Az alábbiakban az interjú második részét olvashatjátok.
4) Változott -e az
istenképetek, hitetek amióta együtt vagytok?
S.: Az istenképem, a hitem a fent említettek
alapján folyamatosan változik. Isten soha nem unalmas. Mindig egy másik arcát
mutatja meg az adott körülményekben. Úgy érzem, hogy a hitem folyamatosan úton
van. Most leginkább azt kezdem megérteni, hogy Isten nem azért teremtett
minket, hogy komoran éljünk, hanem hogy szabadon tudjunk örülni mindannak, amit
ajándékban kaptunk tőle. A szabadságot viszont nem szabad félreérteni.
Emlékszem, amikor párommal arról
beszélgettünk, hogy milyen érvek állnak a mellett, hogy nyíltan, de nem
tüntetően felvállaljuk énünket és kapcsolatunkat. Hiszen ez azzal jár, hogy
bekerülünk egymás baráti körébe, családjába. A szomszédok látják, hogy két fiú
lakik együtt stb. Ekkor jutott eszünkbe az a bibliai ige, hogy „az igazság
szabaddá tesz titeket!” Ennek értelmében akkor a hazugság megkötöz,
megnyomorít. Hazugságban élni nem lehet valami jó érzés. Ekkor döntöttük el,
hogy inkább a biblikus utat válasszuk, aminek ugyan úgy megvannak a hátrányai,
mert lenézhetnek, kicsúfolhatnak, kiközösíthetnek, stb. De ezek a hatások, mind
kívülről jönnek, megnehezíthetik a kapcsolatot, de nem tehetik tönkre. Míg a
hazugság, teljesen más irányú, belülről, tőlünk a társadalom fele, kifele
irányul. Szorongást okoz, ezzel nem csak a környezetünknek, de önmagunknak is
ártunk. Feszültebb lesz a kapcsolat, nagyobb esélye van a szakításnak.
Aztán annak is köszönhető a hitem, Istenképem
változása, hogy többet foglalkoztam azokkal a bibliai igékkel, amelyek a
elítélik a homoszekszualitást. A Mózes könyvétől egészen a Jelenések könyvéig
csak olyan értelemben ítélik el a két fiú együttlétét, amikor prostitúcióról
van szó. A egymásért felelőséget vállaló kapcsolatokat meg sem említi a
Szentírás. És az is érdekes, hogy Jézus sem mond semmit a homoszexualitásról.
G.: Az enyém mindenképp. Addig nagyon szigorú
istenképem volt, most szeretőbb. És már kevésbé pattogok, és szidok le másokat,
mint 5 évvel ezelőtt. Remélem, hogy ezt mások is így látják. A szerető istenkép – azt hiszem – engem is
toleránsabbá tett. Tudok szeretni olyanokat, akik eddig halálra idegesítettek.
5) Hogyan sikerült családotokkal elfogadtatni
melegségeteket és párotokat?
S.: Annak ellenére, hogy a családom, itt gondolok
elsősorban édesanyámra, első reakciója pozitív volt hosszú időbe telt el, amíg
el is fogadta. Sokat beszélgettünk róla. Aztán mindig a párommal látogattam
haza, így őt is elfogadták, családtagnak tekintik. A testvérem a páromat
hibáztatta hosszú ideig melegségem miatt, de sok beszélgetés után ma már ő is
teljesen elfogadja. Addig nehéz míg megértették, hogy nem saját akaratomból
lettem meleg, hanem egyszerűen ez vagyok.
G.:Kezdem azzal, hogy ezt előbb-utóbb minden meleg
meg kéne tárgyalja a szüleivel. Nyilván én is halogattam a dolgot, mert nem
akartam egy bazi nagy követ dobni a család állóvizébe. Sokaktól hallottam,
hogy
azért nem beszélnek melegségükről otthon, mert nem akarják, hogy a szüleik
esetleg megbántódjanak vagy, hogy csalódást okozzanak nekik. Ez szerintem rossz felfogás. Nyilván az elején ez sokk lesz, és kiborul a bili,
de a magam példájából tudom, hogy minél tovább halogatja az ember, annál
rosszabb. Amikor otthon elmondtam, nem az volt a baj, hogy meleg vagyok, hanem
az, hogy egy fedél alatt éltem velük huszonegynéhány évig, és gyakorlatilag nem
ismertek. Élt velük egy idegen ember, aki nem volt őszinte velük, aki nem
engedte, hogy megismerjék őt. Édesanyám mondta, hogy amikor beszámoltam a
barátnőmtől való szakításomról, tudta ő, hogy nem azokból az okokból
szakítottam, amit akkor elmondtam neki. Csak nem mert rákérdezni, de érezte. És
nem is a melegségemet nem tudta hosszú ideig elfogadni, hanem azt, hogy én
erről tíz évig nem beszéltem. EZ fájt nagyon neki. Ezért mondom azt, hogy
hasznos elmondani, és már csak azért is, mert utána nem kell falcs barátnőkről
és randikról handabandázniJ. És a másik, amit megtapasztaltam: az
igazság szabaddá tesz! (lásd János evangéliuma 8. rész 32. vers). És ezt a nagy
családi coming out után több évvel is így érzem.
Hogy a szüleim elfogadtak azt sikernek nem
nevezném, lévén, hogy ebben nekem vajmi kevés érdemem van. Hogy elfogadták, ez
az ő érdemük. Az elején nyilván nehéz volt nekik, hiszen azzal szembesültek
rövid idő alatt, amit én 10 évig emésztettem. Azt hiszem az segített, hogy a
párom komoly ember, és a kapcsolatunk is az, és nem lötyögés egy-két hétig. Azt
hiszem ők is arra éreztek rá, hogy egymást vállaljuk egy életre, és úgy látom,
hogy ez tiszteletet is ébresztett bennük. Érdekes, hogy egy ideje, amikor
apámmal koccintunk, ő mindig lennebb tartja a poharát, mintha valami nála
magasabb státusom lenne. És hiába próbálom ezt mindig kikerülni, ő
szemfülesebb, és mindig lennebb van a pohara széle, mint az enyém. Ezt még most
sem tudom hová tenni, de szerintem részben amiatt lehet, hogy ilyen
környezetben életközösséget vállaltunk, és ez benne tiszteletet ébreszt. De az
is lehet, hogy tévedek. Bár nem emlékszem, hogy 6-7 évvel ezelőtt is így
koccintott volna. Mindenesetre a családi kötelékek azóta (emiatt?)
megerősödtek, sokkal őszintébben tudunk beszélgetni, s bár sokan családi
traumára vagy legalábbis nagy cirkuszra számítottak, abból erősebb családi
kötelék lett.
6) A körülmények úgy hozták, hogy elég sokan
megtudták, hogy melegek vagytok. Milyen reakciókat kaptatok az egyháziak
részéről vagy barátoktól?
S.: A barátokkal, vagy kívülállókkal más a
helyzet. Voltak, akik elfogadták és voltak, akikkel azóta sem beszéltem. Úgy
gondolom, hogy arra kell rávezetni az ismerősöket, barátokat, családot, hogy
ugyan az ok vagyunk akik eddig voltunk, csak most egy infóval többet tudnak
rólunk, de ugyanazok maradtunk, hiszen melegek voltunk azelőtt is, és most is
azok vagyunk, csak most már tudják és normális esetben ez erősebb bizalmi
kapcsolatot kellene eredményezzen. Az, hogy pár barátommal megszűnt a
kapcsolat, nem a magam hibájának látom, hanem annak a merevségnek miszerint,
nem fogadják el a régi, de számukra új helyzetet.
Aztán azt is fontosnak tartom megemlíteni,
hogy nagyon sokan amikor meghallják, hogy meleg vagy rögtön arra gondolnak,
hogy mi történik a hálószobába és azonnal ítélkezve beszélnek a melegekről,
pedig mi ha egy heteró párral találkozunk nem az az első gondolatunk, hogy mi
történik a hálószobába, hiszen ez csak rájuk tartozik.
G.:Mint mások, gondolom – ilyet is, olyat is. Csak
néhány volt olyan, aki azt mondta, hogy akkor viszlát, mi ne nagyon
kommunikáljunk az elkövetkező pár évtizedben. Volt olyan is, aki ezt mondta, de
rá egy évre meggondolta magát, és már kommunikál. Biztos sokk érhette,
gondolom. Ezért én nem haragszom, lehet, hogy engem is traumatizált volna, ha
este heteró vagyok és reggel meleg. Időt kell hagyni mindenkinek, és ha
megismer, ha egy kicsit is nyitott, meg fogja érteni a helyzetet. Nyilván én
sem fogom őket kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy előttük csókolózok, ezt én
heteró pároknál sem igen díjaztam, amikor az utcasarkon felnyomják a csajt a
falra és mandulaműtétbe fognak. A barátaim többsége az elején nagy meglepetéssel,
és aztán megértéssel fogadta a „hírt.” Van, aki tudja, de nem beszél róla, megy
minden a régi rendben, van, aki kérdezget, hogy hogy is működik ez, van, aki
poénkodik, és egészen lazán veszi. Összességében nézve nagyon pozitívak voltak
a barátok részéről a reakciók. Az egyháziak részéről is ilyen változatos. Minden
generáció pletyózott róla pár hónapig, aztán csend lett. Az idősebbek gondolom
megnyomták az „ignore” gombot, érthető, a fiatalok közül is sokan, de többekkel
nagyon jó beszélgetéseim voltak. És vannak olyanok, akik azóta is fúrnak,
pletykálnak – fogalmam sincs miért, útjukban nem állunk.
7) Többször említettétek, hogy sok meleg nagy segítségre szorul, amikor
identitását keresi. Hogyan tudnátok segíteni ebben?
S.: Még ma is úgy
látom, hogy nagyon sok meleg nem tudja elfogadni és megélni normálisan
identitását
. Nehezen kapnak párt maguknak, mert talán sokan nem is keresik,
félnek tőle. Félnek előbújni, igazságban élni. Inkább élnek hazugságban, ami
tönkreteszi őket. Igaz a társadalom sem megérett a melegek elfogadására, vagy
nem akar megérni rá. Sokat éppen attól félnek, hogy hogyan néznek majd tájuk az
emberek, mit mondanak, kiket veszít el. Vagy vannak olyanok is, akik azért nem
merik felvállalni másságukat, mert maguk sincsenek tisztába önmagukkal, nem
merik bevallani maguknak sem az igazságot, azt gondolják, majd elmúlik, csak a
körülmények változzanak meg, addig e Romeóról összeszednek valakit és
kielégítik vágyaikat, majd meg elmúlik az egész. De sajnos ez nem így van.
Nagyon fontos lenne a melegségről melegekkel fórumbeszélgetéseket tartani,
fontos lenne ha olyan lelkigondozók lennének Kolozsváron, akik segíteni tudnák
ezeket a társainkat az igazság beismerésében és felvállalásában. Ha olyan
közösségek jönnének létre, ahol félelem nélkül beszélgethetnének a melegek
egymással.
Az, hogy az iskolákban erről felvilágosító
beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e tartani, azt nem igazán hiszem.
Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene ezt megbeszéljék. A társadalom
kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos lenne erről a témáról a biblia
tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb hiba talán ott van, hogy a
társadalom két végletet ismer a melegekkel kapcsolatosan: az egyházi tiltó és
elítélő végletet, valamint a felvonulásokban megjelenő propagáló végletet. A
közép útról nem igazán esik szó. Arról nem beszél senki, hogy vannak meleg
párok, aki felelőséget vállaltak egymásért, akik nem propagálják a melegséget,
hanem szépen normális körülmények között megélik azt. Talán ezt az oldalt is
meg kellene mutatni valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna
erdélyi társadalmunk is.
G.: Hát, ez nagyon
szépen hangzott tőlünk. A kivitelezéssel viszont egy kis gond van. Nekem
képesítésem nincs mások lelki problémáinak kezelésére (a páromnak van), de
azért ráérzek, hogy kit mi bánt. Azt hiszem a kamaszkorúaknak lenne a
legnagyobb segítségre szüksége identitásuk keresésében. Segíteni pedig azért
nehéz, mert például ha látom egy tizenéves kamaszon, hogy talán meleg vagy az
lesz, nem mehetek oda hozzá, hogy hé te, úgy látom melegedsz, szóval ha
kérdésed van, fordulj hozzánk! Ez nem megy. Sok fiatalt láttam, látok, akik
ugyanazon az úton indultak el, amelyen én. Segíteni szeretnék, hogy ez az út,
önmagad felismerése, elismerése kicsit rövidebb legyen, vagy legalábbis simább,
de ez ilyen direkte nem működik. Csak akkor, ha az illető jön kérdezni, hogy
nálatok ez hogy ment, hogy éltek, mint éltek stb. Legnagyobb problémáját a
meleg embereknek abban látom, hogy a melegség elismerését egyfajta gát
áttörésének értelmezik, s ha azt áttörik, akkor hűség, elköteleződés egy életre
vagy legalábbis hosszú távra szóló kapcsolat is eltűnik a gondolkodásukból.
Mert ha áttörtünk egy gátat, akkor mi szabhat határt önmagunknak, akkor már
mindegy, hajszoljuk az élvezeteket. Talán abban tudunk segíteni, hogy
megmutatjuk, hogy igenis létezik hosszú távú, életre szóló kapcsolat, egymás
iránti felelősség, hogy a homoszexuálisan is lehet felelős életet élni.
8) Láttok –e esélyt arra, hogy az iskolai vallásórákon például szóba kerüljön
a szexuális identitás, mint „normalitás” és nem bűn?
S.: Az, hogy az
iskolákban erről felvilágosító beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e
tartani, azt nem igazán hiszem. Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene
ezt megbeszéljék. A társadalom kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos
lenne erről a témáról a biblia tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb
hiba talán ott van, hogy a társadalom két végletet ismer a melegekkel
kapcsolatosan: az egyházi tiltó és elítélő végletet, valamint a felvonulásokban
megjelenő propagáló végletet. A közép útról nem igazán esik szó. Arról nem
beszél senki, hogy vannak meleg párok, aki felelőséget vállaltak egymásért,
akik nem propagálják a melegséget, hanem szépen normális körülmények között
megélik azt.
Talán ezt az oldalt is meg kellene mutatni
valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna erdélyi társadalmunk is.
G.: Lásd a fentebbi
választ szexuális identitás és annak gyakorlása közötti különbségről. Ezt
egyházi vonalon mindenképp szét kell választani. Azt el lehet várni az
egyháztól, hogy a szexuális identitásról beszéljenek, szerintem ez ifjúsági
összejöveteleken meg is történik. Kevés esélyt látok viszont arra, hogy
helyesen viszonyuljanak a közeljövőben a homoszexualitás kérdéséhez. Mit értek
itt a helyesen alatt? Arra
kellene fektetni a hangsúlyt, hogy ez a jelenség
létezik, és nem azért vannak most többen melegen, mert ez divat lett, hanem
mert egyre többen merik felvállalni. És ha a sulisok környezetében felbukkan
egy meleg iskolás, ahhoz szeretettel viszonyuljanak a fiatalok, megadva neki az
esélyt, hogy „maradandó sérülés” nélkül nőjön fel. Ahogy egy barátom mondta,
könnyű volt a melegségen és a melegeken általában szörnyülködni, más lett
viszont a viszony, amikor az általános meleg jelzőből hirtelen legjobb barát,
ismerős, szobatárs, osztálytárs, évfolyamtárs, testvér, unokatestvér stb lett.
Biztos vagyok benne, hogy sok rokoni, baráti viszony megromlott egy-egy
„outcome” után. Na ebben kéne határozott irányt mutasson az egyház. Mert hogyha
jól megbogarásszuk, akkor mindenkit meg lehetne bélyegezni valamivel, így semmi
erkölcsi alapja nincs senkinek másik identitásán gúnyolódni, szörnyülködni vagy
megvetni az illetőt. Ezt a témát Jézus sokszor felhozta (lásd az adós szolga, a
tékozló fiú példázatát vagy a parázna nő történetét). Egyébként sok hívő
barátom így gondolkozik: ha engem Krisztus elfogadott olyannak, amilyen vagyok,
akkor hogyne fogadnám el teljes szeretettel a meleg barátomat, testvéremet,
unokatestvéremet, szomszédomat stb. Ez a homoszexuális identitás kérdése, ami
mint tudjuk nem erkölcsi kategória, s mint ilyen, nem bűn.
Az erkölcsi kategória
kérdésébe tartozik az, hogy melegségét ki hogyan éli meg. Itt pedig szíve joga
az egyháznak azt mondani, hogy a homoszexuális aktust nem tekinti
elfogadhatónak. Ugyanúgy, ahogy általában a heteroszexuális szabadosságot sem
tekinti elfogadhatónak. Nomármost ezzel egyet lehet érteni vagy nem, mindenki
maga dönti el, de azt nem lehet elvárni, hogy ebben a kérdésekben egyetértsen
az egyház, és azt mondja, hogy nyugodtan keféljetek összevissza, függetlenül
attól, hogy kivel mivel. Ha ezt megtenné, nem is lenne egyház, önmagát (is)
megtagadná.
Unokatestvéremmel beszélgettem
a nagy outcome után, és azon rágódtam, hogy engem most az Isten nem szeret. Ez
a párbeszéd hangzott el, azóta is ez van a fejemben. Az unokatestvérem kezdte:
-Kidobtak otthonról?
-Nem.
-Apád szeret?
-Igen.
Anyád szeret?
-Igen.
-Mennyivel inkább a ti mennyei
Atyátok…
Máté evangéliuma 7 rész 7-11
versek.
Kérjetek és kaptok, keressetek
és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres,
az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor
az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár
gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad
jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése