Az üstökös

avagy pityergés arról, milyen egy vándor szerelmi élete

Lassan másfél éve vándoréletet élek, egyik településről a másikra ugrálva. Idén hétszer repültem és legalább húsz alkalommal váltottam várost. Eleinte még élvezhető volt ez az életmód, rengeteg adrenalin, új helyek illata, arcai, fái, tájai és ételei...férfijai. De mostmár a húgyhólyagom megtelt a sok vándorlás fáradalmaival, a stabilitás hiányával és leginkább, azzal az érzéssel, amiről most kicsit drámakirálynő (hülyén hangzik ez magyarul - "drama queen") módjára, elpanaszolok.

Van, amikor nehéz elengedni egy várost, mert az összhangulata, a hozzá fűződő élmények összessége olyan finommá, aranyossá és kedvessé teszik, hogy otthonosan érzi magát az ember benne, még akkor is, ha kevés emberrel köt barátságot, haverságot (a vándorlás alatt a barát fogalom is átértékelődik!). Máskor ezeket az új arcokat, barátoktól nehéz megválni, mert fene tudja, hol és mikor találkozunk ismét. De a legnehezebb az, ha a kurtafarkú kismalac világát keresgélő meleg valami csoda folytán belebotlik olyan személyekbe, akik egy párhuzamos, rózsaszin univerzumban, ahol unikornisok ugrándoznak egy békés, boldog paradicsomi kertben - élete párja lehetne.

Legutóbb, Budapesten történt ez. Néhány napos "pihenésem" alatt úgy döntöttem egy barátommal, hogy elemgyünk egy meleg buliba. Miért is ne....Kolozsváron amúgy sem jártam le túl sűrjen az egyetlen szórakozóhelyre (amikor meg lemerészkedtem, vagy a kedvem, vagy a józanságom párolgott el percek alatt a fülledt, túlzsúfolt  helyen).

A buli jól indult, Madonna istenanyánk zenéjére toppantam be  az amúgy elegáns, elég tágas és nem túlságosan zsúfolt helyre. A fiúk - ahogy ehhez Londonban és nyugaton már hozzászoktam - jól öltözöttek, kellemes megjelenésűek, kissé metroszexuálisak, de semmiképp sem tapadósak, kiéhezettek és ápolatlanok voltak (érezd a hasonlitás célját!). A lányok pedig...gyönyörűek! Azt hiszem soha nem láttam még annyi széparcú, dögös csajt egy meleg buliban! Jól indult a buli, Pest ilyenkor válik igazán kozmopolita, élhető várossá nekem. A metrók hétköznapi emberei sajnos persze felpofoznak a szürke ezernyi árnyalatára másnap.

Talán tiz perc sem telt el és a fejemet azonnal elcsavarta egy olyan mosoly, amit azt hiszem sose láttam még. Mint egy üstökös. Azt hiszem ezt hivják annak a villámcsapás érzésnek, amiről annyit irnak az okos és széplelkű és aranyszavú emberek. Ott mosolygott csodásan és egy pohárral, kék inggel tucatnyi adonisz között, de onnantól kezdve már nem láttam, h allottam semmit, csak őt. Kellett legalább fél óra, mire a barátom tuszkolására, vettem a bátorságot és odamentem hozzá. Azt láttam, hogy nem magyar, külföldi és hát...nagyon fiatal. A "honnan vagy?" buta és kamaszosan szégyenlős kérdésből lett egy tiz napos románc. De olyan...annyira....Remegek utánna minden nap. Hiányzik az a gyönyörű mosoly.

És, ahogy egy vándor életében ez lenni szokott, nekem el kell mennem ismét egy másik országba, ő pedig januártól már másik kontinensen lesz. Hazamegy. Tiz nap gyönyörűen eltöltött közös emlék, néhány aprócska tárgy, tucatnyi közös kép...és az a keserű, leirhatatlan érzés, hogy megint talpra kell állni, kiegyenesedni, nyelni egy nagyot és ezt a gyászt is megélni, majd továbblépni. Mert mit tehetne egy vándor? Letelepedhet. Le is fog mostmár.

De ezek a lehetőségek, esélyek szerelemre, boldogságra elrepülnek, messzi...messzi.

Mit tehetne a vándor? Csak hálás lehet a megélt szép emlékekért és a lehetőségekért.

Más már ennél is patetikusabb lenne. 

Húsvétról - kicsit másképp

Nagyszombat van, Húsvét jön, igy most a halálról és feltámadásról fogok irni - meleg szemmel.. Érdekes kisérlet, magam sem tudom még mi kerekedik ki ebből a végére.

Rengeteg olyan meleggel találkoztam, akik volt pasijukat siratták, vagy az első randin is még szemmel láthatóan előző kapcsolatukba voltak beskatulyázva. Ez egy párbeszéd első félórájából kivehető, hány

alkalommal hangzik el az "ex" fogalma netalán neve, de a rómeós társkeresések kékségében is elég egyértelmű, hogy az új profilik - különösen az "ismét itt" - "újra a késégben", "már megint ezen az oldalon" kétségbeesett státusz mondatokban egy lezáratlan, még nagyon is élő kapcsolatból menekülő fiú körvonalazódik. Az  köztudott, hogy ami fáj, az rossz, ergó a férfitársadalom - szexuális irányultságától függetlenül - nagyon is kedveli azokat a helyzeteket, amikor a szar dolgokat - fájdalmat, érzelmi krizist, konfliktushelyzetet - egy óriási manőverrel szublimál és az ágy alá - netalán az ágyba - seper, teper. A szex tehát jó megoldás mindenre - elcseszett kapcsolat után, jöhet a vadászat. Csak sajnos az emberi lélek úgy működik mióta világ a  világ, hogy egy konfliktus - helyzetet előbb meg kell élni, megérteni, feloldani és elengedni. Ez történik a gyász folyamatában is, amikor egy kedves családtagot temetünk. Érdemes megfigyelni, hogy a hagyományos temetéseken (amelyet nem véletlenül alkotott meg a népi szokás olyanná, amilyen) vannak szakaszok, amikor a közeli családtagok valósággal kirobbannak érzelmileg és egetrengető zokogásukban egy katartikus élményt látunk. Kiadják magukból a fájdalmat, dühöt, mérget, kétségbeesést: találkoznak a halállal, ahogy Hemingway novelláiban vagy Eliade rit de passage hasonlataiban látjuk. Ez a direkt, megélt találkozás a halállal segit abban, hogy feloldják és elegedjék a konfliktust, ez esetben, a halottat. A pszihológia már rég megirta - de még előtte a görög költők is tudták már - hogy egy szerelmi csalódást és szakadást is gyászfolyamatként kell megélni. Szükség van a nagy, érzelmi kitörésre, a fájdalom megélésére, majd a feloldásra és elengedésre. A különbség csak az, hogy mig a halott esetén a test, a fizikai találkozás lehetősége is megszünik, addig egy élő ember "eltemetése" sokkal nehezebb: naponta találkozhattok még, beszélgethettek, fennáll a "kisértés" lehetősége. A kisértet is tehát, mint irodalmi toposz sokkal inkább az élő emberek gyászfolyamatainak szüleménye. 

Meleg világban (is) igen elterjedt, hogy ez a gyászfolyamat kimarad. A kapcsolatnak vége, egy - két hét patetikus siránkozás után máris új kapcsolatba rohannak. Aztán újra ismétlődik a történet és igy tovább, és igy tovább. Nem merik megélni a fájdalmat. Mert hát minek belemászni nyakig saját szarunkba - vagy hogy irodalmibb toposzt használjak - minek lemenni a pokolba, ha könnyebb alternativ megoldást találni. Csakhogy a pokoljárás (alvilágjárás) is ősi, irodalmi toposz. A hősök - Odüsszeusz, Orpheusz, Vergilius, Dante - lemegy a pokolba, hogy megismerje saját múltját is ezáltal. Jézus nagyszombati útja is ugyanez. A hősöket legtöbbször kisérők segitik, hogy alvilágjárásukat végig tudják vinni és ne ragadjanak odalent. Ezeket tekinthetnénk ma pszihológusoknak, pszihoanalitikusoknak, lelkészeknek. A pokoljárásban néha  - ha nem segitik az arra járókat -bennragadnak. Sok iró, költő járt igy, akik önmaguk kutatásához és az inspiráció -keresés során nem tudtak vissszatérni (József Attila, Borbély Szilárd). Ha viszont sikerül megjárni az alvilágot  - magyarán, saját magunk konfliktusait kezelni tudjuk és lezárni - akkor jön a katarzis, a feltámadás: a Húsvét. Ez a folyamat marad ki nagyon sok meleg életéből. Persze, nem csak a melegekéből: úgy általában, manapság, mindenki életéből. De mivel a meleg világ jelentős része nagyon "trendi" és igyekszik csakis külsőségekre adni, ezért ott különösen erős ez a tendencia, hogy az érzelmi konfliktusokat nem kezeljük, nem zárjuk le, nem engedjük el hanem visszük magunkkal bulikba, randikra, egyéjszakás kapcsolatokba, nyitott kapcsolatokba és rómeós profilokra. Felépitjük az álarcot, hogy jól mutasson, hogy eladható, vehető... b...és ne használjak most vulgáris igéket.Csak sajnos a dolog igy is, úgyis érezhető és bűzlő lesz. Mert nem hiteles. 

A Húsvét manapság nem is ünnep. Illdomos az Y és Z generációnak kigúnyolni a vérző Krisztust, netalán a patetikus és horrorisztikus húsvéti nyulat. Pedig ahogy a felsorolt többi mitosz és a mesék is (lásd a meseterápia lényegét) ahogy a Húsvét története is pontosan erről szól, hogy merjünk szembenézni Orpheusként, Odüsszeuszként, Héraklészként, Jézusként saját magunkkal. Ez hiányzik manapság sokunk életéből. Megadni saját magunknak a lehetőséget a Feltámadásra. 

Ez lenne a "meleg" feltámadás. Már ha kellenek ezek a köntösök ebben az esetben...

Van e szingli meleg?

A kérdés végtelenül egyszerű, már - már butácska is, ám mégis, igen fontos. Egyrészt önreflekció egy nyugtalan és pihenéstől távol álló időszakban, másrészt  mustra egy világban, amit sokszor már csak külsőként figyelek. 

Csernus Imre gyakran szokott bennünket (értsd: férfiakat, nőket - mindenkit) kiosztani és szeretetkurvának titulálni. Tény és való, hogy ebben a követhetetlen sebességgel száguldó világban az ember manapság kevés időt szán önmagára, érzéseinek letisztázására, figyelmére. Nem érdekli családja, nem érdekli a másik ember....csakis a munka, a napi rutin. Sokszor már a Maslow piramis legalján, mint egy amőba, csak a munka utáni evés, pisilés, kakilás és alvás szintjére süllyedünk. Ilyen körülmények között nem is csoda, ha legszívesebben az utcára állnánk ki egy ölelésért, amit hetek, hónapok óta nem kaptunk. Vagy mert magunknak sem adtuk meg, vagy mert nem is figyeltünk a hiányára sokáig. A szingli életmódnak persze előnyei is vannak, ezekről már írtam valamikor amikor még elég jól viseltem Amikor azonban terhessé válik, akkor az emberek - amióta világ, a világ - gyakran folyamodnak pótcselekvésekhez, hogy a szeretethiányt - ami legtöbbször saját maguk iránti tisztelet hiányából és az önreflekcióra fordított idő nemlétéből fakad - pánikszerűen pótolják. Ekkor jönnek szeretők, "fuckbuddy-k", egyéjszakák, vagy ha ez nem jön össze, akkor ivás, drogok és társaik. 

Az egyedüllét nehéz. Nehéz azért, mert magadat kell figyeld és ez nem mindig kellemes. Nehéz akkor is,

amikor az alapvető érzelmi igényeket - ölelés, szeretés - nem kapod meg nap, mint nap. Amikor már a párok látványa is zavar, akkor jön a szeretetkurválkodás, ami melegeknél (is) igen gyakori. Nem hinném - és nem is jelentem ki - hogy ez meleg jelenség, egyszerűen a hétköznapi ember általános reakciója egy pszihológiai jelenségre. Melegként azonban azt látom, hogy alapjában véve a "szingli meleg" fogalma nem ismert. Nincs szingli meleg!

Mindezt arra alapozom, hogy az emberek manapság egy tönkrement kapcsolataikat úgy orvosolnak, hogy 1-2 hét után máris egy másikba rohannak, vagy néhány hónap után az exük ágyában kötnek ki, szigorúan mint barátok, óvszerrel és sok, sok síkosítóval. Egy másik alternativa, hogy két - három szeretővel, "friends with benefits" -el béleljük egyedüllétünket és ágyunkat, igy máris megoldódott a napi ölelés és szeretetadag. 

De jól van ez így? Azt tudjuk, hogy egy szakítás és egy kapcsolat azért nem tűnik el két, három nap alatt, mert bármilyen hihetetlen, ez is egy gyászfolyamat, aminek meg kell adni módját, idejét és rituáléját. Ahhoz, hogy valóban szinglik, azaz "egyedül is jól" legyünk és egy új kapcsolatra alkalmasak, bizony végig kellene járjuk a kötelező lépcsőfokokat. Ezt azonban a többségünk nem teszi meg. Rohanunk az unalmas szingli lét elől és jöhet minden, ami akad. Amikor pedig mégis, akadna valaki, aki tényleg tartós kapcsolatra vágyik, akkor rájövünk, hogy valójában még mindig az exünket látjuk, érezzük vagy a sok szerető közepette nem is tudjuk mi fán terem az őszinteség, intimitás, az újdonság bizsergető, szűzies érzése. A "'feeling" hogy szabad voltam, megtisztult és most egy új világgal kavarodom együtt. Ritka kincs ez és a mai rohanó világ úgy érzem nem kedvez ennek a romantikus képzetnek.

Bízom  benne, hogy azért mind teszünk saját magunkért. Mert melegként, vagy anélkül, de a lelki fejlődés prioritás kell legyen. És ez melegeknél óriási igény. Az aktivisták - még a házasság követelése előtt, vagy közben - ezt is figyelembe vehetnék. 

A gayminátor

Hivatalosan is elneveztem magam gayminátornak.  A fogalom alatt értsük azt, hogy adott egy meleg fiú, aki valamilyen furcsa oknál fogva önmagukat biszexuálisnak öndefiniáló, valójában érezhetően meleg fiúkba lesz szerelmes. A végeredmény pedig az, hogy miután néhány hónapot szenvedélyesen végigvitáz és szenved a fiúkkal, ők elhagyják...majd rövid idő után kiderül: a fiúk végérvényesen melegnek definiálják magukat. Nos...úgy látszik ha díjat osztogatnának a "hány biszexet konvertáltunk át meleggé" kategóriában, ott én Jack Nicholson lennék, megannyi díjjal. Legutóbbi "díjátadásomról" írnék most, eddigi legnagyobb szerelmem történetét. 

Tavaly nyáron megismerkedtem egy fiúval. Magát biszexuálisnak határozta meg, hisz volt egy éves kapcsolata lánnyal és fiúkkal csak azt követően, 25 évesen volt dolga. Bár akkor már túl voltam két "biszex" konvertáláson és erősen fogadkoztam, hogy "soha többet"...az első találkozásunk annyira jól sikerült, hogy beleestem a fiúba. Kiderült, hogy az ágyon kívül is nagyon jól kijövünk, rengeteg közös vonásunk van, zenében, tudományos érdeklődésben, sétálásokban és még a gasztronómiában is. Én csodáltam az ő oroszláni spontaneitását, tüzességét, lelkesedését, ő meg érdekesnek találta az én kimért, határozott döntéseimet és kitartásom. A baj csak ott volt, hogy a fiú amikor érezte, hogy ebből a sok, közös lötyögésből valami komoly is lehet, megrémült. Egyféle elkötelezettség ellenes magatartás jött elő belőle, ami nem volt túl szerencsés az ő robbanékony természetével keveredve. Ez pontosan az én társfüggő természetemnek hiányzott...igy aztán a vita és a kapcsolat máris megromlott, annak ellenére, hogy én akkor már fülig szerelmes voltam belé. Először azzal érvelt, hogy neki egy lánnyal kell most kapcsolat, hisz olyan rég nem volt lánnyal és vágyik rá...aztán mikor ezt is megengedtem (első hiba) akkor letett erről a vágyáról (nem jött össze neki) és fokozatosan húzódott el tőlem. Még idegesítőbbnek érezte, ha érzelmeimet kimutatom, valahol éreztem ,hogy ez őt leginkább belülről zavarja. A tény, hogy ő is így érez, megrémisztette. Vita, vitát követett, de valahogy az ágyban mindig megoldottuk a problémát, igy néhány nap nemalvás és dühkitörés után a dolog ismét békésen zárult. Decemberben aztán egyre ritkábba találkoztunk. Állandóan panaszkodott, hogy neki túl sok a heti 4-5 találkozó, csökkentsük heti 1-2 -re....volt, mikor még annál is ritkábbra. Ez nekem már túlságosan terhes és szorongást kiváltó kérés volt. Egy másik országból jöttem vissza miatta ősszel, két nagy csomaggal, egy Boci csokival és egy borral. Az a találkozás nehezen feledhető, úgy az ő öröme, mint az azt követő gyönyörű szeretkezésünk. Decemberben ez végképp összeomlott. Ő annyira megrémült a kapcsolattól és a ténytől, hogy én perspektivákban gondolkodom, hogy elhagyott. Szó nélkül, mindenféle megbeszélés nélkül. A karácsonyt még ugyan kivárta, de az év első napjaiban egy internetes üzenetben közölte, hogy ő más - és most figyelj - fiúkkal (!) akar lenni. 

Négy hónap pokol várt rám, amikor próbáltam elfelejteni. Ez idő alatt ő a fél várost végigkefélte - kivétel nélkül, fiúkkal. Hónapokig nem beszéltünk....aztán mindig ő volt, aki keresett. Mikor közöltem, hogy még mindig szerelmes vagyok, akkor ismét megrémült és elhúzott.

Most ismét felkeresett. A kérdésre, "hogy vagy?" az volt a válasz: "hogy lennék..megvagyok. Elfogadtam, magam annak, ami vagyok...meleg". Egy év kellett hozzá. Egy tönkrement szerelem, egy szép barátság szüneteltetése és a fél város kurogatása ahhoz, hogy egy önmagával kibékületlen meleg fiú végre saját szájából tudja mondani azt, amit én neki már augusztusban megmondtam: MELEG VAGY(OK).

És ez igy van rendjén. Ennek igy kell legyen. A változás soha nem kivülről jön. Akármennyi áldozatot hozunk is egy emberért, pszihológiai kérdésekben mindig, de mindig csak a belső motor tud segiteni. Az önfelismerés, a tudatositás, az akarat. Ez nem hajlam kérdése. Ez kőkemény munka és élettapasztalat. Identitás.

Meleggé válásának gyötrelmeit csakis ő ismeri. Én láttam néha a szemeimben a küzdelmet, de hamar elforditotta tőlem. Most nagyon megölelném, hogy gratuláljak neki....

De jobb ez így. Jobb.

Újabb coming out történetek

Nagyon jól esett hallani azt, hogy Másként Kolozsváron és az én blogom olvasása is biztatta barátai előtti felvállalásukban két fiút. Ha csak ennyiért irnám a blogot, már akkor is megérné. Bizom benne, hogy még több emberen tudunk segiteni és igy, mi is fejlődünk, szépülünk emberként, csapatként egyaránt.

A további bátoritás céljából pedig leirok még egy személyes coming out történetet, amiért nagyon hálás vagyok.

Miután a két legfontosabb barátnőmnek sikerült igy, vagy úgy elmondanom, hogy meleg vagyok, a dolgok felgyorsultak. A barátnőim elmondták párjuknak is, akik történetesen heteró fiúk. Nekem pedig ilyenkor jött el a görcsölés és a gátlásosságom. Lányokkal több időt töltöttem már a suliban is, fiúkkal legfeljebb szakmai dolgokról tudok órákon át elbeszélgetni, de a magánéletemet nem érintem előttük. Ha ki is mentem néha osztálytársaimmal sétálni

vagy egy limonádét, sört meginni és elment előttünk egy szép lány, a szokásos "hű, micsoda bögye volt, láttad?" kérdésre általában szemfényvesztő bólogatással próbáltam leplezni a tényt, hogy bizony engem ez a "bögy" hidegen hagyott. Bár néhány osztálytársam és egyetemi kollégámmal az évek alatt igen jó barátságra tettem szert, velük szemben mindig sokkal erősebben előjöttek gátlásaim, félelmeim, ha a coming outra gondoltam. Nem tudtam, hogyan reagálhat egy heteró fiú, ha megtudja, hogy barátja meleg. Ha a homoszexualitás, mint általános téma szóba került, megoszló véleményeket hallottam részükről: felvonulást rossz dolognak tartották, a rózsaszin tangában flangáló "buzikat" undoritónak tartották és általában disznó vicceket meséltek a melegekről és az anális szexről. Persze...freudi elszólások is lehetnek ebben, tudatalatti félelmek az ismeretlentől, az idegentől vagy ki tudja...a kiváncsiság jelei is akár. Mindenesetre nehéz volt előttük megnyilni, mert féltem a reakcióiktól, jobban mint a lányokétól. 

Az első fiúk, akik megtudták gyakorlatilag beleegyezésemen kivül "estek" túl ezen a helyzeten. Barátnőim elmondták párjuknak és érdekes módon, azok a fiúk is azonnal, minden gond nélkül elfogadtak. A témát egy pillanatra sem feszegettük persze, nagyon ritkán egy -egy ártatlan vicc vagy érdekes kérdés formájában találkozik kiváncsiságuk az én melegségemmel. Ezek a mondhatni indirekt coming outok jó előszobái voltak az első fiúnak bevallott történetem előtt. 

Néhány éve ismertem már, az egyetemen a legjobb barátaim egyike lett. Szakmai kapcsolatunk miatt is sok időt töltöttünk együtt, igy egyre erősebb lett bennem az akarat, hogy elmondom neki.

Erre lehetőség akkor adódott, amikor egy meleg barátommal közösen, elmentünk Berlinbe. A fiú is jött velünk, ráadásul ők ketten távoli rokonok. Ha már úgyis van meleg a családban,

könnyebben megy majd az elfogadás - gondoltam. A hosszú de nagyon kellemes utazás alatt a pihenők alkalmával többször odamentem S-hez, a meleg baráthoz, hogy megkérdezzem, vajon M. tudja -e rólam hogy meleg vagyok? Egyáltalán gyanitja? Elmondhatom -e neki? S. a meleg barát nem tudott biztosat mondani, de bátoritott, hogy Berlinben lazán megtehetném. Később tudtam meg, hogy szinte velem egyidőben, M., a heteró fiú is ugyanezt kérdezte S.től: te, szerinted Erdélyi Ganümédész nem meleg? Elég gyanús nekem...

A helyzet innentől kezdve már poénos, mondhatnánk. Berlinben, egy fagyos februári esti séta után egy sör mellett végül elmondtam M-nek, hogy meleg vagyok. Ahogy számitani lehetett, nevetve fogadta a hirt, bátoritott és semmiféle negativ reakciót nem kaptam. Egyedül annyit tett hozzá a bejelentéshez, hogy "nekem semmi bajom a melegekkel, amig nem nyomulnak rám". Ilyesmit több heteró fiútól hallottam már. Talán az ismeretlentől való félelem mondatja ezt velük, hisz jómagam soha nem hallottam olyanról, hogy meleg férfi "megtámadott " volna egy heteró fiút vagy egyáltalán flörtölt volna velük. A dolog értelmetlen, igy nem is értem, hogy miért félnek ettől a heteró férfiak. Talán van ebben egy kis himsoviniszta megnyilvánulás, erőfitogtatás.

Mindenesetre, az azt követő napokban észrevehetően megváltozott a viszonyunk és csöppet sem rossz irányba. Örült annak, hogy végre, én is tudok nyiltan beszélni a magánéletemről, amiről addig olyan látványosan és misztikusan  elhallgattam. Ő is megnyilt sok téren: beszéltünk barátnőiről, nőügyeiről, öltözködésről, csajozási technikákról, fiúzásról, "gyanús" melegekről a szakmánkban és minden olyanról amiről egyébként két fiú szokott beszélni, ha gátlásaikat nem tartja vissza a félelem.

A coming out óta barátságunk erősebb, őszintébb és az az érzést tudhatom magaménak, hogy szabadabb lettem. Nem érzem már azt, hogy vele szemben valami ketrec tartana csapdájában, beszélgetéseink szabadabbak, őszintébbek. 

A legközelebbi barátaim már mind tudják. Néhány ember még maradt, akinek jó lenne elmondani...és hátra van még a család.

Ha ők is tudni fogják, akkor az én coming out történetem már teljes. A nagyvilágnak nem teregetem ki úton, útfélen, nem érzem hogy ez erről szólna, persze ha valaki rákérdez, gond nélkül megmondom.

Szóval....aki még a barátai előtt sem mert előbujni, csak bátoritom, tegye meg. Ők megérdemlik és szabadabb, őszintébb lesz a barátságotok.

A többiek pedig nem számitanak:) 

Szingliként boldogan?

A rómeó, a meleg társkereső rámtelepedett. Napi rutin lett, hogy több órát töltsek ott, kétségbeesetten keresve a "nagy őt" vagy az utóbbi időben már csak a puszta szexet. Annyira akartam a "kielégülést", valami egészen mélyről jövő, beteljesületlen vágyat lehűteni férfiakkal, hogy ez az erő nemcsak a külvilágot rémisztette meg, de engem is. Az exem ott ül azon az oldalon órákon át, nem tudtam elviselni azt sem, hogy nem ir rám, vagy leveleimre flegmatikus, de legtöbbször sértő, visszautasitó választ ad - netalán szexuális életéről dicsekszik, ami úgy hatott rám, mint egy késszúrás. Tegnap eldöntöttem: törlöm a profilom. Másfél év után, ismét. Nem először történik ez, de ilyen hosszú ideig nem is volt állandó profilom azon az oldalon. Semmi humánumot, emberi értéket, kedvességet, szeretetet nem kaptam ott, ahol az embereknek elvileg egymás közös értékeiért kellene összejárniuk. Csak szex, csak a test kultusza. Nincs kockahasad? Nem vagy tökéletes? Nem vagy gép, érzelmek nélküli, vad csődör? Mehetsz a fenébe. A darwini elvek itt elementáris erőkkel érvényesülnek, szó nincs ott arról, hogy eseteg az ember nem csak test és húsdarab a lába között egy farokkal. Nekem most elég ebből.

A nagy kérdés, hogyan állok neki annak a "projektnek" amely leegyszerűsitve úgy szól: boldognak lenni egyedül, szingliként is. Megtaláni önmagammal az egyensúlyt, ápolni azokat az értékeket, elveket, érzelmeket, amelyek fokozatosan leépültek az elmúlt időszakban. Ápolni a kertet, kertészkedni - ahogy a költői metafora mondja. Feltöltődni önmagammal, mert az elmúlt időszakban ez a mókuskerék azzal is járt, hogy kiüresedtem, csak vágyakoztam és semmit se tudtam már adni senkinek.  Márpedig ha nincs miből, adni se tudunk, ha pedig nem adunk - kapni se fogunk.

Az én annyira szeretett Bagdy Emőkém egyik könyvében ("Hogyan lehetnénk boldogabbak") tiz olyan dolgot sorol fel, amely a boldogulásunkhoz hozzásegithet:

Ezt szeretném gyakorolni. Szó sincs arról, hogy remete életmódot választanék, nem is erről kell ez szóljon. Meg akarom tanulni, milyen is Önmagammal élni. Jól. 

Ma egy angyali teremtéstől kaptam egy nagyon sokatmondó verset, a szöveg mintha hozzám, rólam szólna, a társfüggőről, aki a társába kapaszkodva próbálja a boldogságot megtalálni. Mindennapi ima lesz ez és ez a tiz Bagdy tanács.

Remélem, aki tudja milyen érzés társfüggőségből gyógyulni, hasznosnak véli majd ezt a két kis mankót.

Útravaló

Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.

És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. . .

Meleg függőségek

Tegnap az exemmel folytatott mérhetetlenül csúnya és ismételten megalázó chatelésünk után eldöntöttem, hogy leszokok róla és a rómeóról is. Bántó és vulgáris szavai, minden empátia nélkül felém dobott "értsd meg, hogy én nem szeretlek és nem is foglak soha" mondata valamint "nincs szükségem elmebetegekre" (válaszként arra, hogy szerelmes vagyok belé) három hónap szakitási huzavona után most hatott először

 olyan súllyal, hogy valóban rájöjjek arra, hogy szerelmem és odaadásom meddő táptalajba hull, benne nem lel jelenlegi állapotában forrásra. Nem tudunk már felfele szeretni, csak a fertőbe huzzuk egymást legapróbb beszélgetéseinkkel is. Ő megaláz engem, én kétségbeesetten próbálom menteni az illuzóit, hogy ebből lehetne még valami...ő menekül és futok utánna. Semmi haladás fölfelé,a hogy ez a valódi szeretetben kellene legyen. Értelmetlen az egész. Ismét szembesülnöm kell azzal, hogy szerelembe esni egy biszexuális, kapcsolatra képtelen és attól óckodó "csak barátokat keresek (értsd: dugunk és néha kijárunk)" elv szerint élő fiúba maga a pokol. Meglehet társfüggő vagyok, mert tovább maradnék egy olyan kapcsolatban, ami árt és nem szeret, ami rombol és nem épit. De meglehet....egyszerűen igy viselkedne minden, a "neurokémiai" mámor első félévében ignorált szerelmes (lásd képet). Mit tehetnék mást, mint végleg elfogadni a tényt, hogy rossz táptalajt választottam szerelemnek? A pokoljárás közepén azt is bánom, hogy találkoztam vele...de talán az idő ezeket asebeket gyógyitja. Tudom, hogy szeretni sosem szégyen, tudom, hogy milyen értékeket, elveket vallok, tudom hogy ezek jók és nemesek. Hiszem a szeretet erejét és vallom, hogy a párkapcsolat sokkal nemesebb, felelősségteljesebb és emberibb létforma, mint a "friends with benefits", amit én soha nem tudtam elfogadni, mert abban csak 20 -30% -os energiákat fektet az ember. Az kényelmes, felelősség, odaadás, akarat nélküli dolog. Az felbontható könnyen, a másik eldobható mint egy rossz zokni....az egy kegyetlen játék, ahol nincs helye szerelemnek.

Az exemről való leszokás szorosan kapcsolatban áll ugyanakkor a rómeóról való leszokásról is. Sajnos tény, hogy ezzel a döntéssel elvágom magamtól az egyetlen utat a kolozsvári meleg világtól, ám mégis úgy gondolom, érzem, hogy ezt most meg kell tennem. Miért is? Ime leirom.

A rómeón hat éve vagyok. Több profilt váltottam az évek során, volt néhány hét, de akár több hónap is, amikor nem, vagy alig léptem fel az oldalra. Rengeteg emberrel  -tényleg, százakkal - kerültem néhány szóra, kapcsolatba. Többükkel sikerült épkézláb mondatokig, sőt, értemes, izgalmas párbestzédekig eljutnom. Asztrofizikától a filozófiáig, szado -mazohista szextől az identitását kereső negyevenes éveit taposó férfiig mindenféle témát érintettem. Itt ismertem meg azt a néhány embert, akibe szerelmes lettem, valamint néhány olyan személyt, akivel barátságot tudtam kiépiteni.

Mégis, úgy döntöttem, hogy most ismét elhagyom egy időre ezt az oldalt - nem törlöm a profilom, mert tudom, hogy idővel ismét újat készitenék. Most a cél az, hogy csak napi néhány percet töltsek az oldalon, vagy még annál is kevesebbet. Ideális esetben fel se kellene menjek néhány napig, de olyan ez most mint egy dohányzásról leszokás....Motivál az, hogy az oldalon mostanság túl sok negativ élmény, sérülés, bosszúság ér és úgy érzem, felesleges ott ülnöm. Túl sok felületes, csak szexet, csak a kockahasakat kereső ember, rontja az önbizalmam, túl sok birka között meginognak azok az elveim is, amelyeket jónak vélek és hiszek. Hülyének és idegbetegnek nevezik a szerelmest, feleslegesnek és csöpögősnek az érzelmek kifejezését, "komplikáltnak" a kapcsolatokat. Minden második ember "biszexuális", "rendkivül diszkrét (extrem de discret)" vagy meztelen fenékkel és farokkal üdvözöl első köszönésként. Arcképet nem küldenek, ha több levélben kérem, obszedáns tolakodónak neveznek és letiltanak. 

Ilyen világ nem kell nekem. Ebben a világban hinni a szerelemben, a kapcsolat intézményében sőt mi több, Istenben vagy spiritualitásban - fertő, rossz, felesleges, "ciudat" azaz "fura". 

Sok olyan barátom van, akivel ezen az oldal túl is tudok beszélni....most velük próbálok inkább élő kapcsolatot kiépiteni.

Remélem sikerül ezt a függőségem levetkőznöm. 

Önbecsülés és a hasizmok

Marlon Teixeira - 9,99.

Legutóbbi biszexuális férfival eltöltött fél évem alatt nagyon sok kellemes élményben, játékban is volt részem. Az egyik közösen kialakitott és nagy élvezettel gyakorolt butácska játékok egyike az volt, hogy sétálva Kolozsvár utcáin 1- től 10 -ig osztogattuk a "jegyeket" a pasiknak: volt aki a szép arcáért, mások a formás fenekéért, mig akadt aki az összhatásért nyerte el a jónak minősülő 9 -est vagy akár 9,5 -et. A tizest meghagytuk az isteneknek. Érdekessége volt ennek a sajátosan játszmázós viselkedésnek, hogy önmagunkat is osztályoztuk...nyáron engem 7,5 - 8 -asra "becsült" az exem, én őt ugyanennyire. Ez elsősorban a fizikai adottságainkra vonatkozott. A kapcsolat végén én továbbra is 8 -asnak láttam őt, ellenben én 6,5 lettem a szemében....

A tanulság a történetből ellenben nem az, hogy a tél nem tesz jót a számadatoknak sem, hanem rámutat arra, hogy milyen módon befolyásolja a testképünk az önbecsülésünket és forditva. Sem én, sem az exem nem voltunk önmagunkkal - legyen szó itt a testképünkről vagy akár az énképünkről - megelégedve, kibékülve. Ő  az arcában, lábszárában látott "javitanivalót" (ami ellenben nekem fel se tűnt, mert nagyon szerettem) én pedig a hasamon, felsőtestemen éreztem mindig, hogy lenne mit javitani. Mindkettőnk tudatát mélyen befolyásolta és mint egy vakot irányitotta a test kultusz, a fizikai tökéletesség meleg világban talán még inkább hangsúlyozott jelensége. A társkereső oldalakon ha ritkán feltűnik egy arányos, kisportolt, kőkemény hasizmokkal feszitő fiatal fiú, azonnal a figyelem középpontjába kerül, sakáltanyává válik a virtuális közösség. De nemcsak a meleg világ, a teljes divatipar a testkultuszra, a fizikai szépség és tökéletességre helyezi a hangsúlyt olyan mértékben, hogy elfelejtik, hogy az emberi értékrend és önbecsülés nem a hasizmoktól kezdődik  - de különösen nem ott ér véget! Mert tény és bizonyitott jelenség, hogy "mens sana in corpore sano" azaz saját testünk figyelése, tisztelete fontos az életben, de ez is elsősorban lelkünk állapotát tükrözi. A kóros kövérség és soványság egyaránt pszihoszomatikus jelek, amelyek nemcsak a genetikában, de a pzihológiában is kutatandó témák. 

Marcellus szobra, Louvre

A meleg világ testkultuszában elfelejtették mára azt, hogy a "melegség" őshazájában, az ókori görögöknél valóban létezett az esztétikai és filozófiai magasságokba emelt fizikai szépségnek egyféle kultusza, de ehhez szervesen társult az is, hogy a tökéletes testű ifjak erkölcsös, rendes állampolgárok, követendő férfiak legyenek ha megérnek. A meleg világban az önbecsülés a hasizmoktól kezdődik...akinek pedig eleve rosszul áll az önbecsülése és a testképe, az a meleg világban nagyon nehezen fog tudni mozogni, hisz leépül az is, ami megvolt. Ha én is és az exem is átértékeltük volna önmagunkat és az önbecsülésünk a helyén lett volna akkor kialakulhatott volna a párkapcsolatok egyetlen működő sémája: én sem vagyok tökéletes, te sem vagy az, de  én magamnak és te nekem 10 -es vagy! Tökéletes.  Ellenben saját magunk önbecsüléshiánya és nagyrészt a meleg világ testkultusza kialakitotta azt amikor már "te sem vagy jó és én sem vagyok jó"....Innen már csak lefele mehetett az út. 

Ha megértjük azt, hogy elsősorban én kell magam 10 -esnek látnom és szépnek, sőt, gyönyörűnek, hisz akkor egyrészt el tudom fogadni, hogy a másik is szépnek lát (magyarán nem futok el a szerelmestől), másrészt eleve nem emelek piedesztálra egy másik embert, hisz  én is vagyok olyan szép, hogy ne kelljen a másikat istenitenem.  

"Női és férfiszerepek" a melegeknél?

Egyik érdekes irásában, a magyar pszihológia nagyasszonya Bagdy Emőke az emberi párkapcsolatok egyik alapvető titkának és működési elvének, az emberek közötti szövetség működési elveként a női és a férfi principium egymást kiegészitő, konstruktiv fontosságát hangsúlyozza. A mosolyáról és pozitiv kisugárzásáról is hirneves hölgy szerint a női principiumok (szeretet, odaadás, megbocsájtás, egységre törekvés, óvás és anyáskodás) "mézmocsárrá" és langyos, álló, lagymatag bandukolássá változtatná a világot, ha nem lenne mellette a férfierő (dinamizmus, erőfitogtatás, kitartás, vezetés, tenniakarás, szabadságvágy, vadászösztön, uralkodás), amely persze a női erő nélkül felrobbantaná a világot impulziv erejével. Ez bizonyára - sarkitott módon a mai posztmodern világban - igy van a heteró párkapcsolatokra nézve. A nagy kérdés viszont az, hogy milyen szerepek, erők alakulnak ki ha két FÉRFI köti össze az életét és vállalja azt, hogy párkapcsolatban él. Ott is ezek a működési elvek és szerepek érvényesülnek? Van "nő" egy meleg kapcsolatban avagy hogyan is működhet ez?

Elsőként az én szerény véleményemet mondanám el, ahogy én tudnék, szeretnék egy párkapcsolatban működni (megjegyezem, hosszabb tapasztalat hijján csak vágyaimról, próbálkozásaimról irhatok).

A legtöbb esetben talán elmondható, hogy az összes meleg (sokkal kevésbé azonban a biszex) férfi érzelmileg érzékenyebb, mint heteró társaik, ennélfogva általánosan fogékonyabbak a kommunikációra, altruizmusra, kedvességre amit a közvélemény "női" principiumként ir le (pedig nem feltétlenül azok). Ugyancsak megfigyelhető az is, hogy az ágyban is a legtöbb esetben az egyik fél a befogadó szereppel (passziv) tud könnyebben azonosulni, mig a másik fél az aktiv szerepet kedveli (ezek persze két, identitásában stabil meleg esetén flexibilis határok között mozognak). Ezek a jegyek részben már meghatározzák azt, hogy egy meleg kapcsolatban az egyik fél érzékenyebb, "nőiesebb" szerepet vesz fel, ami viszont elsősorban az ágyban lehet releváns, a párkapcsolatban már az egyenlőségre kellene törekedni. A férfi alaptermészetéhez tartozik ugyanis a szabadságvágy, igy azt elég nehéz lenne elképzelni, hogy az egyik fél - mondjuk a "női" szerepez imitáló - irányitaná a másikat. Két férfi párkapcsolata (is) elsősorban egy mély barátság, szövetségként tud működni, ahol nem a férfierők ütköztetése, hanem pontosan egymás határainak a megismerése, konstruktiv (!) kompromissszumok útján történő kiegészitéseként működhet. Én tudom maamról például, hogy negativ tulajdonságaim közzé tartozik a dominancia, makacsság, túlzott anyáskodás, aggodalmaskodás és a másik tankszerű vonszolása a kapcsolatban. Egy idő után elfelejtem a másikat figyelni, tisztelni....nem feltétlenül önzés, hanem tudatalatti parancsok miatt. Ezért ha a társam is hasonlóan domináns alkat, akkor ott háborúhoz vezet a kapcsolat  (hiába én érzelmesebb vagyok, nem ez fog érvényre jutni) és egy idő után felemésztjük egymás energiáit. Ez a tipikus Ady féle "héjanász", ami költői, romantikus, viharos és vad, mint egy mexikói szappanopera, de tartós párkapcsolat nem lesz belőle. Az egész nem több, mint egy elhúzott játszma.

Nézzük azonban, mit mond a "férfi - nő" szerepkkörről két olyan meleg, akik évek óta stabil, sőt, zárt (!) párkapcsolatban élnek.

Ime két különböző, de mégis sokban hasonló vélemény:
I. "Szerintem ugyanúgy megoszlanak a szerepek, mint a heteró párkapcsolatban. Azaz van, amelyik érzelmi(bb) beállítottságú, a másik meg kevésbé, inkább az a "megszerelemavízcsapotésafúrógépet"-típus. Ettől tartós egy párkapcsolat: az egyik fél kiegészíti a másikat, amiben a másik nem olyan jó. Viszont, ha mindkettő hasonló típus, szinte azonos, akkor az a kapcsolat nem fog sokat tartani. Kiszedik egymás szemét:-) Ilyen szinten szerintem nincs különbség heteró és meleg kapcsolat között."

II. "Talán azért mert nekünk kettőnknek viszonylag hasonló jellemünk van (hangsúly a viszonylagon) emiatt a mi kapcsolatunkban az "erőmegosztás" azonos. Mindkettőnk véleményének azonos a súlya, s legtöbbször érvek alapján döntünk el ezt-azt. (Kivéve érzelmi kérdéseket ahol nem az érvek a döntők, ilyenkor a közös nevező a "mindkettő enged a sajátjából")

A praktikusabb oldalat nézve, pl. házimunkák azon az alapon lettek elosztva hogy ki mit szeret jobban csinálni (vagy ki mit utál kevésbé). Igy nekem jut a konyha, főzés, a párom tartja rendben a ruhákat, mos, takarit a fürdőben, vásárolni közösen megyünk, a bért, számlákat felváltva rendezzük s igy tovább. Mindez természetesen alakult ki, nem ültünk le és megbeszéltük.

Áltánosan nézve egyikünk sem dominálja a másikat, nincs hagyományos férfi-szerep (kiiktattuk), persze bizonyos részletekben egyikünk jobb-rosszabb, de ez szerintem más kérdéskörhöz tartozik... úgy ahogy egy csapatban egyik gyorsabb mint a másik, az nem azt jelenti, hogy dominál, vagy hogy az ő érve jogosabb. (nálunk ez igy működik mindenesetre)

Szóval, a mi esetünkben, természetünkből kifolyólag, kapcsolatunk egyenlőségen alapul."

A látensekről

Kollégáimmal, csoporttársaimmal néha kocsmázásra szánjuk a fejünket. Ahogy a pia fogy és a józanság szava elhalkul, úgy jönnek elő az aktuális érzelmek és érzések fokozottabb változatban. Ahogy az lenni szokott alkoholnál vagy netalán hallucinogén anyagoknál, a mélyen lévő dolgok ilyenkor szárnyakra kapnak és mint ketrecéből szabadult sárkány, kirobban.

Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes egy ideje. Az egyik fiú aki a társaságunkban néha feltűnik részegen igen vehemensé válik velem. Állandóan fitymálgat, olcsó és néha sértő vicceket mond melegekről, anális szexről, furcsa szexuális szokásokról. Szünet nélkül panaszkodik, sikertelen lánykapcsolatairól (vagy vélt kapcsolatairól) regél és szinte szúr a szemével a beszélgetések alkalmával. Kisértetiesen eszembe juttatja az egyik volt osztálytársam, akinél részegebb állapota hasonló reakciókat produkált: az anális szexről, fekáliáról, fiúkról, buzikról és homofób viccekről áradozott, miközben állandóan lányokon lógott szinte görcsös akarással. Kapcsolata és egyértelmű női társa persze egyiknek sincs vagy nem volt. Elég öreg róka vagyok az "iparban" ahhoz, hogy megérezzem: ezek a fiúk nem heterók. Nem tudom, hogy orientációjukat hova sorolhatnák, meglehet biszexuálisok, mindenesetre az bizonyos, hogy hajlamuk annyira zavaró saját maguk számára, hogy ezt utálattal és a nagy "Közös Ellenség", azaz a buzik elleni homofób érzéssel próbálják legyűrni és szublimálni. Részegen azonban előjön belőlük a frusztráció, főleg ha érzik, hogy a társaságban van egy meleg (valahogy ezt megérzik). Homofób és olcsó vicceikkel próbálják az erős heterót adni, de a tekintetük néha elárulja, hogy az ágyékomat figyelik, áll -e épp a farkam, milyen a fenekem. Ezt mi észrevesszük, ki éppen mit néz és miért. Nos ők nem "haveri" heterós nézéssel tekintenek rám. Férfit látnak és kívánnak  de közben ez olyan undort fakaszt benne, hogy egyre vehemensebben nyomja a homofób vicceket, az anális szexet és kérdez engem a lányokkal való kapcsolatomról, hogy saját frusztrációját rajtam ostorozza. Kutatások bebizonyítottak, hogy a homofóbok jelentős része valójában látens homoszexuális.

Érdekes látni és találkozni ilyen emberekkel a hétköznapokban. Nekik nagy szükségük lenne segítségre, hisz túl azon, hogy saját életüket és majdani családjukat is megnyomorítják vehemenciájuk odáig is fajulhat, hogy meleg társaikban is kárt tesznek - szóbeli vagy netalán fizikai agresszióval is.

Megalkuvásról, játszmákról és szakitásról

A meleg világban lassan hét éve navigálok, leginkább a virtuális világba szorulva, hisz más alternativára egyelőre nem látok lehetőséget. Kevés a reális esélye a mi világunkban, hogy a "nagy ő" egy bulin, koncerten vagy előadáson fog betoppanni...persze, a mesékben lehet hinni és vágyálmokat kergetni, de valahogy mindig közelebb voltam a realitás talajához. A meleg internetes világban viszont az embereket egy dolog hajtja: a szex. Csak ez számít, csak ez mozgat mindent, fizikai vonzalom és adottságok alapján választanak partnert, minden más aspektus másodlagosnak hat, nem beszélve arról, hogy két férfi közötti kapcsolatot olyan tág és merész keretek között értelmezi ez a világ (nyitott, félig nyitott, friends with benefits, fuckbuddy, egyéjszakák) hogy az ősnaiv, aki hisz a monogámiában (ami nem természetes állapot, de mégis nagyon európai), hűségben, felelősségvállalásban és abban, hogy van még valahol odakint egy értelmiségi, kedves, szerethető és szeretni tudó ember a tűt keresi a szénakazalban. Mégis....van bennem egy démon, egy erő, egy ősfélelem ami nem tud türelmet gyakorolni, nem tud önkontrollt és féket bevezetni, hogy jól döntsön, jól válasszon.A magány helyett tehát inkább választom a társas magányt, a megalkuvást amit aztán profi játszmákkal mesterien tudok hónapokig is nyúzni igazi hardoce szadistaként. A sok felületes ember között ha meglát egy átlagtól eltérőt - legutóbb egy biszexuálist, akiben a tüzesség, az erő, a szerénység, a tudomány iránti érdeklődés, a felfedezés vágya, a séták, kirándulások és beszélgetések szeretete, a közös zenei ízlés és a jó szex - azonnal bevonzom. Csakhogy, már az elején világos volt, hogy ő nem akar kapcsolatot, hogy ő nem tud (vagy nem akar) kötődni férfiakhoz és az én szeretetéhes és társfüggő természetem számára egyérteműen börtön és nyűg lesz, nekem pedig az ő távolságtartása, határai és futása kin és pokol. Így teremtettük mi - de leginkább én - a héjatáncot, amely támaszkodássá, energiavámpirrá redukált minket. Szakitási érvei között a szabadságvágyának hiánya mellett a szexuális vonzalom hiányát is megemlitette. "Nem volt kémia"....jó szakitási duma, rá lehet fogni ezt már a természetre és a megmagyarázhatatlanra. Ha nincs kémia, nem jövünk össze, nem szeretkezünk fél éven át. A vonzalom ellenben elromolhat attól, hogy két szererethiányos ember ellentétesen reagál egymásra: egyik görcsösen fut a másik után, eleve félelelmmel az elvesztéstől és tébolyultan a féltékenységtől, a másik pedig a problémáktól menekülve, agressziv, büntető és ignoráns, befeleforduló reakciókat szül. Ő állitólag máris talált mást magának - jellemző reakciója a férfi elemnek, hogy szeparációs szorongását szexben és más társ azonnal választásában próbálja elfojtani. Én szenvedek, ismét pokolba szállok. Miért? Mert kell. Mert az ismétlődő szakitásokból egyelőre nem tanulok, igy a pofon addig fog jönni az élettől, amig megtanulom a feladatot.

Arról, hogy hogyan is viselkedtem én az eddigi kapcsolataimban (jelzem, biszexuális és szexuális identitásukban tévelygő emberekkel jöttem össze) ime egy érdekes ábra egy okos könyvből, talán sokan felismerik azt is, hogy honnan:

Egy nő és két férfi

A heteró férfiak rendszeresen visszatérő és hőn áhitozott álma, hogy két nő szolgája az ágyban legmerészebb erotikus vágyait. Bár heteró nők többsége ettől az ötlettől felénk még igencsak óckodik, mégis elfogadóbbak vagy kevésbé vehemensen fintorognak mint amikor az a változat merülne fel, hogy egy nőt fog közre két férfi...nem is beszélve arról, ha a két férfi adott esetben egymást is kedveli! 

Magyarán, ha egy biszexuális férfinek van egy heteró felesége, akkor igencsak nehéz dolga akad, ha szexualitását szabadon akarja megélni feleségével. Talán ez is az oka annak, hogy annyi biszexuális férfit találunk a meleg világban bújkálni és egyéjszakák, netalán "laza szexbarátságok" után kutakodni...hisz őket a feleségeik is azonnal elutasitanák ha kimerészkednének hajlamukkal, ám a melegek egy jelentős része is ignoráns velük szemben (legfeljebb a farkukra kiváncsiak egy éjszakára). Mit tehet egy biszexuális férfi tehát? Feleségét szereti...akár gyerekük is lehet, érzelmileg harmonikus kapcsolat. Ám hajlamábó adódóan a férfi néha megkivánja saját nemének társait is. Mondja ezt el a feleségének? "Figyelj szivem, én nagyon szeretlek, de a pasikhoz is vonzódom...mi lenne ha az ágyunkba csalnánk néha egy - egy szép fiút és mindketten furulyáznánk rajta?". Nos...evidens reakció. A nők döntő többsége nemcsak hogy elutasitaná az ötletet...de sajnos a házasság is azonnal a kukában landolna. Pedig a pasi eddig is biszex volt, most csak egyszerűen "előbújt". A témával keveset foglalkoztak, leginkább arról hallani, hogy hány heteró pár engedett már egy másik nőt az ágyba vagy legalább aprócska szórakozásra (hármas csók, tánc, flört...). Arra példát viszont, hogy egy házasságba egy másik férfit engedjenek úgy ráadásul, hogy tudják hogy férjük biszex...erre aligha tudnánk példát. Csodák csodájára: én mégis találtam, ráadásul Kolozsváron! El se akartam hinni, hogy ilyen van. Természetesen elsősorban a nő érdekelt, "ritkasága" és érdekes felfogása miatt. Személyesen még nem sikerült sajnos találkoznunk, a férjével sikerült csak internetes közegben néhány szót váltanom. Úgy tűnik, hogy a feleségét egy csöppet sem zavarja at ény, hogy férje biszexuális. Tudatositotta és elfogadta olyannak, amilyen..sőtt, nyilt arra is, hogy egy másik férfit is az ágyukba fogadjanak. Ezt a fokú nyitottságot aligha tudom általános szinten elképzelni sajnos Romániában...pedig biztos, hogy sokkal több biszexuális férfinek jelentene óriási lelki segitséget, ha tudná, hogy a nő akit szeret, elfogadja és megérti feltétel nélkül ezt az aspektusát. Hisz ez is ő. Kevesebb traumatizált és gondterhelt, kalandozó és bújkáló biszex lenne...és kevesebb mellettük vagy értük szevendő, őket segitő meleg, hisz a két férfitipus viszonyát is nagyban segitené egy megértő nő. Persze ez egy ideál csupán, igaz, Puritán Szemét ?:)

Az "ideális" párkapcsolat

Kamaszkoromban és a középsulis éveim alatt az osztálytársaim - főleg persze a lányok - az "ideális" kapcsolatról áradoztak és akkor még hittek is talán a hercegben, aki fehér lovon besétál az életükbe. Aztán a többség valóban hosszú és tartós, kivülről zökkenőmentesnek ható párkapcsolatra lelt az évek alatt...de elcsitultak a hercegekről, ideákról és mesés szépségről szóló történetek is. Jómagam, akkor még erősen komplexált és önmagával viaskodó melegként nem igazán foglalkoztam párkapcsolati kérdésekkel...mondhatni nem volt aktuális. Alig két éve kezdtem úgy érezni, hogy a kalandozások kora után eljött az "államalapitás" ideje, vagyis egyre erősebb igényemmé vált, hogy a félórás örömök helyett valami mást, újat, komolyabbat, intimebbet mondhatni "szakrálisabbat" éljek át. Volt persze részem "szerelemben" már ezelőtt is...valamiféle plátói rajongást éreztem első éves egyetemistaként egy szinész iránt, aki persze szép mosollyal és vehemens eltávolodással hamar megoldotta az ifjú zöldfülű rajongásmániáját. Elkezdtem képzelődni milyen is lenne a számomra "ideális" kapcsolat: próbáltam felépiteni a történetet, a jelenetket és a legapróbb részleteket abból, amit az a néhány meleg pár barátom mutat akiket jobban ismerek, amit csöpögős amerikai vagy francia filmekből netalán enyhén emocionálisra sikeredett magyarországi blogokról vagy a történelemkönyvek nagy hőseiről hallottam. Elképzeltem, hogy hozzám hasonló magasságú, kissé tömzsi, enyhén izmos, erős, férfias arcú, szelid szemű, karakán tekintetű, szakállas és csak úgy sugárzis az intelligencia és a szexualitás a testéből ,illatából. Elképzeltem, hogy benne is éjjel, nappal szinte bizsergető nyugtalansággal fog élni a világ iránti kiváncsiság soha meg nem szűnő ereje, a felfedezés öröme, a minden nap csináljunk valami újat vágya...elképzeltem ezerszer, hogy egy ilyen férfivel fogom felfedezni a fél világot, ezernyi embert, fogom alkotásaim és létem összekötni, lesz inspiráló erőm alkotásban és munkában, ágyban és szerelemben és tudok társa lenni neki ugyanezekben. Elképzeltem, hogy igy fogunk megöregedni, szerelemben, majd szeretetben és örök pezsgésvágyban az élet és a férfitest iránt - legyen szó egymáséiról vagy később, akár másokéról (nem hiszek az örök monográmiában, az illuzió). Hát, ez nem jött be - eddig. Ellenben abbéli törekvésem, hogy a nehezebb útat még minsig jobb választani, mint a könnyed egyéjszakás kalandokat, sikeresen bevált. Bevonzottam néhány biszexuális férfit, akikkel próbáltam ezt az "idealizált" kapcsolatot "létrehozni", megerőszakolva néha önmagam, őket és egymás természetét is. Mondhatni, sorsszerűtlen, lehetetlen helyzetekre akartam rákényszeriteni egy illuziót. A harmadik csalódás után és sok, sok randizgatást követően rájöttem arra, hogy görcsösen keresni egy ideált feleslege, úgyse fog jönni addig, amig jómagam nem leszek olyan, mint a férfi akit emellé az "ideális" férfi mellé elképzeltem. Mert bizony nem feltétlenül az ideális férfit kellene nekünk létrehozni, elképzelni és gumigént másokra ráhúzni egy modellt, hanem azt az önmagunkat elképzelni majd "létrehozni" amelyek képesek a "Nagy Ővel" együtt élni. 

Van - e egyáltalán ideaizált kapcsolat? Mi az? Kölcsönös szerelem? Mindenki másként szeret. Hűség? Az ember természeténél fogva nem monogám (főleg a férfi). Együtt töltött idő? Manapság a fiatalok rengeteget utaznak, munkájuk miatt az idő többségét távol töltik. Az általam oly sokat idealizált kapcsolatokban is számos konfliktus van...Valójában minden a kompromisszumoktól függ. Ki meddig megy el szabadsága feladásában és hogyan alakitja önidentitását egy másik emberrel kapcsolatban. A határok meghúzása mindig a legfőbb lételeme egy kapcsolatnak. Az alap persze a vonzalom...ez ritkán van, hogy két ember vadul kivánja egymás társaságát, testét és a csendet is izgalmasan át tudják élni - együtt. Ha ezt két ember már meg tudja élni, ott van vonzalom, van közös alap. De az, hogy ebből mikor lesz kapcsolat és milyenné válhat, nos az már kompromisszumok kérdése. Egyeseknek izgamasnak hat, hogy nekem van egy romantikus természetű, vad és végtelenül szabadságvágyú, spontán szeretőm akivel - az én kimért, órapontos és zárkózott természetem miatt - olaszos vitáink vannak. Tökéletes társam a szenvedésben és az Ady féle héjatáncban. De "ideális" ez? Ki tudja.

Eddig az alábbi meleg kapcsolatokkal találkoztam (tapasztalatból, barátok lévén vagy indirekt módon):

- zárt, hűséges meleg kapcsolat (mindkét pasi meleg identitású, együtt élnek évek óta)

- nyilt meleg kapcsolat (minkét pasi meleg, de egy ideje - vagy már a kezdet óta - megengedik társuknak, hogy néha kalandozzanak)

- szexbarátok (mondhatni mű megoldás, általában egy meleg és egy biszex között alakul ki, ahol létezik kölcsönös intimitás, barátság és szexuális együttlét, de biszex részről nagyobb a szabadságvágy igénye és nincs "kapcsolatban vagyunk" identitása)

- fuckbuddy kapcsolat ("szeretők" - két meleg, vagy akár biszex férfi melyet elsősorban a szex köt össze, legtöbbször különösebb érzelmi kötődés nélkül - ritkán működik hosszú ideig, általában közbelép az unalom vagy az érzelem)

- biszex pár és a harmadik (egy példát tudok: úgy a férfi, mint a nő biszex, tudnak egymásról és hosszabb, rövidebb ideig harmadik félt is ágyba fogadnak barátként, szexpartnerként. Ez a legritkább, kevés nő van aki ezt el tudja fogadni)

- egyéjszakások (csak szex, rendszeresen váltogatják a partnert)

Bizonyára van sok más példa és varriáció is....gyakorlatilag ezek nemegyszer még váltakoznak is két ember életében és kapcsolatában. Egy biztos: az ideális pasit nem igazán érdemes "várni". Ha önmagadat igyekszel tökéletesiteni, akkor majd jön a többi is. Addig pedig mindig annak a szeretőnek kell örülni, akivel a lehető legtöbb közös vonásotok van...mert ez is rendkivül ritka:

A biszexualitásról I.

Öt év alatt öt férfibe voltam szerelmes, vagy valami hasonló. Ebből három biszexuális volt. Egy ideig, főleg a tavalyi "nagy szerelem" után dühöt, haragot és elutasitást éreztem minden biszexuális férfi iránt. Önmagam igazának megerősitéseként osztottam barátnőim véleményét, miszerint biszexuális ember valójában nem is létezik, ők mint látens, önmagukat el nem fogadó melegek. Aztán egy év alatt két biszex fiú is nagy hatást gyakorolt rám, jelenleg is az egyik elfogadásával bajlódok és vivódok. Ez sarkalt arra, hogy kicsit foglalkozzak velük, meg kell értenem őket, talán könnyebben elfogadom reakcióikat. Kik tehát a biszexuálisok? Létezik ilyen jelenség? Mi a helyzet nálunk? (természetesen, csak férfiakkal foglalkozom, őket ismerem a nőkre vonatkozó részt más kell megirja).

A tudomány - különösen az erősen queer theory irányzat - is sokáig kételkedve nyilatkozott a biszexualitás, mint szexuális hajlam létjogosultságáról. Mindez meglepő a freudi előzményeket ismerve. A pszhioanalizis atyja, mint tudjuk minden embert biszexuálisnak vélt a korai kamaszkori fázisban. Kinsley ötvenes években végzett tanulmánya 38% -ra tette az amerikai társadalom LGBT arányát, amelyben a döntő többséget biszexuálisként határozta meg. A tudomány csak 1978 -ban, Fritz Klein monográfiája révén figyelt fel erre a szexuális irányultságra. Azóta már a genetika is belemászott a témába, állitólag ezt is alá tudják támasztani genetikai bizonyitékokkal. A tanumányok magukért beszélnek, itt olvashatjátok őket, én inkább a magam tapasztalatát fogom elmesélni. A társkereső oldalon ücsörgők 40% magát biszexnek határozza meg. Ez persze irreleváns, hisz azonnal fel kell tenni a kérdést, hogy mi a különbség az önmagát el nem fogadó meleg és egy biszex között? Máris megkaptuk a választ erre a nagy arányra. A biszexuális férfi rövid és egyszerű meghatározása: szexuálisan vonzódik mindkét nemhez. Érzelmileg is elvileg kétpólusú, ám itt már sokkal erősebben hatnak a romániai társadalom patriarchális és hagyományos elvei. A biszex pasi tud nővel szeretkezni, megy neki a sex mindkét nemmel. Mégis, fő és állandó célja - többségének huszas években görcsös mániája - hogy találjon magának egy nőt, legyen mellette egy csaj, mert igy "könnyebb", konvencionálisabb, a társadalom által lenyelhetőbb a helyzet. Ráadásul még a férfiak iránti vágyával sem kell annyit foglalkozni, el lehet folytani, vagy amig a csaj épp egyetemen van vagy netalán hazament a szülőkhöz, egy gyors keféléssel kiélni. Társadalmunk szexuális és pszihológiai anafabetizmusa miatt, a biszexuálisok vannak jelenleg a legnehezebb helyzetben. Nem csak azért, mert férfiak iránti vágyukat a heteró - de a meleg - társadalom is kétségekkel és undorral fogadja, de hol van jelenleg Romániában az a nőtipus, aki el tudna fogadni egy férfit, akiről tudja, hogy férfitársaihoz is vonzódik? El tudjuk e képzelni azt a társadalmat, ahol egy biszex őszinte és nyilt tud lenni? Nálunk nem. Mert a heteró nő "nőisességét" érzi "megsértve" ha férfijáról kiderüne, hogy férfiakkal is hált. Pedig mi változna? Érzelmileg ezután is azt tudná adni, amit eddig, az ágyban úgyanúgy. Csak a mentalitás változna, koncepció. Igy vannak ezzel a biszex férfiak is: az ösztöneiket hamar felismerik. Tuják, érzik hogy vonzák a férfiak. Azt már nehezebben vallják be - még 4 együtt töltött hónap után is - hogy érzelmileg is kötődnek férfiakhoz. Igaz, soha nem olyan intenziven, mint ahogy egy meleg tud szeretni. Ám amikor ennek csirája is előbukkan, azonnal elfojtják. "Lazábbra" akarják venni a kapcsolatot, vagy egyenesen elmenekülnek a szerelmes meleg elől (különösen, ha abban akad egy jó adag birtoklási vágy is). A baj tehát itt van. A hajlam minden emberben adott. Az, hogy ezt ki hogy dolgozza fel, már rajta múlik. A biszexualitás elfogadása és identitássá alakitása (lád: szexuális hajlam és identitás közötti óriási különbséget) a legnehezebb feladat. Nehezebb, mint a melegeké! Mert erősebb a társadalmi nyomás és megfelelési kényszer (hisz ő nővel akarja összekötni tartósan az életét valamikor) és küzdenie kell a férfiak iránt érzett vágyával, érzelmeivel. Tanulmányok bizonyitják - és filmek is (Segunda Piel) - hogy a szuicid hajlam, az agresszió és a depresszió is magasabb a biszexuális férfiak körében. Nagy feladat lenne, hogy ezt a jelenséget elfogadjuk....melegek is, akik sértve érzik magukat ha egy biszex férfi elmenekül, otthagyja amikor már érzelmekről is szó van és a heteró nők is, akiknek legalább 20% -a olyan férfiakkal osztja meg ágyát, ennivalóját, örömét és gyermekét akikben ezek a vivódások zajlanak.

Genetika vagy család?

Meggyőződésem, hogy a melegségnek vagy biszexualitásnak aligha van köze a genetikához. Minden szexuális viselkedés, vonzalom a családból fakad. Azt visszük az ágyba, amit otthonról hozunk: ha otthon anyuka eltűnt az életedből három éves korodban, apádat nem ismerted és a nagyszülők egykeként tárgyakkal vettek körül, amelyeket te és csakis te birtokoltál kompenzálva valami olyasmit, ami sose volt, akkor nem csoda, hogy társkapcsolataidban olyan pasikat fogsz vonzani, akiket agyontömsz mint egy libát a szeretetvágyaddal fulladásos halálra ítélve. A fulladásos halál és a menekülés közepette aztán játsszuk a mártírt: én mennyit, de mennyit adtam. Vagy öt kiló szeretetet (btw: ki kérte?) és ő csak fél kilót adott. Aztán rájössz, hogy a panaszkodót a barátok is elhagyják. Dacolni gyermek önmagaddal lehet sokáig, van aki öreg koráig képes erre. De ne csodálkozzunk akkor, hogy katalizátorokat vonzunk be. Például érzelmi kapcsolatra nem vágyó biszexeket...