Antinous emlékei V. Szkíták a kikötőben

A császári paedagogiumban szigorú program szerint éltem, annak ellenére, hogy Severina és Laelianus is néha segített, hogy különcködő szerepem legyen a folyton bővülő neveldében. Néha sikerült a paidagogosok kezéből kiosonni, vagy Severina „görög nyelvleckéire” vagy Laelianus „kardforgatásaira”, amelyek a legtöbb esetben egészen más fülledezésbe merültek. A legtöbbet kétségtelenül Sabinától tanultam, aki a szenátorral ellentétben, nagyon sok városi pletykát és történetet elmesélt. Mint egy jó görög hetéra, aki állandóan otthonosan mozog a város politikai és kulturális életében, Severina biztosította a napi csámcsogásra való római híranyagot. Róma bűztől áradó kisutcáinak bordélytitkait ugyanúgy ismerte, mint az utazó császár szenátorainak legféltettebb titkait. Volt barátnője a város egyik leglátogatottabb lupanariumában[1], ahová például mostanság Laelianus fia, Marius is szokott járogatni. A nemrég oda vett hispániai lányok mindent elcsevegnek, igy tudtam meg például, hogy szegény Mariusnak nem ment valami fényesen az első alkalom. Állítólag utána lassan belejött, de a hispániai hölgyemények állítólag inkább az apját kívánják. Azt

meg is értem….néha még magáévá tesz, igaz, mostanában ritkán tartózkodik Rómában. Keveset beszél velem, ha megjelenik a paedagogiumban, tudom, hogy mennem kell és fél órán át csak az övé vagyok. Ereje minden cseppjét belém teszi, izomtól duzzadó teste alatt jobban kiizzadok, mintha a paedagogium legjobb paidotribese[2] kínzott volna naphosszat. Néha jól esik, hogy a sok férfias tanár, szobrok erdeje és Laelianus férfias dominanciája után a magam ura lehetek és Severinával néha elszórakozom. Mostanában dicsérget, hogy egyre formásabb idomaim lettek, állítólag olyat utoljára csak a megistenült Augustus idején készült Marcellus szobron látott, ami a nevét viselő színházban állt, majd átkerült a Palatinusi paloták egyik szobájába. Fenekemet gyakran szorítja erősen, miközben a Caelius domb egy-egy eldugott bokrában töltöttük pásztoróránkat.

Lassan 1,5 éve vagyok Rómában és eddig alig merészkedhettem messzebb a Tiberis partjától, a Transtiberis vidékén is csak egyszer voltam, amikor egy nagy szíriai csoport valami furcsa színes forgatagban vonult végig a Janiculum dimbes, dombos utcáin[3].

Május idusán aztán nagy mozgolódás lett a városban. Severinától megtudtam, hogy az útépítésért felelős katonák és mérnökök most nagy számban özönlenek a trákok provinciájába, ahol Hadrianus egy ideig Coela városában tartózkodott. A palatinusi pletykák szerint azóta a császár és hadserege eljutott az egykori görög gyarmat, Bizantium kikötőjéig és egészen a Feketének nevezett tenger mélyébe hatoltak, ahol egy tengeri csatában leverték a szkítákat. Róluk még gyerekkoromban hallottam, hisz rossz hírük és mesés gazdagságuk, aranyuk és díszes ruhájuk, furcsa öltözködésük és harci modoruk legendája eljutott Bithyniába is.

Néhány nappal azután, hogy a tengeri csata győzelmének híre végigjárta Róma utcáit, a város rabszolgakereskedői futkározva rajzottak szét a város piacain[4]. Egyikük, Arisztogeitón, aki egyben a paedagogium egyik tanára volt, megkért néhányunkat, hogy – első alkalommal római rabságom alatt – menjünk vele Ostiába, Róma kikötőjébe.

Mivel lovagolni még nem igazán tudtam ilyen távon, egy kocsiban zötyögtünk végig a Via Ostiense nagy, lapos kövein, amely gyönyörű sírok és a római múlt nagy alakjainak sírjai melett vonultak el. Az utat néha keresztrefeszitettek bűzlő hullái kisérték. Arisztogeitón mesélte, hogy állítólag, ezen az úton ekkor kezdték a föld alatti sírokat ásni, katakombáknak nevezik, vagy minek ezeket[5].

Ostiába alig egy óra alatt odaértünk. Gyönyörű város, pezsgő piaccal, kerekedőkkel, megannyi nyelven ordító furcsa emberekkel és katonákkal volt telve a kikötő, amelyet Hadrianus fogadott apja, Traianus építtetett. Bizonyos részei még mindig épülőfélben voltak, a hajók pedig úgy feszitették árbocaikat, mint a magasodó hegyek. Arisztogeitón aztán elvitt minket a kikötő legnagyobb hajójához. Ez hozta el a feketének nevezett tenger partján, az egykori Bizantium görög város közelében legyőzött szkíta flotta katonáit, akik most túszként, a rabszolgapiacra kerülnek. Nekünk

kellett az iratokat rendeznünk: kezünkbe nyomtak egy viaszos táblácskát és egy stílust és diktálás után kellett vezetünk a neveket, az illető magasságát és testi állapotát. Héliosz már kétszer átvezette szekerét felettünk, és mi még mindig csak a furcsábbnál furcsább neveket írtuk. A többség nevét le se tudtam vésni, így Arisztogeitón rendszerint görög neveket diktált nekem.

Az egyik rabszolgán aztán megakadt a szemem. Arisztogeitón magam elé rángatta és miközben ő méregette, nézegette, én azonnal leragadtam a tekinteténél. Nálamnál valamivel alacsonyabb volt, fekete haját a szél és a tengeri út összezilálta magas homlokán. Fehér bőrén Héliosz csillogtatta nedveit az ostiai forróságban. Kékeszöld szemei mélyen ültek ritka, szelíd tekintetével fáradt arcán. Volt benne valami mélység, mintha a szkiták legendájának hőseit láttam volna, akiktől rettegett a Kelet és mégis, vonzódott hozzájuk az egész napnyugat. Szomorúságot, csalódottságot is láttam rajta, de talán most izgatottan, kérdésekkel telve állt előttünk. Arcát erős, dús, kemény szakáll díszítette. Ez nagyon felizgatott, kissé a tunikám alatt megszorítottam a combjaim, hogy nehogy feltűnjön. Ajkai húsosak, szélesek és érzékien melankolikusak voltak. Orrán egy érdekes kis vágás, mélyedés volt…eszembe jutott Severina egyik buta kis vicce: szerinte az ilyen orrú férfiakat Priapusz megáldotta.

Arisztogeitón még méregette, lediktálta a magasságát, testi állapotát jónak, kiválónak vélte, majd elkiáltotta a nevét: Sáká. A fiú ekkor – először – halkan, de nem félve, megszólalt és javította a görög kiejtését: Saka.  Arisztogeitón elhúzta a száját és máris vette a következő hozományt.

Estig irogattuk a neveket. Több száz újonnan érkezett szkíta rabszolgát vezettünk be….legalábbis mi szkítáknak mondtuk őket, de egyik fekete, másik szőke volt, ruházatuk és nyelvük is különbözött. Rómában róluk is annyit tudhattak, mint az én bithyniai népeimről….

Vacsora után valami nem hagyott nyugodni. Annyira megragadott ennek a mélabús, mély tekintetű fiúnak a személye, hogy kíváncsi voltam, ki is ő. Mikor a szobánkat őrző katona elbóbiskolt, kilógtam és átosontam a nagy barakkba, ahol az újonnan érkezetteket őrizték. Több tucatnyi fiú bedobva egy helyre, többségüknek ágy sem jutott, így a földön aludtak. Arisztogeitón még el is viccelt velük, hogy bezzeg annak idején a spártaiak is a földön aludtak, ezek meg amúgy is csak rabszolgák, két lábon járó szerszámok.

Belopóztam a barakk egyik ablakán. A sötétben sokáig semmit se láttam, aztán ahogy a szemem megszokta a sötétséget, már felismertem az arcvonásokat. Hosszú keresés után megtaláltam Sakát. Ott feküdt három másik fiúval egy ágyon, bár szegénynek alig jutott féllábnyi hely. Ahogy közelebb mentem az ágyhoz, észrevett. Ezek szerint nem aludt valami mélyen. Kissé megrémültem, de ő maga intett, hogy nyugodjak meg. Fejemmel intettem, hogy jöjjön velem. Azonnal jött.

Kimásztunk az ablakon és elfutottunk Ostia kikötőjéig, a tengerpartig. Ő futott volna tovább, de megfogtam. Kissé bizonytalan lett, nem tudta, hogy menekítem-e vagy valami mást akarok tőle. Latinul értett, de nem sokat beszélt, néhány szót azért tudott. Elmondtam neki, hogy nagyon vonzónak tartom. Megsimogatta meztelen felsőtestét. Melle izmos, erős, férfias volt, enyhén szőrös a nyakától az ágyékáig. Kissé meghátrált, de izgatónak találta amit teszek, mert rongyos tunikája alatt azonnal láttam, hogy vesszője meredtté vált. Hosszan nézte az arcom, majd a testem. Talán ott álltunk volna a holdfényes tengerparton órákon át Nüx sötétségében, ha én nem teszem kezeim a farkára és szorítom meg. Furcsán rámnézett és meghátrált. Megkérdeztem, hogy ott Szkitiában nem szokás fiúk között eljátszadozni? Saka azt mondta, hogy ahonnan ő jön, Az Argonauták is megfordultak[6] és a görög városokban látott már enyelgő férfiakat. Izgatta a látvány, de az ő családjában és városában nem volt szokás az ilyesmi. Istenek nem engedték…mondta, miközben kezemben a farka már kőkeménnyé meredt. Éreztem, hogy vastag farka van. Severinának igaza volt. Még mielőtt tovább beszélt volna, elborult az agyam és hevesen nekiestem. Húsos ajkait csókoltam, nagy homlokán elkentem fekete haját és szakállát feltűzdeltem kezeimmel. Ő sokáig csak hagyta, hogy csókoljam, de aztán áthevítette az izgalom tüze és mostmár ő is csókolt. Kezével testemet simogatta, hátamat marta, belemarkolt húsos fenekembe. Rácsapott.

Letéptem szolgatunikáját és a holdfényben ott meredt előttem a farka. Felkunkorodva, szinte szétrobbanva. Letérdeltem elé és hevesen elkezdtem szopni. Nagy, nedves makkját ízlelgettem, nyaltam, kényeztettem, ereit végignyaltam a heréjéig. Másik kezemmel erős lábait, izmos hátsóját markoltam, kapartam.  Ő egy ideig nem merte nézni, mit teszek, de egy idő után már éreztem, hogy fejem fogja, simogatja, majd lassan mozgatja is hajamnál fogva a kőkeménnyé meredt farkán. Egyre gyakrabban markolászta a fenekem, rá-rácsapott kemény kezével, majd egy hirtelen mozdulattal lerángatta rólam a maradék ruhát is és a homokba döntött. Szembe fordult velem, lábaim feldobta és nedves makkjával nekem esett. Belémhatolt. Hatalmas szemei most mintha mosolyogtak volna, néha a holdfényben láttam, hogy bár pupillái aprók, de kék szemei égnek, hevesek. Kemény farkát tövig belém merítette. Hátrafordított, úgy még jobban élvezte. Kezdetben nagyon vontatott, félénk, szinte szüzies mozdulatokkal hatolt belém, mint egykor én Severinába, de mikor hasamra tett és én felemeltem a húsos fenekem, mintha megvadult volna. Szinte vártam, hol van az a szkíta virtus, amiről a legendák szólnak? éreztem, hogy ebben a melankolikus tekintetű férfiban ott lapul egy erő. Mostmár hallatszott, hogy csattogtat az erejével. Az egész üres tengerpart tőlünk volt hangos, talán eljutott a hangunk Alexandriáig is. Akkorát élvezett belém, amilyet Laelianus se tudott.

Hosszú ideig feküdtünk még a homokban, némán, csendesen. Arcára visszaült a melankólia, az a fátyolos, szinte múzsai szomorúság, ami egy szkítában se láttam az ostiai kikötőben.

Megígértem neki, hogy segíteni fogom, hogy legalább a császári paedagogiumba kerüljön….Ekkor láttam először elmosolyodni. Gyönyörű, egészséges fogai voltak, széles, egész arcán végigsimuló mosollyal. Igy búcsúztunk. Ő visszamászott barakkjába, én pedig az enyémbe.

Másnap berángattak minket Rómába.

---

[1] bordélyház.

[2] Paidotribes – a görög atléták és profi sportolók mesterei. Feltételezhetően az ókori Rómában is külön nevelők képezték a profi sportot űző atlétákat és a császári iskola ifjait is.

[3] A Janiculum a Transtiberis városrész szíriaiak és közel-keleti csoportok és kisvallási egyesületek által lakott terület volt.

[4] Kr.u. 124 májusa.

[5] Az első katakombákat Kr.u.II. században épitik. Ekkor még nincs tudomásunk arról, hogy itt keresztények is temetkeztek volna.

[6] Krimi félsziget. Egyike volt a római rabszolgapiac egyik fő utánpótlásának.

Antinous emlékei IV - a cinaedusok

Laelianus többször magáévá tett. Volt, hogy a délutáni edzések után, volt hogy egy kellemesen eltöltött symposion végén a Tiberisz partján álló villájának kertjében. Tegnap pedig, első alkalommal a hitvesi ágyába is bevitt, ahol kizárólag az úrnővel hállhatott volna. Nem tudom, hogy más fiúkkal is megtette -e már ezt....jobban éreztem volna magam, ha legalább ebben, privilegizált helyzetem lett volna. 

Persze, nem kellene panaszkodnom. Róma legjobb görög tanitóitól tanulom a nagy hősök történetét, a Transztiberis legjobb szir és zsidó áruiból válogathatok kedvemre magamnak olyan gyümölcsöket, amelyeket eddig még csak nem is láttam és olyan helyekre vagyok hivatalos, amiről rég látott apám és távoli barátaim még csak nem is álmodhatnak. Mégis, hiányoznak a régi barátok, a kellemes, Eurus fujdogálása a napsütötte Bythinia mezeje...

Sokszor érzem azt itt, hogy csak egy szokványos szolga vagyok, mint a több ezer görög, trák, gall vagy a frissen ma reggel az Ostia felől jot hajókon szálitott maurus fiúk. Ha nem lenne az arcom és a formás idomaim, már biztos valamelyik szenátor padlóját mosnám. Végül is…mázlistának is mondhatom magma,hogy idehurcoltak “jó szeretővé” és polgárrá faragni[1].

Laelianus hatalmas villájában szinte mindennaposak voltak az esti lakomák és fényűző mulatságok. Számomra idegen dallamokra félbarna,de néha fekete aetiopus lányok táncoltak, görög fiúk szolgálták az ételt és italt a finomabbnál finomabb kelmékben megjelenő neves vendégek számára. Megfordult itt a városi tűzoltók parancsnoka is, de bejáratos volt több szenátor is ide.

Az egyik este mikor már a sokadik menüt is elfogyasztották a vendégek, egy színházi előadásra került sor. A színészek – köztük a híres alexandriai Apolaustus – pantomim játékot mutattak be. Először Hercules tizenkét munkáját és halálát, majd Léda megkísértését mutatták be. Apolaustus messze földön híres volt kivételesen szép és kecses mozgásáról, rugalmas testéről és érzékletes mimikájáról. A kezeiről több részeg költő irt már verset egy  - egy jól sikerült lakoma végén. Hosszú, szép ujjai voltak, karja kecses, de mégis izmos, erős volt. Finom, kreol bőre erővel feszült rajta. Testén az esti halovány gyertyafény a görög líra hangjára csillogtatta az apró izzadság –cseppeket. Mellkasa gyönyörű, arányos volt, egy száll

szőr sem volt rajta. Kissé irigyeltem is….nekem mostanában egyre erősebben nő. Lábai is szőrtelenek voltak. Ez kissé furcsa volt. A hátam mögött két öreg szenátor összesusmogott, mikor két hatalmas ugrás között gyönyörű, hosszú lábai megfeszültek és szinte csillogtak a gyertyafényben. Valamilyen Cato Maiort[2] emlegettek…bezzeg ha ő ezt látná… Nem tudom ki volt ő, bár itt sokat emlegetik mostanság a nevét. A pantomim játékos gyönyörű testét, szép szemeit és kócos, barna haját egyre több férfi nézte. Észre lehetett venni, hogy nemcsak Laelianus, de még két fiatalabb szenátor is figyelte. Fejüket féloldalra borították, szinte nyelvükkel és ujjaikkal

követték mozgását, vonalainak és domborulatainak megfeszülését. Volt a társaságban egy gladiátor is. Hatalmas, magas, robosztus férfi volt, igaz, arca elcsúfult a sok sérüléstől és duhajkodástól, amit római évei alatt összegyűjtött. Crixus mellkasa csak úgy feszült a szenátorok selymes, finom bőre mellett, akik persze megvető szemmel nézték, hogy előkelő társaságuk mellett meg kell tűrjenek egy volt rabszolgát, aki alighogy szabad lett. Lábai arányosak, izomtól duzzadóak voltak. Arca erős, gyönyörű vonásokkal, kemény állkapoccsal, szép, kék szemekkel ezer és ezer matrónának volt éjszakai álma, akik aligha tudták már örömüket lelni gunnyadt férjeik bortól bűzlő szájíze mellett. Bár a astag bíborszegélyhez még csak hozzá sem érhetett, Crixus dominálta a triclinium társaságát.  

Apolaustus vérbeli Léda volt. Messze földön híres volt állítólag abban, hogy előadja az ártatlan nő buja meghóditását az istenek urától, Zeusztól. Szép, szőrtelen, a forró nyártól és a zsúfolásig megtelt szobában felgyűlt párától csillogó mellkasa csak úgy zilált, amikor Léda leghevesebb apoteózisát kellett megélnie. Akkor eszembe jutott, a palatinusi élményem a tanítónőmmel. Ő is így zilált! Érdekes volt…anyámat el se tudnám képzelni igy. De óh, a Stüxre, mi a fenének is kellene… Apolaustus azonban férfi volt. Legalábbis ez látszott a néha kikandikáló ruházata alól. Nem is akármi rejtőzött a lenge, barna ágyékvédő alatt! Ahogy megpillantottam, nekem is kőkemény lett a farkam. Próbáltam a kezemmel takarni, kissé a lábaim közzé szorítani, de ez még inkább izgatott, még keményebb lett. Laelianus észrevette, hogy kényelmetlenül mozgolódom. Óvatos, de buja mosoly ült az arcára és a figyelmével hol

az én, hol Apolaustus ágyékát és verejtékezését figyelte. Két másik szenátor is felfigyelt a mozgolódásomra. Egyikük elég fiatal, Laelianussal egyidős lehetett, bár testalkata törékeny, sovány és gyengéd volt. Valahol már láttam, de sokszor meg sem tudom különböztetni őket, többségük ugyanabban a hófehér, bíborral szegélyezett ruhában, arcszőrzet nélkül flangál állandó kísérettel és illatfelhőbe zárva. Laelianus azon kevés egyike, akinek van egy kis szakálla Hadrianust utánozva. Legalább így tudom, milyen szakállas férfiakat csókolni majd ha egyszer találkozok végre a császárral.

Mikor az előadás véget ért a hangulat zenés, boros mámorba, ködös versszavalásba, óbégatásba folyt át. Laelianus hamar megunta ezt és egy óvatos intéssel, a porticus mögé hívott. Hevesen megcsókolt, izmos karjával magához rántott és fenekembe markolt. Mocskos dolgokat súgott a fülembe ismét. De most mást is mondott….azt mondta, ne féljek vagy ijedjek meg, de szeretné ha részt vennék egy orgián. Eddig csak a Palatinus szolgái susmogtak ezekről az alkalmakról, de én nem tudtam, mit is jelent ez. Kényesztetve magával vitt egy folyosón át, majd egy lefele vezető sötét lépcsősor után egy rozoga ajtó nyilt. Egy ún. cryptoporticus tárult elém: hosszú, amilyet csak a Palatinuson az őrültnek is nevezett Nero épített. Bár sötét volt, de a fel-fellobbanó fáklyasercék gyönyörű díszeket, reliefeket és stukkókat sejtettek a falakon. Már jó ideje Rómában vagyok, de ezeken még mindig csak ámulok és bámulok. Laelianus látta, hogy elbambultam és sürgetve azt mondta, hogy siessek, mert ott is olyat fogok látni, amit még soha. Izgatott is a dolog és szó, mi szó, már kívántam a férfierejét, izmainak minden mozgását, szenvedélyes lökéseit.

A folyosó végén aztán egy kis faajtó mögött elém tárult egy világos, diszes terem: szolgák sürögtek mindenhol, gyümölcsök, kenőcsök, olajok, virágok és az emberi test minden elképzelhető nedűjének furcsa, leirhatatlan illatmámora csapott meg. Olyan erős illatfelhő formájában, hogy már ez is elég lett volna ahhoz, hogy átlépjek ebbe a másvilágba. De Laelianus még mielőtt szétnézhettem volna, egy apró, szivacs formájú párnácskát dugott az orrom elé: „szívj bele erősen és hosszan! – mondta büszkén és kívánósan. Mai napig se tudom mi lehetett az….csipős, erős, viszketős ereje volt és a fejem azonnal szédülni, szinte forogni kezdett. Testem elöntötte egy leirhatatlan forróság. Csak úgy keringtek körülöttem a biborszegélyek, az izmos karok, szolgák, illatok, a robosztus gladiátor, Laelianus keze, ajkai, a férfiak nedüjének szaga.

Amikor kicsit kijózanodtam, akkor láttam, hogy meztelen vagyok. Egy hatalmas diványon feküdtem. Laelianus volt mellettem, őt épp egy perzsa fiú szopta, mikozben ő egy másik, talán maurus fiúnak a fenekét tépázta, nyalta, feszítette. Rögtön mellette, szétterpesztett lábakkal állt Crixus. Apám ilyennek irta le a rhodoszi kolosszust: erős, izmos, meginghatatlan lábakkal, szétterpesztve áll és minden zivatart és istencsapást túlél. Igy állt ez a vad, kemény izomtest is ott. De a farka….olyat még nem láttam. Hatalmas, duzzadt erekkel vastagabbnak tűnt, mint az alsó karom. Makkja gyönyörűen formásnak, kissé lilának tűnt – bár alig láttam, állandóan egy fej takarta. Ekkor vettem észre, hogy a fiú, akinek a fejét nagyon vadul,szinte felnyársalta arra a félelmetes farokra, Apolaustus volt. Négykézláb állt, gerince és izmosan karcsú, kecses teste mint egy hattyúnak a nyaka, úgy hullámzott. Ott térdelt négykézláb és olyan hevesen nyelte azt a hatalmas monstrumot, hogy azonnal kőkeménnyé lettem. Makkomon egy kis, apró csepp jelent meg…ilyet ritkán láttam magamon. Még mielőtt lesimitottam volna, a perzsa fiú bekapta a farkam. Ellenkezni se tudtam…egyrészt, mert Laelianus azonnal elárasztott csókjával, dús ajkaival és kemény, hosszú nyelvével, másrészt, mert olyan élvezettel vette torkának legmélyére a duzzadt farkam, hogy esélyem se volt. Laelianus nem sokkal ezután felállt és elém rakta gyönyörű farkát. Szerettem az övét, mert nem volt olyan ijesztően nagy, mint a gladiátoré, de mégis, fölkunkorodva, keményen állt hosszú meneteken keresztül. A szivacsból szagolt furcsaság miatt még mindig szédültem, de azt észrevettem, hogy egyre hevültebb leszek és tébolyultan kivánom most Laelianus farkát. Két kézzel megfogtam, végignyaltam, makkját a nyelvemmel körbesétáltam, majd végig, a húsos, cémentkemény alján a farkának a tövéig kapartam ajkaimmal. Eután ő megfogta a fejem és a farkába rántott. Mélyen, a torkom legmélyére dugta és gyorsan mozgatta. Ilyet még soha nem csinált. Nagyon élveztem. Tele voltam a duzzadt farkának minden erejével, szinte feltöltött. Eközben a perzsa fiúhoz csatlakozott a maurus is. Mindketten az én farkammat nyalták, szopták. A maurus gyönyörű, szinte felduzzadt fenekét eközben egy szenátor vette kezelésbe. Hevesen tömte és közben orditott, fogalmam sincs mit. Mellettünk Apolaustus hangja hallattszott, néha hangosabban, mint az ezernyi nyögés, sikoly, élvezet egybefonódott zuhataga. Neki fájhatott. A galdiátor kíméletlenül, mint egy bivaly dugta. Szinte beleremegett a feneke, hallatszott, ahogy farcsontja és kecses feneke csattog. Laelianus tovább csókolt, majd a két fiút kicsit félretéve, ő is kinyalt. Ezután ismét magáévá tett. A már jól ismert sebességével, szenvedélyével, heves, de kellemes mozdulataival együtt mozogtunk. Hasamra fektetett és minden erejével hasított belém, mintha csak a Taigetosz mélységeit akarta volna kivájni bennem.

Apolaustust szinte ájulásig dugta a gladiátor. Utólag mondták, hogy ő ezt szereti….én biztos nem éltem volna túl ezt. De ami utána jött, kissé meglepett. A sovány, törékeny arcú szenátor, aki olyan sokáig nézte Apolaustus műsorát, elkezte még a szinésznél is hevesebben szopni Crixust. A gladiátor ugyanolyan erővel nyársalta fel a szenátort, mint a szinészt. Fenekét szétfeszitve, kiméletlenül tömte bele vaskos farkát és mozgatta benne élvezettel, a makkját néha ki –kivéve, hogy csodálják a többiek a behatolásait.  Szenátort cinaedus szerepben soha nem láttam[3]. Laelianust elképzelni se tudtam volna igy. Róma legnagyobb szégyene, ha egy szenátor vagy akár lovagrendű, de még egy neves kereskedő is már cinaedus szerepet vállal. Legutóbb a paidagogosom mesélte, hogy amikor még gyerek volt Athénban, a nagyszülei azt mesélték, hogy az ő elődei éveken át hevesen vitatkoztak azon, hogy vajon Akhilleusz avagy Patroklosz volt –e a cinaedus. Aztán végül oda jutottak, hogy lehet semmit se csináltak.

Mindenesetre….nagy élmény volt ez az orgia. Másnap arra se emlékeztem, hogy jutottam ismét az otthoni ágyamba. A Palatinuson minden reggel madárcsiripelés ébreszt. De ma reggel még ezekben az ártatlan madarak kecses mozgásában is Apolaustus és a passziv szenátor kigyószerű mozgását, zilált hevét láttam.

---

[1] A görög eromenos vagyis az ifjú szerető eredetileg társadalmi, etikai és politikai tanulást is feltételezett az idősebb erastes mellett, hogy jó „poleites”, állampolgár legyen majd belőle.

[2] Marcus  Porcius Cato, ismertebb nevén Cato Maior vagy id. Cato a Római Köztársaság egyik legnagyobb politikusa, szónoka, a régi archaikus római társadalom védelmezője és elveinek élharcosa volt. A későbbi korokban neve egybeforrott a hagyományos, konzervatív értékek védelmével de a puritanizmussal, megrögzöttséggel is.

[3] Az ókori Róma férfimorálja és világnézete nem itélte el a homoszexuális közösülés aktív formáját, ellenben szabad római polgár nem lehetett sem efeminált, sem gyöngéd, túlságosan kellemes, bájos ez ugyanis az eunuchok, színészek, gallusok és a cinaedusok, azaz a passzív homoszexuális szerepet kedvelők ismérve volt. Számos közember és későbbi politikusról maradt fönt historiográfiai kritika és utólagos lejáratás amelyben többek között C. Iulius Caesart vagy Elagabalus császárt cinaedus szereppel gyanúsították.

Antinous emlékei: III. rész. Pedicabo ego vos et irrumabo

Amióta megesett az első alkalom egy neves római nővel, másra se tudtam gondolni, mint arra, hogy milyen lehet ezt egy férfival kipróbálni. Azóta néhány alkalommal megismételtem néhány könnyen kapható leánykával a Palatinus narancsfái mögött, igaz, alig volt több néhány percnyi priapusi örömnél.

Mostanában a gymnasiumban[1] szoktam egyre gyakrabban furcsa élményeket tapasztalni. A rómaiak már jó ideje átvették tőlünk, a görögös hagyományt, miszerint a fiatal fiúk testedzése görög építészek gyönyörű szobrai és árkádjai alatt, meztelenül folynak. Ez ugyan rég nem olyan figyelemmel, odaadással és kemény küzdelemmel zajlik, mint ahogy apám mesélte a spártaiakról vagy thébai ifjakról, de legalább a

rómaiak néha elküldik egyre pöffeszkedőbb, kövér fiaikat is, hogy mielőtt Árész – akit itt Marsnak neveznek – katonái lennének, kicsit férfiasabbra faragják önmagukat. Engem Hadrianus személyes parancsára – akit azóta nem láttam, hogy otthonomban ellovagolt mellettem – a Palatinus közelében található, a megistenült Traianus által építtetett gyönyörű közfürdő elit gymnasiumában kellett képezzenek.

A gyakorlatok igen kemények voltak. Meztelenre vetkőzve, finom olajjal bekenve kellett bemelegítő mozgásokat végezni, majd futni, birkózni, súlyt emelni és kardforgatást, ökölvívást és dárdavetést gyakorolni. A fiúk között akadt szenátori rangú is. Őket már gyerekkorúk óta apjuk nyomdokába készítették, hogy ahogy felöltik a toga virilist[2] és először megborotválkoznak, a megfelelő cenzus bizonylata után, beléphessenek a római hadseregbe és diadalmasan lovagolhassanak saját jövőjük építése felé. Többségük beképzelt, arrogáns fiú volt, akik ráadásul még a gyakorlatokat sem tudták kellően elvégezni. Az edzőknek – akik többsége trák vidékekről, furcsa, vörös hajú népségből származó, egykori gladiátor vagy felszabadított rabszolga volt – többen feleseltek és nem akartak engedelmeskedni.  

Én igyekeztem minden gyakorlatot jól elvégezni. Otthon megszoktam a legelőkön a sok mozgást és jól esett az is, hogy a lányok és a nemesasszonyok a Palatinuson állandóan rólam, az arcomról és a fenekemről susogtak.  Néhány kövér szenátorgyerek elég mérges is volt rám és az egyik görög tanítómtól már azt is hallani véltem, hogy cinaedusnak[3], Hadrianus lotyójának becézgetnek a hátam mögött. Bár megtudnám ki mondta ezt! Több márványba öntött Hadrianussal találkoztam itt Rómában, mint ahányszor a húsvér férfit láttam…azt se tudom pontosan mit is akar velem? Ki is ő valójában? Itt Rómában neve ott áll szinte minden nagy épületen én mégsem tudom ki is ő valójában, de máris ellenségeim lettek emiatt.

A fiúk között volt egy nagyon kedves, szorgalmasan dolgozó, de mindig csendes szenátorfi. Kritias, a paidagogósom[4] figyelmeztetett, hogy nehogy megsértsem vagy megbántsam a fiút. Családja ősi istenekig vezeti le származását és nagyapjának a szobra ott áll Traianus császár csodaszép fórumán. Benne valóban látni véltem az összes olyan erényt, amiről nekem itt már hónapok óta papoltak retorika és történelem órán a királyság és a köztársaság korának dicső hadvezéreiről és a római béke megtartóiról. Kedves volt, illedelmes, szorgalmas, de kellően méltóságteljes, akaratos és kitartó. Figyelmes a társaival szemben, de büszke családi származására. Kicsit irigyeltem őt…nem volt ugyan túl szép, se jóképű, de sugárzott valami olyan méltóságot, karizmát, amit a magamfajta szegény család sarja nem igazán tud. Minket sose faragtak márványszoborba, hatalmas vállal, erős állkapoccsal, bölcs szemgolyókkal a fórumokon az örökkévalóságba meredő érett férfiként. Nagyapám, bár többet élt, mint az ő nagyapja, sose tudta, mi történik Rómában. Néha mutogatták neki az éppen aktuális római császárt, de ő megélt ötöt, az se tudta már, ki is öltötte magára legutóbb a bíborpalástot. Szívesen barátkoztam volna Marcussal – így hívták, legalábbis a barátai – de ő rám egy illedelme biccentésnél többet nem szánt.

Az egyik este Kritias nélkül akartam hazamenni, szerettem volna többet látni Rómából. Elbóklásztam a

fórum tövében és néhány apró utcába keveredtem, ahol a sötét estében csak néhány bóklászó fiatal, olcsó kéjhölgy és részeges kereskedő hangja és mécsese jelezte, hogy ez bizony furcsa vidék. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az utca végén, a házakból kikandikáló halovány mécseslángokat egy alak árnyéka takarja el. Az árnyék közeledni látszott, de a lépéseit mintha szándékosan halkabbra fogta volna ahogy hátranéztem. Követett. Egyre gyorsabban igyekeztem, hogy kiérjek az utcából, de ekkor hallottam, hogy már a hátam mögött van. Futásnak eredtem, de pillanat alatt elkapott, hevesen magához rántott. Arcát egy gall csuhával fedte el, de azonnal felismertem: egyike volt az edzőimnek. Egy trák volt, aki évek óta szabad polgárként és veterán katonaként edzette Róma elit ifjait. Rángatóztam, pofozgattam és már ordítottam volna, hogy engedjen el, de nem bírtam. Karja, mint az acél, olyan kemény volt. Minden porcikájában sima, kemény izom mozgott. A számat szorosan befogta és egy sikátor legelső házának falához lökve, lerántotta a ruhám és elkezdett fütyörészni egy dalt és egy verset. Ráismertem a szövegre, néhány napja ezen a versen nevetgéltünk Severinával. Catullus írta és arról szól, hogy a költő mennyire mérges lett vetélytársaira, akit őt „lotyónak” és selyemfiúnak nevezték[5]. Erre ő pedig versben azt ordította vetélytársaira, hogy „megduglak benneteket és szopásra veszlek”. Ezt mondta most a trák és már éreztem, hogy egy meredt, kőkemény falloszt vereget a fenekemhez. Azonnal elöntött a hév mindenhol. Fura érzés, hogy bár ellenkeznem kellett volna, de szinte vártam, hogy ez a vad, kőkemény csődör belémhatoljon. Továbbra se engedte el a szám, és a másik kezével a két kezem hátrakulcsolva szorított miközben felkunkorodott farkával készült belém hatolni. Ekkor katonák hangja hallatszott közeledni. A trák megrémült és azonnal fellökött, majd futásnak eredt. A katonák hamar ideértek. Egy rangos tiszt is velük volt. Elmondta, hogy mázlim volt, mert ők történetesen egy utcai rabló után rohantak aki ebben az utcában rejtőzködik. A tiszt elmondta, hogy ő Laelianus szenátor beosztottja és ha akarom, ma este ott alhatok. Laelianus, Marcus apja volt! Megmenekültem…

A tiszt elvitt a szenátor villájába. Olyan pompát jóformán még a császárok palotájában sem láttam. Ugyanaz a finom márvány mindenhol, szobrok, nimfák, istenek és vidám szatírok, Priapusz szobrok a kertben és a hatalmas udvaron. Ezernyi lámpás és fáklya világította be a teret és a szobákban csendes, kellemes fény cikázott a buja vagy éppen álmos istenségek vörösben izzó freskóin. Marcus szinte rohant hozzám, mikor megtudta, hogy mi történt. Soha addig nem beszéltünk, de most azonnal baráti öleléssel köszöntött, új ruhát hozott és utasította a szolgákat, hogy mossanak meg. A fürdő után bekísért a hatalmas étkező-szobába, ahol a teljes szenátori család várt. Ott volt az anyja, akinek családja több Vesta szüzet adott Rómának és ott volt az apja is…a neves hadvezér is. Idősebbnek gondoltam, bár a fia egy évvel fiatalabb nálam. Laelianus harmincas évei derekán járhatott, de nem mutatta korát. Magas, nagyon délceg, szép férfi volt. Erős álkapcsa, hatalmas, nyugodt, barna szemei és óriási szempillái, erős szemöldöke volt. Gyönyörűen vágott szakálla a kor divatjához hűen a császár arcát utánozta, bár Laelianus kissé vöröses és kevésbé göndör volt, mint Hadrianus. Igazi italiai szenátor volt.

Késő éjszakáig velük vacsoráztam, borozgattunk. A szenátor megígérte, hogy a trákot azonnal elkapják, megkorbácsolják és elbocsátják Rómából. Az este folyamán – főleg ahogy a hárfás húrjai egyre homályosabban látszottak a sok bortól – figyelmes lettem arra, hogy a szenátor egyre többet szemez velem. Néha elmosolyodta magát, bár arca marcona, igazi katonás volt. Furcsa képzelgéseim lettek. Kicsit még mindig kéjes érzések keringtek bennem a trákkal történt furcsa élmény miatt. Marcus búcsút intett, elment lefeküdni. Az anyja és kísérete is így tett, de meghívott, hogy máskor is tartsak velük, ha kedvem tartja. Marcustól csupa jót hallott felőlem….meglepetten hallottam, hogy ez a fiú, aki sose beszél velem, mégis figyel rám és tisztel.

Én is búcsúztam volna, hogy a nekem kikészített szobámba elvonuljak, amikor a szenátor kitessékelte a két katonát és a szolgákat a szobából és maradásra kért. Azt mondta, hogy feltétlenül meg kell néznie valamit velem. Amikor mind eltűntek, Laelianus magához rántott és hevesen csókolni kezdett. Minden porcikám beleremegett és azonnal éreztem, hogy miden  vércseppem leszivárog a farkamba. Meztelenre vetkőztetett, majd ő is lerántotta a bíborszegélyes tógát. Ott állt előttem egy katona, aki végigjárta fiatal fiúként Traianus több hadjáratát is és izmos, acélos testén viselte a dákok nyilainak a hegeit is. Mellizma olyan szép és erős volt, hogy tépni kezdtem, karmolni az erős, feszes bőrt és a finom, bársonyos szőrt rajta. Arcom minden részét végigcsókolta, majd a kezével a fenekemet fogdosta, karmolta és szinte letépte volna.

-   Vénuszra és Marsa, igazak a legendák! Szebb vagy, mint Ganümédész lehetett! mormogta, majd térdre kényszeritett. Ekkor láttam, hogy már feszesen áll a farka. Kemény, acélos farok volt. Nem túl nagy, de vastag. Álmaimban már vágytam erre, hogy kipróbáljam, bár nem tudtam, mi vár rám. Megkóstoltam. Nyaldostam a neves, felhevült makját, majd eygre hevesebben és mélyebben vettem a számba. Végignyaltam a fejét, majd egyre mélyebben engedtem a torkomba. Megfogta a hajam, beletúrt a fürtjeimbe és arcomat simogatva, cirógatva mozgatta fejem a farkán. Hosszú perceken keresztül, az étkező minden oldalán élveztette velem a priapuszi fegyvert. Ezután hátrafordított és végigcsókolva a hátam, a fenekem kényesztette hosszan. Semmihez se fogható rángató érzés volt, ahogy a vastag, erős szakáll izgatja legérzékenyebb testrészem. De ami ezután jött…azt csak Catullus szavával irható le…pedicabo, pedicabo, pedicabo….Szinte felnyársalt. Először nagyon fájt, de élveztem. Lassú és óvatos volt, de miután érezte, hogy már kényelmesen magamba fogadtam, heves és erős mozdulatokkal döngetett. Néhány pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy ezt talán Hadrianus császárral kellett volna kivárnom, hisz mégis…talán ezért hoztak Rómába…de a heves férfi azonnal elvette a józan eszem.

Miután kilövellt, mint a Pompeit betemető Vezúv, hosszú perceken keresztül szuszogtunk egymáson. Megesketett, hogy erről senkinek, de senkinek nem szólhatok, mert csorba esik az ő becsületén és a császárt is megsérti ezáltal. Rámkötötte, hogy tanuljak tovább szorgalmasan, járjak a gymnasiumba és ő mindenben támogat….

-          Mindenben? – kérdeztem, a még lüktető, kihasznált farkára nézve és mosolyogva.

-          Mindenben. De csak amíg kész leszel a császárral hálni – mondta a szenátor, majd a tógával végigtörölve testem, elkísért a szobámba…

---

[1] Görög sport és pihenésre szolgáló aréna. Rendszerint zárt és nyílt térrel egyaránt rendelkezett. Fő célja a görög és római ifjak testi és szellemi épülésének szolgálata volt.

[2] A toga virilis felöltése a római polgárok férfivá válásának hivatalos aktusa volt. Ez egy vallásos rítussal egybekötött ünnepség keretében zajlott, amelynek következményeként hivatalos állampolgárokká és felnőtt férfiakká lettek.

[3] A cinaedus szót a férfiatlanság, efemináltság és „heréltség” szinonimájaként használták a rómaiak. Rendszerint a passziv szerepet gyakorló fiúkat nevezték így, amely a római morál szerint megalázó és elfogadhatatlan volt egy férfi számára.

[4] Görög tanító, rendszerint rabszolga, aki a görög és római ifjakat és szabad polgárok gyerekeit kísérte és tanította. Ebből a szóból származik a pedagógia szavunk. 

[5] Catullus 16.