Az angyalarcú papnövendék és a másik

Rendkívüli élményben volt részem a tegnap este. Egy ismerősömnek köszönhetően részt vettem egy katolikus teológia fiúhallgatói által rendezett magyar "bulin". Az összejövetel nem is lett volna különleges, ha két személy nem üti fel a fejét ott. Nézzük, mi is történt. 

A napi munkából hazafutva, kicsit fölmentem a rómeóra, leellenőrizni, van e valamilyen szőrös olasztól üzenet. Természetesen, nem volt, ellenben a nézelődőim között akadt egy magyar is. Emlékeztem rá még nyárról, akkor rövid ideig beszélgettünk. Feltételezem ő már ezt elfelejtette, mert a gyors megismerkedés után a kérdéseiből az derült ki, hogy semmit se tud rólam. Bár kicsit idősebb tőlem, kellemes megjelenésű és intelligens férfi képét mutatta. Gondoltam, egy fene, egy találkozóra valamikor sor kerülhet. Hamar elköszöntem tőle, mert készülnöm kellett a pap - fiúk bulijára, amire volt osztálytársam révén hivatalos

voltam. Abban maradtunk, hogy majd valamikor összefutunk jövő héten.

Az összejövetel a katolikus pap - növendékekkel kellemesen telt. Néhányukat már ismertem, hisz futólag megfordultam már ott. Érdekes volt látni, hogy ezek a fiúk a nap 8 - 10 órájában állandóan együtt vannak, együtt esznek, együtt tanulnak, együtt énekelnek. A közösségi élmény bizonyosan egészen más erővel érvényesül ott, mint a "külső" társadalomban, ahol a személyes kapcsolatokat ma már felhígítja a smartphoneok, whatsuppok és más hülyeségek világa. Annyira más világ az övéké...a fiúkon látszik, hogy nagyon naiv, néha már - már túlságosan ártatlan viselkedésűek. Bár nem ismerem őket és az érzéseiket, a borozgatás közepette néhányuk arcán úgy láttam, hogy nem boldogok ők ott. Az alkohol persze, mindenen segít. Én, mint a "betolakodó", az idegen, végig kicsit kívülállóként éreztem magam és figyeltem őket - jó szociológiai munka. Különösen akkor volt furcsa érzés látni ezeket a fiatalokat, amikor a magyar népdalokat énekelték és nőkről, babámról, szerelemről, tubicás galambomról hangosan nótáztak...miközben nekik ez - elvileg, saját döntésük alapján - soha nem adatik meg. Mit érezhetnek? Voltak -e már szerelmesek? Szeretkeztek -e már nővel vagy egyáltalán, nekik a maszturbálás gondot okoz -e? Lelkiismeret-furdalást? Mit éreznek....ez járt a fejemben, amikor a pirosodó arcukat néztem, mint Kodály a székelyeknél, a nótázók körében. 

Az egyik fiú, akivel volt már szerencsém találkozni, most ismét elvarázsolt. Elsőéves teológus, gyönyörű arccal, piros ajkakkal, nagy, kék szemekkel, barna hajjal. Még a többi, szürkés öltözetű fiúhoz képest jól is öltözött. A hangja pedig egyenesen mennyei volt. Olyan volt, mint egy angyal, amit a reneszánsz korban festettek - nem a puttó fajta, hanem az ephebosz korú, aki ugyan még kellően ártatlan, naiv, de már érett, férfias is. Rég éreztem ilyen hirtelen fellángolást. Kicsit a hiányzó szerelem érzését hívogattam talán, amikor bambultam a szép arcát, állát és a pirosodó arcát, a sovány lábát és a formás fenekét. Rég kapott el a hév igy...

Mindeközben fel se figyeltem arra, hogy az egyik pasi, aki a mostani rektorral együtt végzett, a tárasaság közepén ül, csendesen, alig énekel, iszogatja borát és figyel. Engem, aztán néha a többieket is. Szörnyen ismerős volt az arca, láttam már valahol ezt az erősen borostás, kékszemű, idősödő, de jópasi

arcot...fogalmam se volt, hol. Az egykori osztálytársa - a mostani rektor - sokszor gúnyosan szólt hozzá: "látod, én hova jutottam, nem mint TE". Fene tudja mi baja vele, gondoltam. Annyi látszott az arcán, hogy kissé undorodva nézett a másikra.

A másik pasi is kissé kívülállóként ült a kör közepén, körülötte a többiek jöttek, mentek, a társaság kemény magja pedig nyomta az éneklést, a nótázást. Rómában, magyar nótákra becsiccsenteni? Érdekes élmény. 

Az angyalarcú fiú tekintetéből próbáltam - szinte vártam - hogy a gayradarom jelezzen, de nekem ez nem mindig megy. Bizonytalanság, kiváncsiság, szelidség és naivság látszott a tekintetében Sokszor mélyen a szemembe nézett, de nem tudom, hogy egyszerűen a teológusok közötti jóbarátsági, közösségi élmény teszi ilyen közvetlenné, az ország, ahol él most vagy az, hogy titkon ő is...meleg. Sose mertem erre rákérdezni nyiltan..pedig fene tudja, micsoda élményekben lenne igy részem. 

Mindenesetre a fiú hamar visszavonulót fújt és elment. Ekkor tudtam csak felocsudni a rózsaszin felhőből és figyelmemet a másik pasira vetnem. Egyre ismerősebb volt...egyre inkább éreztem, hogy mi már találkoztunk, vagy beszélgettünk. És azt is egyértelműen éreztem - egy furcsa, valóban egyedi érzésként - hogy a pasi meleg. Ez a radarjel biztos ereje. Amikor semmi egyértelmű mozgást, látványt, tettet nem mutat, de te érzed abból, ahogy néz, ahogy a többieket nézi. 

Amikor hazamentem, azonnal a rómeót nyitottam ki, hogy nézzem meg a pasi képét akivel a buli előtt beszélgettünk....Ő volt az. Az idősödő, borostás férfi, akivel egy órával a buli előtt csevegtem rómeón ott volt a pap - találkán. Kicsit kirázott a hideg. Egy hárommilliós városban mennyi erre az esély, hogy két magyar így találkozzon? Érdekes élmény volt. Fel se ismertem ott...nem volt egyértelmű nekem ez.

Azonnal ráirtam, talán ő még akkor is a bulin volt, mindenesetre online. Sem akkor, sem most a levelezés közben nem mutatott semmilyen változást, higgadtan beszélgettünk.

Kiderült, hogy ő is kispapként kezdte, de feladta a pályát, mert melegségét meg akarta élni. Most képpel a profiljában, bátran vállalja másságát de érdekes módon, régi társaival és az egyházzal is tartja a kapcsolatot. Kollegái tudják, hogy meleg és mostmár érthető is volt a gúnyossága az egykori osztálytársnak. 

Mikor elmeséltem neki, mennyire tetszik a fiatal papnövendék...természetesen ő is nyugtázta szépségét. Kérdeztem meleg -e szerinte a fiú: a válasz pedig nagyon hatásos volt. "Nem tudom, az elején nekem is úgy tűnt...de ha az is, évekbe telhet, amig feldolgozza. Nekem is hosszú időbe telt". 

Ez nagy mondat.  Tele tapasztalattal és sok, sok szenvedéssel, ami talán a tegnap láttot fiatal fiúk némelyikében is lezajlik. Hisz az ma már mindenki tudja itt és a világ más nagy egyházi központjaiban, hogy a katolikus szemináriumokat sokan menekülésként választják önmaguk identitása és szexualitása elől. Legyen szó félénk heteróról vagy látnes melegről...igy keresik a választ. Van, akinek pontosan a hit, a meditáció hozza el a választ...de sajnos, van akinek még az sem. 

Kiváncsi vagyok a történetükre. Remélem sikerül újabb részleteket megtudnom.

A múzsa fiú pedig...hát szép reggelem volt. 

Szingliként boldogan?

A rómeó, a meleg társkereső rámtelepedett. Napi rutin lett, hogy több órát töltsek ott, kétségbeesetten keresve a "nagy őt" vagy az utóbbi időben már csak a puszta szexet. Annyira akartam a "kielégülést", valami egészen mélyről jövő, beteljesületlen vágyat lehűteni férfiakkal, hogy ez az erő nemcsak a külvilágot rémisztette meg, de engem is. Az exem ott ül azon az oldalon órákon át, nem tudtam elviselni azt sem, hogy nem ir rám, vagy leveleimre flegmatikus, de legtöbbször sértő, visszautasitó választ ad - netalán szexuális életéről dicsekszik, ami úgy hatott rám, mint egy késszúrás. Tegnap eldöntöttem: törlöm a profilom. Másfél év után, ismét. Nem először történik ez, de ilyen hosszú ideig nem is volt állandó profilom azon az oldalon. Semmi humánumot, emberi értéket, kedvességet, szeretetet nem kaptam ott, ahol az embereknek elvileg egymás közös értékeiért kellene összejárniuk. Csak szex, csak a test kultusza. Nincs kockahasad? Nem vagy tökéletes? Nem vagy gép, érzelmek nélküli, vad csődör? Mehetsz a fenébe. A darwini elvek itt elementáris erőkkel érvényesülnek, szó nincs ott arról, hogy eseteg az ember nem csak test és húsdarab a lába között egy farokkal. Nekem most elég ebből.

A nagy kérdés, hogyan állok neki annak a "projektnek" amely leegyszerűsitve úgy szól: boldognak lenni egyedül, szingliként is. Megtaláni önmagammal az egyensúlyt, ápolni azokat az értékeket, elveket, érzelmeket, amelyek fokozatosan leépültek az elmúlt időszakban. Ápolni a kertet, kertészkedni - ahogy a költői metafora mondja. Feltöltődni önmagammal, mert az elmúlt időszakban ez a mókuskerék azzal is járt, hogy kiüresedtem, csak vágyakoztam és semmit se tudtam már adni senkinek.  Márpedig ha nincs miből, adni se tudunk, ha pedig nem adunk - kapni se fogunk.

Az én annyira szeretett Bagdy Emőkém egyik könyvében ("Hogyan lehetnénk boldogabbak") tiz olyan dolgot sorol fel, amely a boldogulásunkhoz hozzásegithet:

Ezt szeretném gyakorolni. Szó sincs arról, hogy remete életmódot választanék, nem is erről kell ez szóljon. Meg akarom tanulni, milyen is Önmagammal élni. Jól. 

Ma egy angyali teremtéstől kaptam egy nagyon sokatmondó verset, a szöveg mintha hozzám, rólam szólna, a társfüggőről, aki a társába kapaszkodva próbálja a boldogságot megtalálni. Mindennapi ima lesz ez és ez a tiz Bagdy tanács.

Remélem, aki tudja milyen érzés társfüggőségből gyógyulni, hasznosnak véli majd ezt a két kis mankót.

Útravaló

Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.

És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. . .

Kereszténység és melegek: az interjú II. rész

Az alábbiakban az interjú második részét olvashatjátok. 

4) Változott -e az istenképetek, hitetek amióta együtt vagytok?

S.: Az istenképem, a hitem a fent említettek alapján folyamatosan változik. Isten soha nem unalmas. Mindig egy másik arcát mutatja meg az adott körülményekben. Úgy érzem, hogy a hitem folyamatosan úton van. Most leginkább azt kezdem megérteni, hogy Isten nem azért teremtett minket, hogy komoran éljünk, hanem hogy szabadon tudjunk örülni mindannak, amit ajándékban kaptunk tőle. A szabadságot viszont nem szabad félreérteni.

Emlékszem, amikor párommal arról beszélgettünk, hogy milyen érvek állnak a mellett, hogy nyíltan, de nem tüntetően felvállaljuk énünket és kapcsolatunkat. Hiszen ez azzal jár, hogy bekerülünk egymás baráti körébe, családjába. A szomszédok látják, hogy két fiú lakik együtt stb. Ekkor jutott eszünkbe az a bibliai ige, hogy „az igazság szabaddá tesz titeket!” Ennek értelmében akkor a hazugság megkötöz, megnyomorít. Hazugságban élni nem lehet valami jó érzés. Ekkor döntöttük el, hogy inkább a biblikus utat válasszuk, aminek ugyan úgy megvannak a hátrányai, mert lenézhetnek, kicsúfolhatnak, kiközösíthetnek, stb. De ezek a hatások, mind kívülről jönnek, megnehezíthetik a kapcsolatot, de nem tehetik tönkre. Míg a hazugság, teljesen más irányú, belülről, tőlünk a társadalom fele, kifele irányul. Szorongást okoz, ezzel nem csak a környezetünknek, de önmagunknak is ártunk. Feszültebb lesz a kapcsolat, nagyobb esélye van a szakításnak.

Aztán annak is köszönhető a hitem, Istenképem változása, hogy többet foglalkoztam azokkal a bibliai igékkel, amelyek a elítélik a homoszekszualitást. A Mózes könyvétől egészen a Jelenések könyvéig csak olyan értelemben ítélik el a két fiú együttlétét, amikor prostitúcióról van szó. A egymásért felelőséget vállaló kapcsolatokat meg sem említi a Szentírás. És az is érdekes, hogy Jézus sem mond semmit a homoszexualitásról.

G.: Az enyém mindenképp. Addig nagyon szigorú istenképem volt, most szeretőbb. És már kevésbé pattogok, és szidok le másokat, mint 5 évvel ezelőtt. Remélem, hogy ezt mások is így látják. A szerető istenkép – azt hiszem – engem is toleránsabbá tett. Tudok szeretni olyanokat, akik eddig halálra idegesítettek.

5) Hogyan sikerült családotokkal elfogadtatni melegségeteket és párotokat?

S.: Annak ellenére, hogy a családom, itt gondolok elsősorban édesanyámra, első reakciója pozitív volt hosszú időbe telt el, amíg el is fogadta. Sokat beszélgettünk róla. Aztán mindig a párommal látogattam haza, így őt is elfogadták, családtagnak tekintik. A testvérem a páromat hibáztatta hosszú ideig melegségem miatt, de sok beszélgetés után ma már ő is teljesen elfogadja. Addig nehéz míg megértették, hogy nem saját akaratomból lettem meleg, hanem egyszerűen ez vagyok.

G.:Kezdem azzal, hogy ezt előbb-utóbb minden meleg meg kéne tárgyalja a szüleivel. Nyilván én is halogattam a dolgot, mert nem akartam egy bazi nagy követ dobni a család állóvizébe. Sokaktól hallottam,

hogy azért nem beszélnek melegségükről otthon, mert nem akarják, hogy a szüleik esetleg megbántódjanak vagy, hogy csalódást okozzanak nekik. Ez szerintem rossz felfogás. Nyilván az elején ez sokk lesz, és kiborul a bili, de a magam példájából tudom, hogy minél tovább halogatja az ember, annál rosszabb. Amikor otthon elmondtam, nem az volt a baj, hogy meleg vagyok, hanem az, hogy egy fedél alatt éltem velük huszonegynéhány évig, és gyakorlatilag nem ismertek. Élt velük egy idegen ember, aki nem volt őszinte velük, aki nem engedte, hogy megismerjék őt. Édesanyám mondta, hogy amikor beszámoltam a barátnőmtől való szakításomról, tudta ő, hogy nem azokból az okokból szakítottam, amit akkor elmondtam neki. Csak nem mert rákérdezni, de érezte. És nem is a melegségemet nem tudta hosszú ideig elfogadni, hanem azt, hogy én erről tíz évig nem beszéltem. EZ fájt nagyon neki. Ezért mondom azt, hogy hasznos elmondani, és már csak azért is, mert utána nem kell falcs barátnőkről és randikról handabandázniJ. És a másik, amit megtapasztaltam: az igazság szabaddá tesz! (lásd János evangéliuma 8. rész 32. vers). És ezt a nagy családi coming out után több évvel is így érzem.

Hogy a szüleim elfogadtak azt sikernek nem nevezném, lévén, hogy ebben nekem vajmi kevés érdemem van. Hogy elfogadták, ez az ő érdemük. Az elején nyilván nehéz volt nekik, hiszen azzal szembesültek rövid idő alatt, amit én 10 évig emésztettem. Azt hiszem az segített, hogy a párom komoly ember, és a kapcsolatunk is az, és nem lötyögés egy-két hétig. Azt hiszem ők is arra éreztek rá, hogy egymást vállaljuk egy életre, és úgy látom, hogy ez tiszteletet is ébresztett bennük. Érdekes, hogy egy ideje, amikor apámmal koccintunk, ő mindig lennebb tartja a poharát, mintha valami nála magasabb státusom lenne. És hiába próbálom ezt mindig kikerülni, ő szemfülesebb, és mindig lennebb van a pohara széle, mint az enyém. Ezt még most sem tudom hová tenni, de szerintem részben amiatt lehet, hogy ilyen környezetben életközösséget vállaltunk, és ez benne tiszteletet ébreszt. De az is lehet, hogy tévedek. Bár nem emlékszem, hogy 6-7 évvel ezelőtt is így koccintott volna. Mindenesetre a családi kötelékek azóta (emiatt?) megerősödtek, sokkal őszintébben tudunk beszélgetni, s bár sokan családi traumára vagy legalábbis nagy cirkuszra számítottak, abból erősebb családi kötelék lett.

6) A körülmények úgy hozták, hogy elég sokan megtudták, hogy melegek vagytok. Milyen reakciókat kaptatok az egyháziak részéről vagy barátoktól?

S.: A barátokkal, vagy kívülállókkal más a helyzet. Voltak, akik elfogadták és voltak, akikkel azóta sem beszéltem. Úgy gondolom, hogy arra kell rávezetni az ismerősöket, barátokat, családot, hogy ugyan az ok vagyunk akik eddig voltunk, csak most egy infóval többet tudnak rólunk, de ugyanazok maradtunk, hiszen melegek voltunk azelőtt is, és most is azok vagyunk, csak most már tudják és normális esetben ez erősebb bizalmi kapcsolatot kellene eredményezzen. Az, hogy pár barátommal megszűnt a kapcsolat, nem a magam hibájának látom, hanem annak a merevségnek miszerint, nem fogadják el a régi, de számukra új helyzetet.

Aztán azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy nagyon sokan amikor meghallják, hogy meleg vagy rögtön arra gondolnak, hogy mi történik a hálószobába és azonnal ítélkezve beszélnek a melegekről, pedig mi ha egy heteró párral találkozunk nem az az első gondolatunk, hogy mi történik a hálószobába, hiszen ez csak rájuk tartozik. 

G.:Mint mások, gondolom – ilyet is, olyat is. Csak néhány volt olyan, aki azt mondta, hogy akkor viszlát, mi ne nagyon kommunikáljunk az elkövetkező pár évtizedben. Volt olyan is, aki ezt mondta, de rá egy évre meggondolta magát, és már kommunikál. Biztos sokk érhette, gondolom. Ezért én nem haragszom, lehet, hogy engem is traumatizált volna, ha este heteró vagyok és reggel meleg. Időt kell hagyni mindenkinek, és ha megismer, ha egy kicsit is nyitott, meg fogja érteni a helyzetet. Nyilván én sem fogom őket kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy előttük csókolózok, ezt én heteró pároknál sem igen díjaztam, amikor az utcasarkon felnyomják a csajt a falra és mandulaműtétbe fognak. A barátaim többsége az elején nagy meglepetéssel, és aztán megértéssel fogadta a „hírt.” Van, aki tudja, de nem beszél róla, megy minden a régi rendben, van, aki kérdezget, hogy hogy is működik ez, van, aki poénkodik, és egészen lazán veszi. Összességében nézve nagyon pozitívak voltak a barátok részéről a reakciók. Az egyháziak részéről is ilyen változatos. Minden generáció pletyózott róla pár hónapig, aztán csend lett. Az idősebbek gondolom megnyomták az „ignore” gombot, érthető, a fiatalok közül is sokan, de többekkel nagyon jó beszélgetéseim voltak. És vannak olyanok, akik azóta is fúrnak, pletykálnak – fogalmam sincs miért, útjukban nem állunk.

7) Többször említettétek, hogy sok meleg nagy segítségre szorul, amikor identitását keresi. Hogyan tudnátok segíteni ebben?

S.: Még ma is úgy látom, hogy nagyon sok meleg nem tudja elfogadni és megélni normálisan identitását

. Nehezen kapnak párt maguknak, mert talán sokan nem is keresik, félnek tőle. Félnek előbújni, igazságban élni. Inkább élnek hazugságban, ami tönkreteszi őket. Igaz a társadalom sem megérett a melegek elfogadására, vagy nem akar megérni rá. Sokat éppen attól félnek, hogy hogyan néznek majd tájuk az emberek, mit mondanak, kiket veszít el. Vagy vannak olyanok is, akik azért nem merik felvállalni másságukat, mert maguk sincsenek tisztába önmagukkal, nem merik bevallani maguknak sem az igazságot, azt gondolják, majd elmúlik, csak a körülmények változzanak meg, addig e Romeóról összeszednek valakit és kielégítik vágyaikat, majd meg elmúlik az egész. De sajnos ez nem így van. Nagyon fontos lenne a melegségről melegekkel fórumbeszélgetéseket tartani, fontos lenne ha olyan lelkigondozók lennének Kolozsváron, akik segíteni tudnák ezeket a társainkat az igazság beismerésében és felvállalásában. Ha olyan közösségek jönnének létre, ahol félelem nélkül beszélgethetnének a melegek egymással.

Az, hogy az iskolákban erről felvilágosító beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e tartani, azt nem igazán hiszem. Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene ezt megbeszéljék. A társadalom kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos lenne erről a témáról a biblia tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb hiba talán ott van, hogy a társadalom két végletet ismer a melegekkel kapcsolatosan: az egyházi tiltó és elítélő végletet, valamint a felvonulásokban megjelenő propagáló végletet. A közép útról nem igazán esik szó. Arról nem beszél senki, hogy vannak meleg párok, aki felelőséget vállaltak egymásért, akik nem propagálják a melegséget, hanem szépen normális körülmények között megélik azt. Talán ezt az oldalt is meg kellene mutatni valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna erdélyi társadalmunk is.

G.: Hát, ez nagyon szépen hangzott tőlünk. A kivitelezéssel viszont egy kis gond van. Nekem képesítésem nincs mások lelki problémáinak kezelésére (a páromnak van), de azért ráérzek, hogy kit mi bánt. Azt hiszem a kamaszkorúaknak lenne a legnagyobb segítségre szüksége identitásuk keresésében. Segíteni pedig azért nehéz, mert például ha látom egy tizenéves kamaszon, hogy talán meleg vagy az lesz, nem mehetek oda hozzá, hogy hé te, úgy látom melegedsz, szóval ha kérdésed van, fordulj hozzánk! Ez nem megy. Sok fiatalt láttam, látok, akik ugyanazon az úton indultak el, amelyen én. Segíteni szeretnék, hogy ez az út, önmagad felismerése, elismerése kicsit rövidebb legyen, vagy legalábbis simább, de ez ilyen direkte nem működik. Csak akkor, ha az illető jön kérdezni, hogy nálatok ez hogy ment, hogy éltek, mint éltek stb. Legnagyobb problémáját a meleg embereknek abban látom, hogy a melegség elismerését egyfajta gát áttörésének értelmezik, s ha azt áttörik, akkor hűség, elköteleződés egy életre vagy legalábbis hosszú távra szóló kapcsolat is eltűnik a gondolkodásukból. Mert ha áttörtünk egy gátat, akkor mi szabhat határt önmagunknak, akkor már mindegy, hajszoljuk az élvezeteket. Talán abban tudunk segíteni, hogy megmutatjuk, hogy igenis létezik hosszú távú, életre szóló kapcsolat, egymás iránti felelősség, hogy a homoszexuálisan is lehet felelős életet élni.

8) Láttok –e esélyt arra, hogy az iskolai vallásórákon például szóba kerüljön a szexuális identitás, mint „normalitás” és nem bűn?

S.: Az, hogy az iskolákban erről felvilágosító beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e tartani, azt nem igazán hiszem. Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene ezt megbeszéljék. A társadalom kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos lenne erről a témáról a biblia tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb hiba talán ott van, hogy a társadalom két végletet ismer a melegekkel kapcsolatosan: az egyházi tiltó és elítélő végletet, valamint a felvonulásokban megjelenő propagáló végletet. A közép útról nem igazán esik szó. Arról nem beszél senki, hogy vannak meleg párok, aki felelőséget vállaltak egymásért, akik nem propagálják a melegséget, hanem szépen normális körülmények között megélik azt.

Talán ezt az oldalt is meg kellene mutatni valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna erdélyi társadalmunk is.

G.: Lásd a fentebbi választ szexuális identitás és annak gyakorlása közötti különbségről. Ezt egyházi vonalon mindenképp szét kell választani. Azt el lehet várni az egyháztól, hogy a szexuális identitásról beszéljenek, szerintem ez ifjúsági összejöveteleken meg is történik. Kevés esélyt látok viszont arra, hogy helyesen viszonyuljanak a közeljövőben a homoszexualitás kérdéséhez. Mit értek itt a helyesen alatt? Arra

kellene fektetni a hangsúlyt, hogy ez a jelenség létezik, és nem azért vannak most többen melegen, mert ez divat lett, hanem mert egyre többen merik felvállalni. És ha a sulisok környezetében felbukkan egy meleg iskolás, ahhoz szeretettel viszonyuljanak a fiatalok, megadva neki az esélyt, hogy „maradandó sérülés” nélkül nőjön fel. Ahogy egy barátom mondta, könnyű volt a melegségen és a melegeken általában szörnyülködni, más lett viszont a viszony, amikor az általános meleg jelzőből hirtelen legjobb barát, ismerős, szobatárs, osztálytárs, évfolyamtárs, testvér, unokatestvér stb lett. Biztos vagyok benne, hogy sok rokoni, baráti viszony megromlott egy-egy „outcome” után. Na ebben kéne határozott irányt mutasson az egyház. Mert hogyha jól megbogarásszuk, akkor mindenkit meg lehetne bélyegezni valamivel, így semmi erkölcsi alapja nincs senkinek másik identitásán gúnyolódni, szörnyülködni vagy megvetni az illetőt. Ezt a témát Jézus sokszor felhozta (lásd az adós szolga, a tékozló fiú példázatát vagy a parázna nő történetét). Egyébként sok hívő barátom így gondolkozik: ha engem Krisztus elfogadott olyannak, amilyen vagyok, akkor hogyne fogadnám el teljes szeretettel a meleg barátomat, testvéremet, unokatestvéremet, szomszédomat stb. Ez a homoszexuális identitás kérdése, ami mint tudjuk nem erkölcsi kategória, s mint ilyen, nem bűn.

Az erkölcsi kategória kérdésébe tartozik az, hogy melegségét ki hogyan éli meg. Itt pedig szíve joga az egyháznak azt mondani, hogy a homoszexuális aktust nem tekinti elfogadhatónak. Ugyanúgy, ahogy általában a heteroszexuális szabadosságot sem tekinti elfogadhatónak. Nomármost ezzel egyet lehet érteni vagy nem, mindenki maga dönti el, de azt nem lehet elvárni, hogy ebben a kérdésekben egyetértsen az egyház, és azt mondja, hogy nyugodtan keféljetek összevissza, függetlenül attól, hogy kivel mivel. Ha ezt megtenné, nem is lenne egyház, önmagát (is) megtagadná.

Unokatestvéremmel beszélgettem a nagy outcome után, és azon rágódtam, hogy engem most az Isten nem szeret. Ez a párbeszéd hangzott el, azóta is ez van a fejemben. Az unokatestvérem kezdte:

-Kidobtak otthonról?

-Nem.

-Apád szeret?

-Igen.

Anyád szeret?

-Igen.

-Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok…

Máté evangéliuma 7 rész 7-11 versek.

Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.

Kereszténység és a melegek: az interjú. I rész

A "kereszténység és a melegek" sorozatom második részében két kedves barátom (legyen itt a nevük "S" és "G"), több éves stabil párkapcsolatban élő meleg fiú véleményét és hitvallását olvashatja a kedves Olvasó kereszténységről, Istenről és melegségük sajátos megéléséről.

1)                        Mindketten gyakorló, istenhivő keresztyének vagytok. Mit jelent számotokra Isten és a hit gyakorlása?

S.: Én már gyerekkorom óta vonzódom a hit, Isten iránt. Amióta az eszemet tudom rendszeresen járok istentiszteletre. Számomra a hit gyakorlása adta a legnagyobb szabadságot, ami elképzelhető, hiszen a Krisztus hit folyamatában értettem meg, hogy életemnek értelme van, nem hiába vagyok ezen a világon,

Istennek terve van velem. Ugyancsak a hit az, amely erőt ad a nehézségek elviselésében, de ezt nem valami menekülési reakcióként kell értelmezni, hanem annak a biztos meggyőződésnek, hogy minden, ami velem történik, akár jó vagy rossz a saját javamat szolgálja a jövőre nézve és most már mondhatom többes számban is a jövőnkre nézve. A hit gyakorlása számomra azt a tudatot jelenti, hogy Isten már akkor eldöntötte létezésemet, amikor még a szüleim sem voltak megszületve, már akkor elképzelte milyen leszek, mi a célja az életemmel, már akkor eldöntötte, hogy szeretni fog olyannak, amilyen vagyok. A legfontosabb tudat, meggyőződés viszont az számomra, hogy Krisztus minden bűnömet megbocsátotta, azokat is amelyeket már elkövettem és azokat is amelyeket el fogok követni. Éppen ez a tudat, ez a hit szabadít fel és tesz szabaddá az életre.

G.: Pfúú, ez elég nehéz kérdés, hirtelen nem is tudom ezt, hogy lehet röviden megfogalmazni. Mindenképpen életvitel. Identitásom része, s még ha netalán véletlenül ateista lennék egyszer (bár nem hiszem), akkor is életem része lenne. Az már kiderült a világtörténelem eddig ismert eseményeiből, hogy ha az ember önmagában hisz, az a legtöbbször csődöt mond, és az előszeretettel hangsúlyozott humánum az önszeretetbe csap át, ahonnan már csak egy lépés a másik gyűlölete, jobb esetben a mások iránti érdektelenség. A hit számomra pedig olyan „fix” pont, olyan értékrendszer, amelyik nem változik, biztos alapokon áll, és mindenképpen maradandóbb, mint a gyorsan változó emberi értékek. Ehhez mérni magam mindig biztonságot adott, és mellé sok kérdést is. Egy keresztyén ember talán többet libikókázik gondolataiban, mint más. Persze ha gondolkodik és nem fanatikus. Szóval, ha egy mondatban kéne összefoglalni ez lenne: biztos pont. És eddig annak is bizonyult.

2)      Mi a protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról?

S.: A protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról igen változó. Amíg a legtöbb protestáns országban (Németország, Dánia, Finnország, Hollandia stb) elfogadják a melegeket, sőt meleg lelkészek, püspökök is vannak, addig itthon Erdélyben ez nem így megy. Tudomásom szerint A magyarországi reformátusoknál alig kb 10 éve fogadta el a zsinat, hogy melegek nem lehetnek lelkészek, addig nem volt semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Az erdélyi reformátusok sem rég hoztak olyan határozatot, hogy meleg nem végezhet az egyházban semmiféle szolgálatot. Az evangélikusoknál Erdélyben és Magyarországon sincs tudomásom szerint semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Ugyanakkor azt látom, hogy egyre inkább téma lesz a hazai protestáns egyházakban ez a kérdés. Most viszont a jobb hallgatni fázis van.

G.: Legelőször is le kell szögezni, hogy protestáns egyházak álláspontjáról nem lehet általánosan beszélni, mert az álláspontok felekezetek szerint változnak, és különböző országok egyházai is másképp viszonyulnak a homoszexualitáshoz. Pl. Németországban egyes tartományokban nem fogadják el a homoszexuális

együttélést, más tartományokban pedig egyházi áldásban is részesülhetnek az egynemű párok, stb. Mivel nagy a változatosság, így én csak a saját egyházam álláspontját tudom ismertetni. Ez pedig meglepően modern, bár nem mindenhol egyértelmű. Az örvendetes, hogy nem betegségként tekint a homoszexualitásra, ahogy sok fanatikus keresztyén teszi, hanem vele született vagy kialakult identitásra, nyitva hagyva nagyon helyesen az eredet kérdését, amit a tudomány sem tudott eddig eldönteni. Különbséget tesz a homoszexuális hajlam és a homoszexuális aktus között (nevezzük a különbségtétel kedvéért az elsőt homofíliának és a másodikat homoszexualitásnak), s ilyenformán különbséget tesz homofil, de azt nem gyakorló, és homoszexuális, azaz azt gyakorló emberek között. A homofil emberekkel szemben egyházamnak nincs semmi erkölcsi kifogása, papíron teljes a megértés és elfogadás, mint az illetőnek tőle függetlenül kialakult vagy veleszületett identitása. A homoszexuális aktust illetve párkapcsolatot viszont elítéli. Az eddig világos álláspont itt lesz ellentmondásos, mert a következő tiltásnál már elmossa a homofília és homoszexualitás között felállított különbséget. Azaz: meleg nő vagy férfi nem állhat egyházi alkalmazásban. Tehát egy meleg nem lehet lelkész, kántor, harangozó, de még takarítónéni/bácsi sem egyházi alkalmazásban. Ez a tiltás viszont lenullázza az eddig tisztán, világosan felépített álláspontot. Mert ha különbséget tesz homofil és homoszexuális ember között, és mivel a homofíliát nem tekinti erkölcsi kategóriának, akkor vajon miért nem lehet egy meleg, aki mondjuk cölibátusi fogadalmat tesz, harangozó, kántor stb? A hollandiai szigorú protestáns egyházak ebben is különbséget tesznek. Semmi probléma, ha meleg vagy, ez a te kereszted, ha nem gyakorlod, akkor minden gond nélkül lehetsz lelkész, kántor stb. Én ezt világosabb és következetesebb álláspontnak tartom. Az itthonit meg kicsit megértőnek, de amelyik nem akar a probléma mélyére hatolni, csak jelezni, hogy valamit felfogott a környező világból, értik, hogy van ilyesmi a világon, és ezt most egyházi hivatalos álláspontként papírra is vetnek, de a felismerésből adódó problémákkal és nagyon gyakorlatias kérdésekkel nem akarnak foglalkozni, inkább a szőnyeg alá söprik.

3) Elég hosszú folyamat volt mindkettőtök számára, mire kialakult a meleg identitásotok. Hogyan történt ez és hogyan egyeztettétek össze a keresztyéni tudattal?

S.: Már nagyon fiatal koromban sejtettem, hogy nálam valami másként működik, mint a társaimnál. Kamasz koromban inkább a fiukat néztem meg magamnak, mint a lányokat, de azt hittem, hogy ez csak átmeneti

dolog. Senkivel nem mertem beszélni róla, mert féltem, hogy kiröhögnek. Aztán megtörtént az első testi kapcsolat. Tisztán emlékszem, hogy alig ért hozzám a másik fiú már el is sültem és azonnal óriási lelkiismeret furdalást éreztem, így el is búcsúztam partneremtől. Aztán többször történt ilyen kaland, de mindig lelkiismeret furdalással végződött. Azzal bíztattam ilyenkor magamat, hogy ez csak átmeneti dolog, biztosan hamar vége lesz. Aztán bentlakásba kerültem, ahol ismét csak összebújtam egy-egy fiúval, ismét lelkifurdi és semmi nem változott. Majd barátnőm lett. Gondoltam így talán vége lesz a fiús vágyaknak és kalandoknak, de a lánnyal egyáltalán nem ment. Húztuk – nyúztuk egy évig a kapcsolatot, aztán véget vetettünk neki. Nehéz volt folyamatosan lelkiismeret furdalásban élni. Mindig bűnösnek éreztem magamat, azt éreztem, hogy megbántattam Istent, olyan dolgot tettem, ami miatt nem szeret többet. Ilyenkor mindig bocsánatot kértem tőle, sokat imádkoztam és megígértem többet nem teszem. Aztán eltelt pár hét és megint kezdhettem az egészet elölről. Egy este eldöntöttem, hogy elmondom a legjobb barátomnak a dolgot, akkor már egyetemista voltam. Azt az alkalmat soha nem felejtem el. Nagyon nehéz volt kimondani, hogy meleg vagyok. Emlékszem épp vacsoráztunk és mivel bejelentettem neki, hogy valami fontosat akarok elmondani, ő ott ült és várta, hogy mondjam, én meg tömtem magam kajával, hogy ne keljen beszélni. Aztán kimondtam. Érdekes érzés volt. Valahogy a felszabadulás és a szégyenérzet keverékét éreztem. A barátom furcsán reagálta le. Letérdeltünk imádkozni, és kértük Istent, hogy szabadítson meg ebből a bűnből. Aztán teltek a napok, a hetek és nem szabadultam. Eldöntöttem, hogy lelkigondozóhoz megyek. El is mentem egy híres lelkészhez és elmondtam neki történetemet. Megértően nézett rám, és csak annyit mondott, hogy Krisztus ezt a bűnt is megbocsátotta a kereszten, és hatalma van megszabadítani engem. Imádság után felszabadultan mentem haza. Boldog voltam, hogy mégis lehet családom feleségem, gyerekeim, úgy ahogyan régen elképzelte, élhetek normális életet, nem kell szégyenkezzem szexualitásom miatt. Aztán eltelt pár hónap, és bár nem voltam senkivel folyamatosan fiúkról fantáziáltam. Éreztem, hogy ez nem szabadság, így ismét visszamentem a lelkigondozóhoz, akivel ismét megbeszéltük a dolgokat, adott pár tippet, mint pl. amikor meleget látok velem szembe jönni az utcán menjek át a másik oldalra, vagy kertészkedjek, sportoljak sokat, majd imádság után haza mentem és megfogadtam tanácsait. Sokat kertészkedtem, hetente 3x szaladni

jártam és persze átmentem az út másikfelére, ha egy melegnek vélt fiú szembe jött velem. Mindez viszont valahogy nem volt normális számomra. Eldöntöttem, hogy pszichológushoz is elmegyek, más véleményre is szükségem van. Itt azt tudtam meg, hogy a homoszexualitás teljesen normális, ezen nem kell változtatni. Ezt viszont én nem akartam elfogadni. Hogyan lehet ez normális, amikor Isten az embert férfiúvá és asszonnyá teremtette mondtam én. Em lehet normális, hiszen ez bűn, és minden fiúval való alkalom után lelkiismeret furdalásom van. Ez nem lehet normális, ettől meg kell szabadulni! Nem fogadtam el tehát a válaszát, de mégis legbelül örültem neki, hiszen valamennyire felszabadított. Ugyanakkor nem tudtam teljesen felszabadulni. Sokat könyörögtem szabadításért, olyan buzgón, hogy már szinte elhittem, hogy szabad vagyok. Igaz ehhez az is hozzátartozik, hogy egy kis csoportnak voltam a tagja, ahol a Bibliát szinte szóról szóra vettük. Aztán véget ért az egyetem és már városba kerültem, ahol megfogadtam, hogy nem leszek fiúval, ha kutya kutyát is eszik. De nem jött össze, hiszen megismerkedtem a párommal. Ő volt az első olyan fiú, aki mellett lelkiismeret-furdalás nélkül ébredtem fel, és akit nem kergettem ki a lakásból. Éreztem, hogy nagyon szeretem, nagyon kedvelem és vele akarok élni. Ugyanakkor volt bennem egy rosszérzés is, hogy mit szól ehhez az Isten. Napokig kutattam a Biblia azon részeit, ahol a homoszexualitásról van szó. Többször a földhöz vágtam a Bibliát és nem tudtam nem akartam elfogadni, hogy ilyen az Isten. A napjaimat a párommal való találkozás várása és az a gondolat szőtte át, hogy mit szól ehhez az egészhez Isten. Hogyan lehet összeegyeztetni a hitet és a homoszexuálisok közötti szeretetet, kapcsolatot.

Már jó félév eltelt amikor arra került a sor, hogy otthon édesanyámnak is színt vallottam. Nem volt egyszerű. Sírtunk kiabáltunk, megöleltük egymást, egy egész éjszakát átbeszéltünk. De ekkor értettem meg a legfontosabbat. Amikor kimondtam édesanyámnak, hogy meleg vagyok és egy párom is van, első reakciókén ennyit mondott: „most már nem csak érted és a testvéredért, hanem hármatokért imádkozom.”

Ez a mondat erőteljesen él bennem ma is, hiszen így értettem meg Istent. Ha a földi anyám, aki nem látja át teljesen a melegségem okait, aki mondhatom, hogy nem ismeri az önmagammal vívott harcokat, aki nem látta a megszabadulás cselekedeteit és vágyát, és nem hibáztat, hanem ugyan úgy szeret és elfogadja a páromat is, akkor még inkább meg kell értsen az és Atyám. Ha igaz az, amit a Miatyánkban mondunk az Istenről, hogy Atyánk, ha igaz az, hogy ő ismer minket és terve van velünk, ha igaz az, hogy szeret, akkor ezt neki még inkább meg kell érteni, hiszen látta, hogy mindent megtettem a szabadulásért. Ekkor értettem meg, hogy számomra ebből nincs szabadulás és nem is kell szabadulás, hiszen Isten így is tud használni engem. Ha meg Atyám, akkor pláne. Igaz ez az egész nem ilyen egyszerű, hiszen újra és újra előjönnek kérdések, de biztosra tudom azt, hogy Isten így is szeret és terve nem változott meg velem kapcsolatosan.

Mindig választ vártam Istentől, hogy helyes-e párommal együtt élni. Amikor éppen erről beszélgettem valakivel, ezt mondta nekem: „nem veszed észre, hogy a válasz már rég megjött, hiszen Isten a szeretet Istene, te és a párod viszont szeretetben éltek.”

G.:Nagyjából ugyanúgy, mint mindenki más. Vagy legalábbis a legtöbben. Kezdődik a kamaszkorral, amikor tudatosul benned, hogy „valami nincs rendben.” Többekkel beszéltem, akiknek ez viszonylag hamar ment, ők elrendezték, hogy jó, ez van, ez vagyok, és kész. Nekem nem ment ilyen könnyen. Előbb én is múló kamasz hóbortnak tartottam, ami elmúlik, és nem is akartam tudatosan foglalkozni vele. Udvaroltam a lányoknak a suliban, az nem jött össze: akinek én tetszettem, az nekem nem tetszett és fordítva. Közben volt egy hét éves kapcsolatom egy sráccal, amit mondjuk nem lehet kapcsolatnak nevezni, mert átlagban havonta félszer találkoztunk. De még mindig nem akartam elfogadni az addigra szerintem már elég világos tényeket. Aztán egyetemista koromban összejöttem egy lánnyal, az egyetem legszebb lánya volt, mindenki rá hajtott, de nem

volt hajlandó összejönni senkivel. Én meg másfél évre a felvételije után, minden nyomulás és nagy udvarlás nélkül összejöttem vele. És akkor arra gondoltam, hogy ez a nagy jel, ha nekem ez minden erőfeszítés nélkül összejött, akkor biztosan egy fiú sem fog nekem eszembe jutni többet, házasság, gyerekek, unokák – boldogan élünk, míg meg nem halunk. A kapcsolatunk két éve alatt döbbentem rá, hogy ez nekem nem megy, ennek jó vége nem lesz, és ettől kezdve lelkiismeret furdalásom volt, hogy rabolom a lány hónapjait, éveit, ha sokat húzom-nyúzom a dolgot. Aztán vége lett, és amikor ennek vége lett, számítható az az időpont, amikor a tükörbe nézve is ki mertem mondani, hogy ennek azért lett vége, mert meleg vagyok, és akkor eszerint kell rendezni tovább az életemet.

Ez a tiszta felismerés és elismerés pedig kérdések özönét hozta: miért pont én, miért nem a másik, az Isten miért nem akarja ezt elvenni, milyen jó volna este lefeküdni, és reggel heteróként ébredni (hiszen az Istennek hatalmában van, ugyebár), miért nem lehet majd családom, gyermekem, vajon baj-e az, hogyha én lefekszem egy fiúval, vajon a párkapcsolat kárhozatot érdemel vagy sem? Aztán a következő válaszokat kaptam (remélem isteni sugallatra) barátokon keresztül: ez vagy, ez lettél te, nem tudod a miértre a választ, de azt igen, hogy ezzel együtt kell élned. Azzal, hogy mi történt a múltban, nem a végtelenségig kell rágódni, hanem lezárni, és továbblépni. Az egyik opció az volt, hogy akkor cölibátusban élek. Viszont arra hamar rájöttem, hogy ez nem nagyon menne. Egy-két hónapig bírom, aztán csak leakasztok egy egyéjszakás kalandot, s akkor meg hol van a szentéletűség? És úgy láttam/látom, hogy a kapcsolat a lehető legmegnyugtatóbb válasz. Nem tudom Isten mit szól hozzá, hogy vajon helyes ez az út, amin járok vagy nem, de azt tudom, hogy az 5 éves kapcsolat mennyire megváltoztatott. És jó irányban. Én a házasság, párkapcsolat lényegét is a felelősségben látom: egymás iránt felelősséget vállalunk. És ezt lehet heteró és meleg kapcsolatban is jól illetve rosszul csinálni. A másik az őszinteség. Ez vagyok, ő a párom, együtt élünk, felelősséget vállaltam érte, ő értem, és ha valami elromlik közöttünk, akkor igyekszünk nem kukába dobni a kapcsolatot, és lelépni másokkal, hanem megjavítani, ami elromlott. Eddig sikerült. És ez legtöbbször nem az én érdemem volt. És elmondhatom: az eddigi közös élettörténetünkben is látjuk (sokszor utólag) az isteni tervet, a gondoskodást.

Folytatás köv.

Kereszténység és a melegek I.

"És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonynyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok." (Móz III. 20, 13.). A zsidó irásás hagyományok bár nem sok helyen, de elég egyértelműen "szodómiának", azaz erkölcstelen, parázna jelenségnek iráják le két férfi együttétét. A szodómia szó maga elsősorban a homoszexuális közösülésre vonatkozott, az erkölcstelen, parázna, Szodóma és Gomora városában elbúrjánzott jelenségekre hasznátlák amely ellenkezett a zsidó törzsek jogszokásával. A homoszexuális viszonyt megkövezéssel torolták, ahogy a házasságtörő nőket is, a két jelenség tehát elsősorban a szodomai bűnök és a Tizparancsolat "NE PARÁZNÁLKODJ" szólamával áll összefüggésben.

A jézusi tanitások bár zsidó környezetben születtek, a mózesi törvényekkel alig foglalkoznak és kevés helyen jelenik meg a szexualitás kérdése (Máté 5, 28) elsősorban a házasságtörés és az erkölcstelen, féktelen viselkedésre vonatkozóan. Ezzel szemben jó fél évszázaddal a mester halála után Pál apostol már igen vehemensen, az első vérbeli apologétaként több levelében is megemliti a szodómiát, mint bűnt. Ez nem feltétlenül a mózesi, zsidó törvények átvétele, hanem leginkább a keresztény erkölcs felsőbbrendű jellegének apologetikus hangsúlyozása egy pogány, római környezetben ahol a görög pederasztia igen elterjedt életmód volt. Pál apostol tehát nem a zsidó törvényeket követi elsősorban, hanem a római életmód ellen harcol kissé módositva a jézusi tanitásokon (I. Korinth 6, 9 - 11.)

A fő keresztény egyházak sokat vitáztak az idők során a fizikai vonzalom, a szerelem és a házasság fogalmain. A nagy keresztény egyházak mai napig csak férfi és nő közötti házasságot ismerik el és minden más jellegű, házasság előtti szexuális aktust bűnnek minősitenek. Ellenben számos neoprotestáns egyház ma már elfogadja nemcsak a meleg papokat (nőt és férfit egyaránt) de meleg házasságokat is celebrálnak. Modern teológusok egy része ma már nem szó szerint, hanem sokkal árnyaltabban értelmezi a bibliai és jézusi tanitásokat is, átértemezve a házasság, a szerelem és a két ember közötti intim viszony fogalmát. Több irányzat, egyház és szervezet ismert külföldön (igy Magyarországon is!) ahol keresztény fiatalok hitüket sikeresen összeegyeztették szexuális identitásukkal. Itt ugyanis elsősorban két identitásról van szó: mindkettő szinte már genetikailag kódolt (egyik gén, másik mém),  vagy legalábbis nagyon az európai ember mélytudatában gyökerezik igy természetres ,ha egy európai fiú keresve meleségének okait, szembetalálkozik a kereszténység, az otthoni tanitások vagy a vallásórák büntetéseivel. Nagyon sok példa van - és magam is találkoztam 6 éves kudarcos párkeresésem során - olyan emberekkel, akik melegségüket pontosan a keresztény hitük miatt nem tudták elfogadni. Bűnnek hitték, szeretkezés után frusztráltak voltak a ténytől, hogy ők most férfival voltak, nem lehetett érzelmeket kimutatni nekik de különösen nem lehetett a szerelemről, mint szakrális kötelékről beszélni nekik mert nem láttak ők abban semmi "szentségest" hogy férfival vannak. Érezhetően zavarta őket, hogy velem voltak....

Mivel lehet ezen felénk, Erdélyben, Romániában változtatni? Sajnos arra semmi esély egyelőre, hogy az amerikai kontinensen vagy néhány nyugat - európai államban jellemző nyiltsággal kezeljék a témát a nagy egyházak. Ellenben arra lehetne esély, hogy legalább a vallásórákon (főleg a kompromisszumokra hajlamos protestáns egyházak, de akár a katolikusok is) már középiskolában vagy akár azelőtt is szóba hozzák a melegséget, nem mint bűnt, hanem mint a szeretet, az egyetemes emberi együttlét egyik megniylvánulási formáját. Sokakban óriási sebet hagy az, hogy hitüket, vallásos identitásukat nem tudják megélni hűen az ösztöneik miatt és forditva, ösztöneiket elnyomják vagy frusztrációként élik meg, akadályozva hogy abból valaha is stabil identitás jöjjön létre. 

A román melegek (velük intenzivebb volt a kapcsolatom, mint az erdélyi magyarokkal) nagyon babonás, istenhivő emberek. Sokuk éli, sodródásként a melegségüket, ha szembetalálják magukat egy kapcsolattá lett férfiviszonnyal akkor megrémülnek. Otthagyják a másikat, mindenféle butaságokkal érvelve, miközben látványosan zavarja őket a másik érzelmei...

Az "én Jézusom" a Szeretet nyelvét beszéli. Azt a szeretet, amit én sem tudok még beszélni hitelesen, mert összepiszkitom egoista, önző, türelmetlen, makacs, acsarkodó és társfüggő természetemmel. De bármennyire is bennem munkálkodnak ezek az erők is, tudom és hiszem, hogy bennem is és minden emberben ott van az egyetemes együvvétartozás lelkülete. A Szeretet ereje, amely csak épit, erősit, alkot, mozog és csak felfele tud nézni. Az "én Jézusom" és "Istenem" előtt nincs nem, bőrszin, vallási és politikai hozzátartozás, ahogy szexuális orientáció sem: mindenki egy erőből fakadt és különböző felszines identitásokat kapva vagy felvállalva, megtanulva utazik egy testben ezen a világon, kapcsolatba lépve másokkal, akiket valójában mindig, de mindig ismert már. Mert Egyek vagyunk.