Csók vagy kézfogás?

A meleg világban szinte univerzálisan elterjedt jelenség, hogy ha két meleg találkozik - történjen az Pesten vagy Rómában - arcon csókolják egymást és nem fognak kezet. Erről elmélkedjünk egy kicsit. 

Az emberek évzázadok óta ezerféle módon köszöntik egymást ha talákoznak. Az arccsók régi hagyomány, a

sémita kultúrákban (zsidók, arabok) teljesen természetes ma is, hogy viszonylag idegen emberek is igy üdvözlik egymást. Máshol az adott személy társadalmi - szociális szerepköre határozza meg azt, hogy fejet hajtva, szemébe nézve, kezet csókolva vagy más módon köszöntenek valakit. Európában a férfiak körében a kézfogás terjedt el és lett univerzális köszöntési móddá. Mivel állandóan ezt láttam és gyakoroltam gyerekkoromban és azt követően is, nekem is ez tűnik még most is a legtermészetesebbnek, találkozzak akárkivel - meleggel vagy heteróval - az első, ösztönös reakció, hogy egy határozott és erős kézfogással üdvözöljem. Nekem ez a legjobb módja még mindig annak, hogy energiákat közvetitsünk egymás felé és érezzem a találkozás lényegét. Emiatt is szörnyen furcsa nekem, ha melegekkel kell találkozzak, akik soha nem fogják meg a kezem vagy legalább helyette átölelnének (a másik módja az energiaátadásnak). Ehelyett sokan a túlságosan ridegnek tűnő arccsókkal üdvözlik egymást, aminek a lényegét sose értettem. Nem a mi kultúránk része és nem is érzem annyira személyesnek, bensőségesnek. A már emlitett kultúrkörökben ezt az idegenek is gyakorolják

egymás között, barátok és a család esetén öleléssel is párositják, hogy jelezzék a találkozó bensőségesebb viszonyát. 

A meleg világban ezt a szokást őszintén, kissé "diváskodásnak" tartom és felesleges nyüszögésnek. Férfiak vagyunk akkor fogjunk szépen, erősen és határozottan kezet vagy öleljük át egymást, hisz igy a leghatásosabb a találkozás örömének átadása. 

Meleg volt -e Hadrianus?

Manapság az LMBT mozgalom nagy előszeretettel hívja segítségül az ókori „homoszexualitást”, mint mozgalmuk prototípusát, előfutárát és nemegyszer idealizált előképét. Minden melegek szaturnuszi aranykoraként bemutatott görög és római homoszexualitásnak számos szerzője, különösen a posztmodern történetírás egyik ágaként közismert gender studies mellékhajtása, a „queer theorist historiography” jeleskedik abban, hogy az ókori „homoszexualitást” a jelenkori viszonyokhoz hasonlítsa.  David Halperin és

mások hatása mára már az ókortudomány állását is erősen befolyásolja. Ennek egyik jeleként az ókor legnagyobb meleg szerelmespárjának kihirdetett Hadrianus és Antinous tiszteletére a British Museum külön tematikus kiállítást hozott létre. Jelenleg, ha ellátogatunk Hadrianus leírhatatlanul gyönyörű villájába, látni fogjuk, hogy Antinoust már egyértelműen, mint társát, szerelmét és élete párját mutatják be a turistáknak. Azt, amiről még fél évszázada is a konzervativizmusukról híres ókorászok „ferde hajlamként” vagy „nyájas barátságként” jellemeztek, ma már „meleg” vagy „homoszexuális” szerelemnek nevezi a szakirodalom és a tömegesen kiadott ismeretterjesztő művek. De hogyan is jutottunk oda, hogy Hadrianust a meleg mozgalmak élvonalába helyezzük? Járjuk körbe a kérdést: meleg volt –e Hadrianus?

Először is, tudni kell azt, hogy a neves császár életéből alig maradt fent valami. Bár arról tudunk, hogy ő maga igyekezett a jövő nemzedékre is gondolni, amikor lejegyezte emlékiratait és életének főbb eseményeit, sajnos ez mára már elveszett. Életének számos monografikus rekonstrukciója leginkább a Historia Augusta nevű történeti gyűjtemény három évszázaddal később született biográfiájára alapul, valamint azokra a kőbe, papiruszra és bronzra vésett feliratokra és rövid, töredékes szövegekre, graffitikra, szobrokra, domborművekre és versecskékre, amelyek Hadrianus személyéhez vagy közvetett környezetéhez tartoznak.

Antinous

A hatvankét évesen elhunyt császár rendkívül mozgalmas életéből csak puzzle – darabkák ismertek, amelyeket összerakni és helyesen értelmezni csakis úgy lehet, hogy egy jóval nagyobb, a korabeli Római Birodalmat megrajzoló puzzle- rengetegbe helyezzük el őket. Így tett Anthony Birley is, akinek az egyik legjobb Hadrianus monográfia köszönhető. Ő és az 1999 –ben Craig Williams  által irt „Roman Homosexuality” is foglalkozik ezzel a kérdéssel, miszerint valóban meleg volt –e Hadrianus. Elsődleges forrásunk nincs. Senki nem él azok közül, akik látták volna a nagy császár inflagranti akcióban. Sem ő, sem Antinous, sem más szeretői nem hagytak irásás emléket ránk. Ábrázolás, közvetett forrásunk sincs abból a korból, amelyben a császár élt. Az első források amelyek Antinoust, mint Hadrianus kedveltjét említik, mint Hadrianus szeretőjét jóval a főszereplők halálát követően származik. De mit is tudunk Antinousról?

Valamikor Hadrianus uralkodásának kezdetekor születhetett Bythinia tartományban, ugyanott, ahol a legendás szépségű Ganümédész is, akit Zeusz sas képében elrabol és olymposi pohárnokká tesz. A fiú minden bizonnyal rabszolga vagy szabados lehetett, semmiképp nem szabad római polgár (a tria nomina hiánya is ezt jelzi). A császár – akiről a jóval később keletkezett és szubjektív források és nézőpont szerint összeállított Historia Augusta azt írja, hogy Traianus szeretője lehetett fiatalabb korában, majd Plotina császárné ágyasa lett – sokadig utazása során, a mai Törökország területén találkozik a fiúval. Az ifjú fizikai szépsége annyira elvarázsolja, hogy attól kezdve mindenhova magával hordja egészen annak 130 –ban bekövetkezett, rejtélyes haláláig. Antinous belefulladt a Nilus vizébe: öngyilkos lett? Merénylet áldozata? Netalán rituális önfeláldozás? Sok elmélet született, sajnos elsődleges forrásaink nincsenek. Ezt követően azonban tudjuk, hogy Hadrianus úgy siratta kegyesét (az ókori források sosem nevezik szeretőjének, ágyasának!) mint egy nő és az istenné avatott ifjúnak a Birodalom minden szegletében szobrokat, templomokat építtetett. Több vers, így Quintus Siculus verse is fennmaradt abból a korból, amely a fiú fizikai szépségének hódol. Annyi tehát bizonyos lehet, hogy a kortársak valóban csodálták a fiú szépségét és testi adottságait. Ebből sajnos számunkra nem sok maradt fönt, a szoborábrázolások ugyanis már egy megistenült, idealizált képben ábrázolt ephebost, azaz katonasorba érett fiút ábrázol. Tény, hogy arcvonásain azért fellelhetünk néhány egyedi, talán valóban Antinoushoz tartozó vonást: kerekded arc, melankolikus tekintet, nagy és erős szemöldök, kecses, húsos

ajkak.

Hadrianus korában – de különösen az ő philohellén politikája miatt – a római elit átveszi a görögök életstílusát. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ő az első császár, aki a görög filozófusok módjára, szakállt visel – ezzel évszázadokra divatot teremtve. Ugyanakkor a görög pederasztia is elterjed a rómaiaknál. De mi is ez? Nevezhető ez homoszexualitásnak?

A görögök és a rómaiak különösen, két férfi közötti szexuális viszont akkor fogadtak el és tekintettek illdomosnak, ha egy szabad, római polgárférfi szerelmi – szeretői viszonyban van egy fiatal, lehetőleg nem szabad származású, fizikai szépségével lenyűgöző fiúcskával. Az erastes – eromenos viszony tehát kötelező volt. A Historia Augusta több forrása is szégyenkezően beszél azokról a császárokról – így Tiberiusról, Traianusról, Neróról, Caliguláról vagy Elagabalusról – akik idősebb férfiakkal, férfi prostituáltakkal is háltak vagy a passzív (pathicos) szerepet is bevállalták az ágyban.

Hadrianus megjelenésében „megfelelt” a rómaiak férfi – képének: magas, robosztus, erős férfi, kiváló katona, vadász, jó stratéga és művelt értelmiségi. Felesége is van, nőkkel is összehozta a szóbeszéd így szerelmi viszonya Antinoussal, a fiatal, gyönyörű és nem római fiúval nemhogy megalázó, de egyenesen becsülendő volt. A görögökhöz hasonlóan ugyanis a férfi test szépségének imádata és csodálata ugyanis majdnem vallásos értelmet nyer a római korban is (lásd Apolló vagy az atléták ábrázolásait). Hadrianus tehát nem tesz mást, mint egyszerűen hódol a korban ismert pederaszta szokásoknak és görög kultúra iránti érdeklődésének azzal, hogy a szép fiút kegyeltjévé és szeretőjévé választja. Nem tudjuk mit érzett iránta, nem tudjuk hogyan háltak vagy mit tettek az ágyban – már ha egyáltalán odakerültek. Feltételezhetjük, hogy Hadrianus játszotta az aktív szerepet, ha a források nem tesznek gúnyos megjegyzést ennek ellenkezőjéről.

Akárhogy is volt, Antinoust istenként imádják a Birodalom minden szegletében ezt követően, különösen a

görögök lakta vidéken (ez akár a pederasztia elterjedési térképét is elénk vetítheti?). Hadrianus ha idős, római polgárral feküdt volna le, megbélyegezték volna. Magát – ahogy egyetlen ókori ember sem – soha nem azonosította egy szexuális szokáshoz tartozó kulturális identitással (gay, meleg, homoszexuális). Ezt sehol nem hirdette, nem irt róla és a források sem emlitik egy szóval sem. Nemes egyszerűséggel azért, mert ilyen: nem is létezett! Az ókorban a szexualitás szorosan kötődött az erkölcsi, vallásos és művészeti koncepciókhoz. A jó állampolgárnak (poleitész) meg kellett felelnie bizonyos elvárásoknak és a férfiak esetén ehhez hozzátartozott a passziv szerep kerülése, a férfi prostituáltak használata és egy nővel való házasság.

Ennek tükrében, Hadrianus és Antinous ma annyira ünnepelt és a meleg mozgalmak által felkarolt szerelme egyáltalán nem jó analógia egy meleg házasságra készülő pár számára. Hadrianus ugyanis nem volt meleg. Bizonyára, ma annak nevezné magát, hisz fizikai vonzalmat talán érzett az ifjú iránt (bár erre sincs egyértelmű forrásunk, hogy nem csak egy plátói, esztétikai viszonyról van – e szó!).  Egyike volt azoknak a vezető értelmiségieknek, akik görögös módon tudták csodálni a férfi test szépségét és vonásait. 

Az angyalarcú papnövendék és a másik

Rendkívüli élményben volt részem a tegnap este. Egy ismerősömnek köszönhetően részt vettem egy katolikus teológia fiúhallgatói által rendezett magyar "bulin". Az összejövetel nem is lett volna különleges, ha két személy nem üti fel a fejét ott. Nézzük, mi is történt. 

A napi munkából hazafutva, kicsit fölmentem a rómeóra, leellenőrizni, van e valamilyen szőrös olasztól üzenet. Természetesen, nem volt, ellenben a nézelődőim között akadt egy magyar is. Emlékeztem rá még nyárról, akkor rövid ideig beszélgettünk. Feltételezem ő már ezt elfelejtette, mert a gyors megismerkedés után a kérdéseiből az derült ki, hogy semmit se tud rólam. Bár kicsit idősebb tőlem, kellemes megjelenésű és intelligens férfi képét mutatta. Gondoltam, egy fene, egy találkozóra valamikor sor kerülhet. Hamar elköszöntem tőle, mert készülnöm kellett a pap - fiúk bulijára, amire volt osztálytársam révén hivatalos

voltam. Abban maradtunk, hogy majd valamikor összefutunk jövő héten.

Az összejövetel a katolikus pap - növendékekkel kellemesen telt. Néhányukat már ismertem, hisz futólag megfordultam már ott. Érdekes volt látni, hogy ezek a fiúk a nap 8 - 10 órájában állandóan együtt vannak, együtt esznek, együtt tanulnak, együtt énekelnek. A közösségi élmény bizonyosan egészen más erővel érvényesül ott, mint a "külső" társadalomban, ahol a személyes kapcsolatokat ma már felhígítja a smartphoneok, whatsuppok és más hülyeségek világa. Annyira más világ az övéké...a fiúkon látszik, hogy nagyon naiv, néha már - már túlságosan ártatlan viselkedésűek. Bár nem ismerem őket és az érzéseiket, a borozgatás közepette néhányuk arcán úgy láttam, hogy nem boldogok ők ott. Az alkohol persze, mindenen segít. Én, mint a "betolakodó", az idegen, végig kicsit kívülállóként éreztem magam és figyeltem őket - jó szociológiai munka. Különösen akkor volt furcsa érzés látni ezeket a fiatalokat, amikor a magyar népdalokat énekelték és nőkről, babámról, szerelemről, tubicás galambomról hangosan nótáztak...miközben nekik ez - elvileg, saját döntésük alapján - soha nem adatik meg. Mit érezhetnek? Voltak -e már szerelmesek? Szeretkeztek -e már nővel vagy egyáltalán, nekik a maszturbálás gondot okoz -e? Lelkiismeret-furdalást? Mit éreznek....ez járt a fejemben, amikor a pirosodó arcukat néztem, mint Kodály a székelyeknél, a nótázók körében. 

Az egyik fiú, akivel volt már szerencsém találkozni, most ismét elvarázsolt. Elsőéves teológus, gyönyörű arccal, piros ajkakkal, nagy, kék szemekkel, barna hajjal. Még a többi, szürkés öltözetű fiúhoz képest jól is öltözött. A hangja pedig egyenesen mennyei volt. Olyan volt, mint egy angyal, amit a reneszánsz korban festettek - nem a puttó fajta, hanem az ephebosz korú, aki ugyan még kellően ártatlan, naiv, de már érett, férfias is. Rég éreztem ilyen hirtelen fellángolást. Kicsit a hiányzó szerelem érzését hívogattam talán, amikor bambultam a szép arcát, állát és a pirosodó arcát, a sovány lábát és a formás fenekét. Rég kapott el a hév igy...

Mindeközben fel se figyeltem arra, hogy az egyik pasi, aki a mostani rektorral együtt végzett, a tárasaság közepén ül, csendesen, alig énekel, iszogatja borát és figyel. Engem, aztán néha a többieket is. Szörnyen ismerős volt az arca, láttam már valahol ezt az erősen borostás, kékszemű, idősödő, de jópasi

arcot...fogalmam se volt, hol. Az egykori osztálytársa - a mostani rektor - sokszor gúnyosan szólt hozzá: "látod, én hova jutottam, nem mint TE". Fene tudja mi baja vele, gondoltam. Annyi látszott az arcán, hogy kissé undorodva nézett a másikra.

A másik pasi is kissé kívülállóként ült a kör közepén, körülötte a többiek jöttek, mentek, a társaság kemény magja pedig nyomta az éneklést, a nótázást. Rómában, magyar nótákra becsiccsenteni? Érdekes élmény. 

Az angyalarcú fiú tekintetéből próbáltam - szinte vártam - hogy a gayradarom jelezzen, de nekem ez nem mindig megy. Bizonytalanság, kiváncsiság, szelidség és naivság látszott a tekintetében Sokszor mélyen a szemembe nézett, de nem tudom, hogy egyszerűen a teológusok közötti jóbarátsági, közösségi élmény teszi ilyen közvetlenné, az ország, ahol él most vagy az, hogy titkon ő is...meleg. Sose mertem erre rákérdezni nyiltan..pedig fene tudja, micsoda élményekben lenne igy részem. 

Mindenesetre a fiú hamar visszavonulót fújt és elment. Ekkor tudtam csak felocsudni a rózsaszin felhőből és figyelmemet a másik pasira vetnem. Egyre ismerősebb volt...egyre inkább éreztem, hogy mi már találkoztunk, vagy beszélgettünk. És azt is egyértelműen éreztem - egy furcsa, valóban egyedi érzésként - hogy a pasi meleg. Ez a radarjel biztos ereje. Amikor semmi egyértelmű mozgást, látványt, tettet nem mutat, de te érzed abból, ahogy néz, ahogy a többieket nézi. 

Amikor hazamentem, azonnal a rómeót nyitottam ki, hogy nézzem meg a pasi képét akivel a buli előtt beszélgettünk....Ő volt az. Az idősödő, borostás férfi, akivel egy órával a buli előtt csevegtem rómeón ott volt a pap - találkán. Kicsit kirázott a hideg. Egy hárommilliós városban mennyi erre az esély, hogy két magyar így találkozzon? Érdekes élmény volt. Fel se ismertem ott...nem volt egyértelmű nekem ez.

Azonnal ráirtam, talán ő még akkor is a bulin volt, mindenesetre online. Sem akkor, sem most a levelezés közben nem mutatott semmilyen változást, higgadtan beszélgettünk.

Kiderült, hogy ő is kispapként kezdte, de feladta a pályát, mert melegségét meg akarta élni. Most képpel a profiljában, bátran vállalja másságát de érdekes módon, régi társaival és az egyházzal is tartja a kapcsolatot. Kollegái tudják, hogy meleg és mostmár érthető is volt a gúnyossága az egykori osztálytársnak. 

Mikor elmeséltem neki, mennyire tetszik a fiatal papnövendék...természetesen ő is nyugtázta szépségét. Kérdeztem meleg -e szerinte a fiú: a válasz pedig nagyon hatásos volt. "Nem tudom, az elején nekem is úgy tűnt...de ha az is, évekbe telhet, amig feldolgozza. Nekem is hosszú időbe telt". 

Ez nagy mondat.  Tele tapasztalattal és sok, sok szenvedéssel, ami talán a tegnap láttot fiatal fiúk némelyikében is lezajlik. Hisz az ma már mindenki tudja itt és a világ más nagy egyházi központjaiban, hogy a katolikus szemináriumokat sokan menekülésként választják önmaguk identitása és szexualitása elől. Legyen szó félénk heteróról vagy látnes melegről...igy keresik a választ. Van, akinek pontosan a hit, a meditáció hozza el a választ...de sajnos, van akinek még az sem. 

Kiváncsi vagyok a történetükre. Remélem sikerül újabb részleteket megtudnom.

A múzsa fiú pedig...hát szép reggelem volt. 

A gayminátor

Hivatalosan is elneveztem magam gayminátornak.  A fogalom alatt értsük azt, hogy adott egy meleg fiú, aki valamilyen furcsa oknál fogva önmagukat biszexuálisnak öndefiniáló, valójában érezhetően meleg fiúkba lesz szerelmes. A végeredmény pedig az, hogy miután néhány hónapot szenvedélyesen végigvitáz és szenved a fiúkkal, ők elhagyják...majd rövid idő után kiderül: a fiúk végérvényesen melegnek definiálják magukat. Nos...úgy látszik ha díjat osztogatnának a "hány biszexet konvertáltunk át meleggé" kategóriában, ott én Jack Nicholson lennék, megannyi díjjal. Legutóbbi "díjátadásomról" írnék most, eddigi legnagyobb szerelmem történetét. 

Tavaly nyáron megismerkedtem egy fiúval. Magát biszexuálisnak határozta meg, hisz volt egy éves kapcsolata lánnyal és fiúkkal csak azt követően, 25 évesen volt dolga. Bár akkor már túl voltam két "biszex" konvertáláson és erősen fogadkoztam, hogy "soha többet"...az első találkozásunk annyira jól sikerült, hogy beleestem a fiúba. Kiderült, hogy az ágyon kívül is nagyon jól kijövünk, rengeteg közös vonásunk van, zenében, tudományos érdeklődésben, sétálásokban és még a gasztronómiában is. Én csodáltam az ő oroszláni spontaneitását, tüzességét, lelkesedését, ő meg érdekesnek találta az én kimért, határozott döntéseimet és kitartásom. A baj csak ott volt, hogy a fiú amikor érezte, hogy ebből a sok, közös lötyögésből valami komoly is lehet, megrémült. Egyféle elkötelezettség ellenes magatartás jött elő belőle, ami nem volt túl szerencsés az ő robbanékony természetével keveredve. Ez pontosan az én társfüggő természetemnek hiányzott...igy aztán a vita és a kapcsolat máris megromlott, annak ellenére, hogy én akkor már fülig szerelmes voltam belé. Először azzal érvelt, hogy neki egy lánnyal kell most kapcsolat, hisz olyan rég nem volt lánnyal és vágyik rá...aztán mikor ezt is megengedtem (első hiba) akkor letett erről a vágyáról (nem jött össze neki) és fokozatosan húzódott el tőlem. Még idegesítőbbnek érezte, ha érzelmeimet kimutatom, valahol éreztem ,hogy ez őt leginkább belülről zavarja. A tény, hogy ő is így érez, megrémisztette. Vita, vitát követett, de valahogy az ágyban mindig megoldottuk a problémát, igy néhány nap nemalvás és dühkitörés után a dolog ismét békésen zárult. Decemberben aztán egyre ritkábba találkoztunk. Állandóan panaszkodott, hogy neki túl sok a heti 4-5 találkozó, csökkentsük heti 1-2 -re....volt, mikor még annál is ritkábbra. Ez nekem már túlságosan terhes és szorongást kiváltó kérés volt. Egy másik országból jöttem vissza miatta ősszel, két nagy csomaggal, egy Boci csokival és egy borral. Az a találkozás nehezen feledhető, úgy az ő öröme, mint az azt követő gyönyörű szeretkezésünk. Decemberben ez végképp összeomlott. Ő annyira megrémült a kapcsolattól és a ténytől, hogy én perspektivákban gondolkodom, hogy elhagyott. Szó nélkül, mindenféle megbeszélés nélkül. A karácsonyt még ugyan kivárta, de az év első napjaiban egy internetes üzenetben közölte, hogy ő más - és most figyelj - fiúkkal (!) akar lenni. 

Négy hónap pokol várt rám, amikor próbáltam elfelejteni. Ez idő alatt ő a fél várost végigkefélte - kivétel nélkül, fiúkkal. Hónapokig nem beszéltünk....aztán mindig ő volt, aki keresett. Mikor közöltem, hogy még mindig szerelmes vagyok, akkor ismét megrémült és elhúzott.

Most ismét felkeresett. A kérdésre, "hogy vagy?" az volt a válasz: "hogy lennék..megvagyok. Elfogadtam, magam annak, ami vagyok...meleg". Egy év kellett hozzá. Egy tönkrement szerelem, egy szép barátság szüneteltetése és a fél város kurogatása ahhoz, hogy egy önmagával kibékületlen meleg fiú végre saját szájából tudja mondani azt, amit én neki már augusztusban megmondtam: MELEG VAGY(OK).

És ez igy van rendjén. Ennek igy kell legyen. A változás soha nem kivülről jön. Akármennyi áldozatot hozunk is egy emberért, pszihológiai kérdésekben mindig, de mindig csak a belső motor tud segiteni. Az önfelismerés, a tudatositás, az akarat. Ez nem hajlam kérdése. Ez kőkemény munka és élettapasztalat. Identitás.

Meleggé válásának gyötrelmeit csakis ő ismeri. Én láttam néha a szemeimben a küzdelmet, de hamar elforditotta tőlem. Most nagyon megölelném, hogy gratuláljak neki....

De jobb ez így. Jobb.

Not my type avagy a felületesség kémiája

Az már egyértelmű számomra, hogy a „meleg Róma” és az olasz pasik nem fognak valami pozitív képként az emlékeimben maradni (1 – 2 kivétellel talán). Bár kétségtelen, hogy nem sok nagyvárosban éltem huzamosabb ideig, az bizonyos, hogy ennyi elutasítással és rideg ignoranciával sem Berlinben, sem Londonban sem Budapesten nem találkoztam mint a talján fővárosban. Nézzük, mi lehet ennek az oka.

Először is, azt fontos megjegyeznem, hogy kevés olyan helyen jártam, ahol közvetlen, azonnali, „élő” kapcsolatba kerülhetek melegekkel (diszkók, szaunák, bulik, pubok). Néhányszor elsétáltam a „gay street” néhány bárja előtt péntek – szombat esténként, de még nem jötte rá, hogy az ácsorgás és nézelődésen túl, hogy a fenébe ismerkednek ott az emberek, különösen, ha mindenki párban van már ott. Bulikba nem nagyon járok, leginkább anyagi megfontolásokból...lehet ezen változtatni fogok. Azon kevés alkalmakkor, amikor elmentem egy buliba vagy ezen az utcán végigsétáltam, akadt a sok üres és negatív tekinteten kívül néhány pozitív visszajelzés is: nem sok, de legalább több, mint a semmi. A többség persze ha szemezgettem vele, rámosolyogtam, kacsintottam egyet, mint egy díva, elfordult, felhúzta az orrát, néha még otromba mutrát is melléfigurázott. Pozitív arcra egy negatívot festett – teljesen rossz pszichológia.

A drága bulik ritka frekventálásának az a következménye, hogy az emberfia az internetes ismerkedésre kényszerül. Ezt a tényt ha hozzátesszük az olaszok azon ominózus

tulajdonságához, miszerint képtelenek az előre megtervezett, netalán 2-3 nappal a kívánt találkozó előtt leszögezett időpontot betartani (lemondják, késnek, elfelejtik, vagy füllentenek, áltatnak és elérhetetlenné válnak), oda jutunk, hogy az interneten csak a „találkozzunk most” elv működik. Ez pedig legfőképp esténként jöhetne össze, munkaidő után...pontosan akkor, amikor nekem nincs internetem.

Igen ám, de ott azonban olyan fokú ignorancia uralkodik, amihez foghatót sehol sem tapasztaltam. Való igaz, hogy a döntő többségében képpel rendelkező profilok nagy része atlétikus adoniszokat vagy a „slim”, „twink” típusokat (persze olasz szőrzettel megspékelve) sejtetnek, persze akad más típus is (elég sok bear, szőrös baddass típus). Nagy részük nem ismer más nyelvet anyanyelvén kívül, így a kommunikáció eleve kizárt egy külföldivel (akikről nagyon szokszor eleve negativ képpel gondolkodnak a sok bevándorló miatt). Aki mégis tudogat angolul, annak a fele eleve nem válaszol a levélre, hisz „ők olyan tökéletesen szép olaszok”. Aki mégis válaszol, az első képcsere után odalöki: „not my type”.

Kérdés: két, három képből valóban lehet ezt tudni?

 Nekem ez soha nem jött össze. Kevés olyan pasival voltam, akit ha kép alapján ítéltem volna meg, azt mondhattam volna, hogy „hűha, ez igen”. Mégis, mikor találkoztunk, sétáltunk, megismertem és aztán lefeküdtünk, nagyon jó volt. A szerelmeim sem mutattak valami gyönyörűségesen a képeken (kettő kivételével), mégis beléjük estem. Az utolsó és egyben legnagyobb szerelmem semmilyen különleges vonással nem rendelkezett első ránézésre. De, ha sokat nézted, vele voltál akkor észrevehetted, hogy a távolról csak átlagos arcon milyen kellemes ajak, szemöldök, kecses fül pihen. Számomra tehát egy kép – mutasson tökéletes hasizmokat vagy átlagos, különleges szépséget mellőző férfit – még nem jelent biztos választ. Nagyon végletes, vagy kategorikus kell legyen valaki (túlságosan idős, slim, túl sovány, feminin, vagy obez) hogy tudjam, sajnos nem menne a dolog (választ viszont mindig írok, lehetőleg a személy megsértése nélkül, csökkentve az elutasítás mértékét.

Ezt kevesen követik sajnos. Egy kép és máris tudják, hogy „not my type”. Biztos vagyok benne, ha esélyt adnának egy találkozónak, vagy netalán lenne türelmük eljutni az ágyjelenetig, egészen mást gondolnának rólam....de a türelem nem menő a smartphoneok nagyvárosi világában. Azonnal, most, rögtön adoniszt – ez a nagyvárosi meleg élet vezérelve. Emberi kapcsolat, barátság, egymás felfedezése, játék, kaland....minek az.

A „not my type” válaszok egy ideig szörnyen idegesítettek. Bántónak, önértékelés – rombolónak találtam. Mindig feltépi a kövér – korszakom okozta sebet. Mostanság csak a másik ember felületességének, butaságának a jeleként értelmezem és talán nem is baj, hogy az ilyen szörnyen felületes és egysíkú pasasokat a sors így kiszűri. Majd ha kidomborítom a hasizmaim és a budiban egy smartphoneal lefényképezem azokat, legalább örömmel visszautasíthatom őket.

A közeljövőben...

A radar

A meleg sztereotípiák egyik legismertebbike a „gaydar”, azaz a radar, miszerint minden meleg képes az utcán vagy bárhol megérezni, felismerni egy másik meleg fiú jelenlétét. Most egy olyan, tegnap történt élményről számolok be, amely velem először történt meg és egyértelműen bizonyította, hogy nekem is van radarom.

Elég sok meleggel találkoztam már és tudom, hogy úgy, ahogy a hetetó világban, a

melegeknél is van macsó, extrém férfias, rejtőzködő, konzervatív, link, hipster, punk, rocker és díva is. Van akiről már kilométeres távolságból fel lehet ismerni, hogy meleg: a járása, kézlejtése, a kezében tartott féltonnás ridikül és netalán az extravagáns öltözködése is segít ebben. Ez már nem is metakommunikáció, az illető - feltételezem - tudja azt, hogy ezzel egyértelmű üzenetet ad a külvilágnak saját magáról is. Ellenben nagyon sok meleg – a többség talán – elsőre nem árulkodik önmagáról. Teljesen szokványos, „heteró” öltözködése, mozgása, megjelenése van. Heteró barátai az ő esetükben gyakran mondják, hogy „ha nem tudnám, hogy....”.

Rómában rengeteg meleg van. Naponta látok néhányat, többeket kézenfogva, csókolózva, ölelkezve nemcsak a gaybarát helyeken, de teljesen szokványos utcácskákban, tereken is. Van akiről könnyű, másokról nehéz felismerni, hogy meleg. Ilyenkor lép „akcióba” a radar. Ez a fura teremtés egyféle hatodik érzékkel megáldva a szemkontaktussal operál. Úgy működik, hogy ha sétálás, metrózás, buszozás vagy akár munkába sietés közben megpillantunk egy olyan pasit, akinek az egyszerű és spontán látványa kémiai reakciót vált ki (ezt hívják „vonzásnak”) akkor a radar a tekintetünket mélyen a másik szemébe helyezi. Ezek az egymásra nézések egészen más reakciót váltanak ki egy heteró fiúból és egy melegből. Itt szoktam leginkább érzékelni azt, hogy nem igaz bizonyos meleg pasik véleménye, miszerint minden heteróban van egy kis meleg: nem, nincs mindenkiben. Van, akinek a tekintetében egyértelműen látszik, hogy „gyanútlan és semleges”. Érzed, ahogy visszanéz, hogy az egyszerű emberi kontaktuson kívül nincs más üzenet a szemében. Ellenben egy meleg ha visszanéz, ott érzed, hogy jeleket ad, kérdez vagy elutasít. Ha bejössz neki, akkor hosszabban néz, mélyebben, akár el is mosolyogja magát, sőt, visszafordul utánad. Ha nem jössz be neki – vagy túlságosan „díva”, netalán pasija van – akkor hamar vége szakad a szemezésnek. Volt már néhány ilyen élményem Kolozsváron is, Londonban is. Ott például az egyik legnevesebb egyetem folyosóján egy elképesztően macsó adoniszra néztem rá igen rámenősen. Ő elmosolyogta magát, majd egymás után fordultunk szinte ugyanabban a pillanatban. Háromszor. Nagy hiba volt nem utánamenni akkor.

Most, Rómában a legfáradtabb, pénteki hazamenetel közben az utcán egyszer csak feltűnt egy aranyos, hozzám hasonló felépítésű pasi. Két pillanatig tartott a „radaros” szemezés, majd elég egyértelműen jelzett a szemöldökével (amit én sose tudok külön mozgatni) és el is mosolyogta magát. Mno, ekkor állt meg bennem az ütőér. Jó pasi, szép mosoly...hűha.

Utánanéztem és ismét egymásra mosolyogtunk. Ezúttal nem követtem el a londoni hibát és néhány másodperc hezitálás után, megfordultam és a pasi után mentem. Ő egy buszmegállóban állt akkor. Még egy kis ideig eljátszottuk ott is ezt a játékot – csak hogy elég egyértelmű legyen az én gyenge radaromnak is, hogy mi a helyzet – aztán szóba elegyedtünk. A butácska „ismerlek valahonnan?” kérdésből hamar rátértünk, hogy meleg vagy –e, van – e barátod és hány éves vagy. Kiderült, hogy ő 27, meleg – nahát – és bizony, van barátja. Hát így jártam. Azt mondta, hogy azért szemezgetett, mert látott egy jó pasit (engem?) és muszáj volt kifejezze az örömét. Majd elolvadtam.

Ez volt az első ilyen találkozásom, ahol a radar hozott össze egy pasival – még ha nem is életem szerelmét ismertem most meg. Mindig így képzeltem, hogy a társam megismerem: spontánul, vagy egy eseményen, vagy könyvtárban vagy az utcán. Egészen más lenne, mint a társkeresők sötétkék oldalán, ahol a válaszadók 98% nem a jó pasit, hanem a „not my type”-ot látja.

A sors paródiája, hogy ugyancsak a tegnap este, amikor egy barátommal sétáltam a Largo Argentina ódon oszlopai előtt, egy gyönyörű, világosbarna szakállú pasas mélyen a szemembe nézett és visszafordultunk egymás után. Ha egyedül vagyok, lehet utánnafutok...

Legközelebb így lesz.

Gay Village

Nem vagyok a meleg bulik híve és törzsvendége, félévente egyszer ha megfordulok egy ilyen helyen. Idén a sors vagy az exem utáni bolond időszak úgy hozta, hogy már négyszer is megfordultam meleg szórakozóhelyen. Legutóbb nem is akárhol, hanem a világ egyik legnagyobb meleg bulijában, a Gay Village (Meleg falu) nevű helyen. Erről az élményről

olvashat a kedves Olvasó rövid összefoglalót most.

Bár Róma a világ katolikusságának központja, a meleg élet eléggé exponáltan van jelen (nem tudom persze Amszerdamhoz vagy Barcelonához viszonyítani, hisz ott nem jártam). Egy utca, melynek Colosseum felé eső részén tömkelegével állnak a meleg bárok, néhány meleg szauna, cruising bar, meleg mozi és néhány klub is. Mindezekhez csatlakozik a városközponttól nagyon távol eső, Mussolini futurista – fasiszta épületei között, egy ligetben megbúvó „Gay Village” nevű hely. A világ egyik legnagyobb, néhány ezer vendéget is befogadni képes parkban két óriási színpad, több sátor és bárpult várja az érdeklődőket. „Mázlimra”, kikaptam az év utolsó, záró bulival és különleges vendégekkel megfűszerezett estéjét. A hatalmas park este nyolckor nyitott (olaszul értsd: fél kilenc) és tízre már annyi ember tolongott a színpad előtti hatalmas táncparketten, hogy szuszogni sem lehetett. A résztvevők fele heteró pár volt, ez a buli ugyanis egy ideje már olyan hírnévre tett szert, hogy a heterók körében is nagyon népszerű. Igaz, a két színpad – a pop és a house – elég erősen elkülönült, utóbbi szinte teljesen heteró párokkal volt tele, míg az előbbiben több volt a meleg. Állítólag Róma többi meleg bulijában is hasonló a felállás, tehát ezek a helyek nyitottak minden korosztály és érdeklődő számára nemi identitástól függetlenül. A zene sajnos nem az én ízlésemet szolgálta (Rihanna, Britney), így túlságosan nem élveztem ezt a bulit. Számomra furcsa érzést keltett az is, hogy a színpadon Jézust és Máriát ábrázoló nyakkendővel vergődtek a félmeztelen adoniszok és néhány nagyon kikent, maskarázott transzgender nő. Az én konzervativ természetemnek ugyancsak furcsa volt az az amúgy kiemelendő jelentőségű esemény is, amikor egy tizenhét éve együtt élő meleg pár – immár harmadjára – kimondta az igent. A ceremóniamester Vladimir Luxuria volt, az itáliai meleg élet vezető személyisége, egykori parlamenti képviselő. Az esemény különlegességét a Gay Village státusza adta, azt ugyanis hivatalosan is „autonóm” államnak kiáltották ki a bulik alkalmaira, ahol nem érvényesülnek az olasz törvények – amelyek nem engedélyezik azonos neműek házasságát. Ami kissé számomra furcsa volt, hogy az egyházi szertartást imitálták. Mindenesetre a párnak biztos nagy esemény volt. Az eseményt színesítette, hogy megjelent Róma város sindaco- ja, azaz polgármestere is, aki néhány melegjogi aktivistával interjút is adott, amelynek egy részét az állami televíziók is leadtak. Az esketési ceremónia és a polgármester beszéde majnem másfél órát tartott, igy a buli valamivel éjfél előtt kezdődött el.

A buli hajnalig elhúzódott. Leírhatatlanul sok, szép pasit láttam – ennyit, egy helyen még soha. Többségük rám sem nézett, akadt néhány, akivel lehetett flörtölni, szemezgetni, jeleket adni – talán legközelebb, ha egyedül megyek, még sikerül is behálózni egy jó pasit. Baráttal buliba menni és vadászni nem jó ötlet.

A buliról összefoglalva tehát elmondhatom, hogy nagy esemény volt, óriási térrel, rengeteg szép emberrel...de a számomra kellemetlen zene, túlságosan zsúfolt színpad és a szervezők kissé túlzott extravaganciája engem hátrált a lazításban. Persze, biztos sokan élvezték is a bulit.