érzékkel megáldva a szemkontaktussal operál. Úgy működik, hogy ha sétálás, metrózás, buszozás vagy akár munkába sietés közben megpillantunk egy olyan pasit, akinek az egyszerű és spontán látványa kémiai reakciót vált ki (ezt hívják „vonzásnak”) akkor a radar a tekintetünket mélyen a másik szemébe helyezi. Ezek az egymásra nézések egészen más reakciót váltanak ki egy heteró fiúból és egy melegből. Itt szoktam leginkább érzékelni azt, hogy nem igaz bizonyos meleg pasik véleménye, miszerint minden heteróban van egy kis meleg: nem, nincs mindenkiben. Van, akinek a tekintetében egyértelműen látszik, hogy „gyanútlan és semleges”. Érzed, ahogy visszanéz, hogy az egyszerű emberi kontaktuson kívül nincs más üzenet a szemében. Ellenben egy meleg ha visszanéz, ott érzed, hogy jeleket ad, kérdez vagy elutasít. Ha bejössz neki, akkor hosszabban néz, mélyebben, akár el is mosolyogja magát, sőt, visszafordul utánad. Ha nem jössz be neki – vagy túlságosan „díva”, netalán pasija van – akkor hamar vége szakad a szemezésnek. Volt már néhány ilyen élményem Kolozsváron is, Londonban is. Ott például az egyik legnevesebb egyetem folyosóján egy elképesztően macsó adoniszra néztem rá igen rámenősen. Ő elmosolyogta magát, majd egymás után fordultunk szinte ugyanabban a pillanatban. Háromszor. Nagy hiba volt nem utánamenni akkor.

Most, Rómában a legfáradtabb, pénteki hazamenetel közben az utcán egyszer csak feltűnt egy aranyos, hozzám hasonló felépítésű pasi. Két pillanatig tartott a „radaros” szemezés, majd elég egyértelműen jelzett a szemöldökével (amit én sose tudok külön mozgatni) és el is mosolyogta magát. Mno, ekkor állt meg bennem az ütőér. Jó pasi, szép mosoly...hűha.

Utánanéztem és ismét egymásra mosolyogtunk. Ezúttal nem követtem el a londoni hibát és néhány másodperc hezitálás után, megfordultam és a pasi után mentem. Ő egy buszmegállóban állt akkor. Még egy kis ideig eljátszottuk ott is ezt a játékot – csak hogy elég egyértelmű legyen az én gyenge radaromnak is, hogy mi a helyzet – aztán szóba elegyedtünk. A butácska „ismerlek valahonnan?” kérdésből hamar rátértünk, hogy meleg vagy –e, van – e barátod és hány éves vagy. Kiderült, hogy ő 27, meleg – nahát – és bizony, van barátja. Hát így jártam. Azt mondta, hogy azért szemezgetett, mert látott egy jó pasit (engem?) és muszáj volt kifejezze az örömét. Majd elolvadtam.

Ez volt az első ilyen találkozásom, ahol a radar hozott össze egy pasival – még ha nem is életem szerelmét ismertem most meg. Mindig így képzeltem, hogy a társam megismerem: spontánul, vagy egy eseményen, vagy könyvtárban vagy az utcán. Egészen más lenne, mint a társkeresők sötétkék oldalán, ahol a válaszadók 98% nem a jó pasit, hanem a „not my type”-ot látja.

A sors paródiája, hogy ugyancsak a tegnap este, amikor egy barátommal sétáltam a Largo Argentina ódon oszlopai előtt, egy gyönyörű, világosbarna szakállú pasas mélyen a szemembe nézett és visszafordultunk egymás után. Ha egyedül vagyok, lehet utánnafutok...

Legközelebb így lesz.