Búcsú helyett

Kolozsvártól elbúcsúzni állítólag nem lehet. Különösen nem, ha a szakmád ide köt és előbb, utóbb úgyis visszatérsz...mégis, hat év után az emberfia azt érzi a leghelyesebb és legjobb megoldásnak, ha szünetet tart. Ha távolról fogja kicsit figyelni azt a várost, amelyben félénk fiúból férfi, tanoncból kutató, kíváncsiskodóból figyelő lett. A várost, amely nekem talán a szülővárosnál is misztikusabb és szakrálisabb, ahol át tudtam élni valóban azt, amit kedves Eliadém úgy ir le mint a világ köldökét, a misztikus várost, ahol minden utca, tárgy, arc, épület egész mítoszt hord magában. Nekem ez a város örökre Kolozsvár marad.  A blogomban tudatosan is, no meg néha tudattalanul is túl sokat ostoroztam az itteni meleg életet, fájdalmas emlékeimet. Most jöjjön az, ami miatt nekem hat év alatt megérte melegként élni Kolozsváron és amit "melegként" (de leginkább csak úgy, emberként) ennek a gyönyörű városnak köszönhetek.

Először is, ebben a misztikummal, templomtornyokkal, Mátyás szoborral, kábelekkel, rozoga villamosokkal, magyarszinházos városban ismertem meg azokat a meleg barátaimat, akik számomra mai napig és a jövőben is lelki támaszt, örök támpontot és a non plus ultrát jelentik. Csupa szeretettel teli ember, akik számomra fontosabbak minden mulandó értéknél. A Hamvas féle "barátság" meghatározás mosolygó példái.  Kolozsvár és a sokat ostorozott meleg oldal révén ismerkedtem meg néhány olyan vándorral, akiket bár más országból sodort az élet rövid időre a kincses városba, a sors vagy mifene úgy hozta, hogy velem is megigyanak egy kávét, teát vagy átbulizzanak egy éjszakát. Sokukban intellektusuk, értelmük másokban szeretetük és szépségük - fizikai és lelki egyaránt - fogott meg. Kevesen mondhatják el azt, hogy az ir nemzeti ünnepen az Old Shepherdban egy meleg új zélandi fiúval a tarquiniai etruszk falfestményekről beszélt, vagy négy nemzet tagjaival - barátokkal - nézhetett végig egy meleg filmet. Ezekért a pillanatokért is, nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Kolozsváron töltött eddigi hat évem hozta el  - a maga furcsa, rövid és ahogy lenni szokott ez a szerelmes történetek esetén, rövid - szerelmeit is.  Bár fáj, hogy azzal a 3-4 pasival, akivel mélyebb és intenzivebb kapcsoaltom volt, már csak nem is beszélek és kölcsönös hallgatásba folytottuk múltunkat, a közösen eltöltött szép emlékek, a szerelem valóban közösen, élően megélt pillanatait nekik köszönhetem és ezekért hálás vagyok. Az elsőévesként átélt plátói szerelmem szülte versek, a szinház erkélye előtt átfagyoskodott hideg éjszaka, a találkozók előtti izgatott pillanatok széppé tették a későbbi fájdalmakat is. Ahogy szép volt a második nagy szerelem is, még ha csak két hónapig tartott is...a Szamos parton, este 11 -kor úgy csókolt, mintha a  világot falta volna fel velem. Fel se fogtuk, hogy Kolozsváron vagyunk, kicsit olyan Klimtesre sikeredett az élmény, mindent egybeolvasztó Brancusi - csók.

Az utolsó szerelmemért egy évre visszajöttem egy másik országból. Harminc kilós csomaggal, súlyzóval, lakás és szállás nélkül, 80 lejjel a zsebemben és egy tokaji borral, vállaltam ezt, mert hát az ember ha szerelmes nem tud mást tenni, mint követni szivét, még ha az ész mást is diktál. A sors meghálálta döntésem ezerszer, még ha a pasi nem is. Szeretni sose hiba, az egy ajándék, áldás. Nagyon nagy kincs.

Ahogy melegségem Kolozsváron megélt pillanatainak nagy momentuma az is, hogy elindulhatott a mi kis csoportunk és megéltük már a második szivárvány találkozót, melynek egyre több híve és követője, érdeklődője van. Ebből még mozgalom lesz, tudom és nagy megtiszteltetés, hogy én is részese lehetek ennek. Nagy öröm az, amikor a fiatal, a szerelemben még úgyanolyan vad erővel, naivsággal és odaadással hívő fiataloknak tudom átadni a hírt  hogy van egy csoport, ahol alternativát találhatnak a társkeresők embertviselő világán túl és ahol valódi, emberi kapcsolatokat tudnak építeni.

Kolozsvárt rövid időre, elhagyom. Visszatérek még néhány napra, esetleg a szivárvány találkozókra, de ősztől már más városból fogom erősíteni a közösségünket. Egy biztos: még jövök!:)

TIFF meleg szemmel: In the name of...

A TIFF idén is több meleg tematikájú filmet tartogatottt a közönség számára a jóval szerényebb költségvetés ellenére. A második film, most a már általam is emlitett, az idei Berlinálén Teddy Dijat nyert lengyel "In the name of..." (W imie...) cimű film volt. 

A film igen későn, este 10 -kor kezdődött és a Cinema City utolsó TIFF -es filmje volt. Három meleg barátommal - egy lengyellel, egy katalánnal és egy románnal - mentem el filmezni, de ahogy erre számitani lehetett, a közönség köreiben nagy örömömre és meglepetésemre több ismerősöm és barátom is ott volt, igy akár egy spontán összerázódott "szivárvány" találkozóról is beszélhettünk. Ott ültünk hatan egymás mellett és nagy izgalommal vártuk a filmet. A konferanszié - aki igen szégyenlős és furcsán beszélő pasi volt - bejelentette, hogy a vetités végén lehetőségünk lesz néhány kérdést is feltenni a helyszinre érkezett rendezőnő, Malgoska Szumowskának is. 

A film egy furcsa jelenettel indult, ahol néhány agressziv gyermek megaláz egy tehetetlen, kiszolgáltatott, de állandóan mosolygó Down kóros férfit. A jelenet - ahogy a film számos, fiúkat bemutató szegmense is - nagyon furcsa, az elején egészen zavaró perspektivában volt filmezve, mintha egy kereső, zavarodott szempár fókuszán keresztül látnánk az egész jelenetet, aki maga is részese ennek a megalázásnak. A kiszolgáltatottság, mint motivum volt itt a lényeg. 

Adam, a harmincas éveiben járó sportos pap (játszotta Andrzej Chyra, neves lengyel szinész) Varsóból egy aprócska lengyel faluba lett átirányitva, hogy katolikus papként szolgálja egyházát, amig aztán egy váratlan fordulat miatt végérvényesen megváltozik az élete. A  film nagyon érdekesen és élénken mutatja be a vidéki legyen társadalmat is - a tivornyákat, a pletykákat, a sarkitott karakterszerepekbe szűkitett személyeket- de fő témája a meleg katolikus papok problematikája. Adam hasznos és pillérszerű eleme az aprócska falu társadalmának, hisz nemcsak épitkezésekben, de a katolikus fiúkat tömöritő kollégium felújitásában is nagy szerepet játszik. A helyiek szeretik, a fiúk tisztelik, néha irigylik is új ruhái, eleganciája miatt. Egy - egy toposz - szerűen megformált női szereplő még vágyakozik is utánna. Ám a papról mindenki tudja, hogy keveset alszik, állandóan fáradt, gondterhelt, vasárnapi beszédei néha a semmibe vesznek és ahogy tekintete is a misék alatt, valahl máshol jár, valami mélységet őriz magában. Reggelente mérföldeket fut az erdőben, amely szerinte egyféle ima és menekülés az Istenhez. 

Adam élete akkor fordul fel, amikor a fiúközösség két új taggal bővül: a csendes, alig beszélő

Lukasszal (Mateusz Kosciukiewicz) és az extravagáns, szőkitett Adriannal (Tomasz Schuchardt). A két fiú annyira végletesen más és ellentétes erőket és elveket vall, amely tökéletes lessz aztán, hogy metafoűórává nőjjön később a filmben, amire a rendezőnő többször erősen apellált is: Lukasz gyönyörű, göndör haja, szakálla, naivitása, esendősége többször krisztusi ikonként jelenik meg, mig Adrian démoni tekintete, csábitása, gonoszsága és vakmerősége valamiféleképp a gonoszság szimolumaként, a Sátán csábitásaként jelenik meg. Egy közös mégis van bennük: melegek. Mindkét fiú a férfiakhoz vonzódik, ám mig Adrian azonnal elcsábit egy később öngyilkosságba menekült áratlan fiút, addig Lukasz csendben magában őrli érzésit, amelyet a pap iránt érez. Adam, a pap is azonnal érzi, hogy Lukasz más. Addig is nézte ő a fiúkat, hisz pontosan ez az érzés késztette napont futásra és néha ivásra is, hogy pontosan emiatt helyezték őt át Varsóból is az Isten háta mögé....Istent szolgálni. Adam mindig is tudta, hogy meleg, de egy olyan lengyel társadalom és teológia nevelte őt és áztatta velejéig, amely szinte "kötelezte" hogy bűntudata legyen saját hajlama és ösztönei miatt. Jómagam soha nem éreztem büntudatot, ha fiúkat néztem, ha fiúkkal szeretkeztem, szexeltem. A film annyira sok és mély bűntudatot mutat, hogy nekem az elképzelhetetlen....de megérteni megtudom, mert sok ilyennel találkoztam. Adm látja és tudja, hogy a két fiú meleg..és ez előhozza belőle régi érzéseit. Elindul benne egy harc két identitása között: Isten hitvese ő, mert igy döntött 21 évesen, apja halála után. Valódi hivő, aki nemcsak lelkiiseretfurdalásból, de tényleg, szeretetből tesz egy vidéki közösségért. De emellett ahogy mondta "megdugná az összes fiút a kollégiumból". Magyarán: ő egy MELEG

katolikus keresztény, pap. Belső vivódása több filmjlenetben is szerepel, amely egyben a katolikus egyháznak, a lengyel társadalomnak szóló éles és nagyon expressziv kritikája is. Számomra a legaranyosabb jelenet az volt, amikor a tébolyultan részeg és vivódó Adam táncol XVI. Benedek (ma már Ratzinger papa emeritus) portréjával. Hitvese ő az egyháznak, bátran belemegy ő ebbe a táncba, de pont ő, ő a pápa, az Egyház, a dogma, a "kötelező" cölibátus és homofóbia NEM engedi, hogy ez a jó ember, ez a lelkiismeretes lélek boldog lehessen. Melegként. Férfiként. Vivódása egyben az egyház kudarca is: mint intézmény, ez a szervezett megbukkott, hisz nem tudja saját papjainka, saját elkötelezett harcosainak sem biztositni a bolgodulást, a szeretetet, a valódi jézusi üzentet. Ha egy meleg pap nem élheti meg szrelmét és valódi boldogságát, hogy hirdtheti ő az igét, a szeretet nyelvét, a család, a társ fontosságát? Nem lesz hiteltelen, giccsparádé az egész, ahogy a film is ábrázolja a parodikusan felsorakoztatott, mezőn áthaladó körmenetben a sok ikont és kegytárgyat?

Adam Lukasz iránt érzett vonzalma olyan erős lesz, hogy egy közös kocsikázásuk során megengedi a fiúnak, hogy ráboruljon és egymás vállán elaludjanak a kocsiban. Ekkor alszik igzán mélyen és végre, nyugodtan a fáradt ember, aki egy fél életet eltöltött legtisztább érzései elnyomásával és vivódásával. Sajnos azonban ezt a jelenetet meglátja az egyik munkatársa, aki azonnal feljelenti a papot a püspöknél. A püspök válasza is nagy érdekes: hiven bólogt, hogy valóban, ez a jelenség ütközik az egyház tanitásaival és belső politikájával, de ironikus hanglejtéséből azonnal érezni, hogy ez egy végtelenül elterjedt, a

szemináriumokban, parókiákon, egyetemeken jelen lévő dolog. A meleg katolikus pap, aki szeretőt tart olyan ismerős fogalom már a püspöknek, hogy semmifél botránkozást nem mutat, sőt, természetesnek veszi. És ez nem csak filmjelenet: Lengyelorszgában, Olaszországban és Spanyolországban is számos esetről szólt már a sajtó, hogy meleg katolikus papok lepleződtek le (Barcelonában a meleg negyed 30 bárja a katolikus szeminárium körül van).  Adamot végül áthelyezik ismét egy másik parókiára....

A történet azonban mondhatni, "happy endel" végződik, hisz Lukasz, bár csendes és szinte néma fiú, de akarata tűzerős. Otthagyja a tehénbőgéstől hnagos, monoton és naiv családot és települést, és átmegy szerelméhez, megkeresi Adamot. Megteszi az útat a  bizonytalanságba, mert szerelmes. Más tett is ilyent, néha megbánja az ember...de hát szerelmesen nincs más lehetőséged, csak menni és futni az ember iránt, akit szeretsz, néha még külföldről is. 

Lukasz is ezt tette. Szeretkeznek. A film nagyon elegáns és visszafogott jelenetében kevés erotikus részletet látni, szerencsére  közönség most nagyon befogadó volt, nem sok sóhajtás és hújdulás sem. A rendezőnő zsenialitása, hogy a szeretkezés jelenete teljesen néma, zeneszó sincs - hadd hallja ő is, hogyan reagál a közönség, had érezzük, hogy ha két ember szerelmesen tud eggyé olvadni, az szakrális, isteni aktus, valódi ima. Hierofánia. 

Az utolsó jelenet azonban pesszimista és ismét, ütős, az egyháznak szól: Lukasz beiratkozik a szemináriumba. Ez örök lehetőség a szegény sorsú lengyel fiataloknak, hisz az egyház ösztöndijakat biztosit, viszonylag stabil állást, megélhetést, kaját, szállást....és igen, néma burkot arra, hogy melegként szeretőt tarts. A néma, eltitkolt szerelem egyháza ez, ahol változásra most még kevés esély van. 

A film végén az igazi meglepetés aztán nemcsak a rendkivül szimpatikus, fiatalos és szexy rendezőnő szarkaszmustól áradó, cool és laza válaszai voltak, hanem a Lukaszt játszó, a valóságban is  - tényleg, gyönyörű - Mateusz jelenléte volt, aki megtisztelte Kolozsvárt jelenlétével. A sors fintora, hogy ezt az adoniszt volt szerencsém aznap az utcán látni...és még csak fel se ismertem.

A hónap személyisége: Sir John Gielgud

Sorozatunkban minden hónapban bemutatunk egy olyan közismert személyiséget, aki

köztudottan meleg volt és már életében nyiltan vállalta "másságát".

John Gielgud (1904 - 2000) a XX. századi angol szinjátszás és filmművészet egyik legismertebb alakja, azon kevés művész egyike, aki egyidejüleg volt az Oscar, Grammy, Emmy és Tony dijak birtokosa. Már fiatalon, Laurence Olivier, a nagy angol szinészóriás barátjaként megismerkedett a londoni szinészvilággal és 27 évesen már egész életét meghatározó szerepét, a II. Richárdot játszotta. Különösen elegáns hangjával, erős karaterszerepeivel és Shakespeare drámákkal vált ismertté. Legismertebb filmszerepei révén (The Prime minister, Julius Caesar, Hamlet, Gyilkosság az Orient Expressen, Az elefántember, Arthur, Gandhi, Prospero könyvei) az angol, szinházba járó közönségen túl az amerikai és nemzetközi filmkritika is megismerte. Már életében legendává vált, 1994 –ben szinházat neveztek el róla és több portréja már az 1980 –as években bekerült a National Gallery tulajdonába. 

Magánéletét 1953 –ig titok övezte, csak legközelebbi barátai és néhány munkatársa tudta, hogy 1926 óta John Perry rendezővel élt társkapcsolatban. Diszkrécióját és szelid visszafogottságát megőrizte a későbbiekben is, ám nem sokkal lovaggá avatását követően a Day by the Sea cimű előadást követő sörözés után az akkor már országos hirű szinész meglátogatta London egyik hires meleg cruising helyét. Bár nem először járt ott, ezúttal ő vált áldozatává az akkor még Anglia szerte alkalmazott “Pretty Police” akciónak. A Scotland

Yard egy jóképű rendőre a mellékhelyiségben rajtakapta Gielgudot és szodómia vádjával letartóztatta. Először nem ismerték fel a neves személyt, 10 fontra büntették és “orvosi vizsgálatra küldték”, ám néhány órával később a hangja elárulta őt. A szinészt lecsukták, az eset pedig az egész országban elhiresült és óriási botrányt kavart. Ennek ellenére a botrányt követő első előadásán Liverpoolban óriási sikert aratott, szinésztársai révén a közönség is hamar elfelejtette a sajtóbotrányt. Esete közvetett módon hozzájárult Angliában a szodómia, mint büntetendő eset eltörléséhez.

Karrierje mégis, az esetet követően megváltozott. Az angliai szinpadok helyett egyre inkább az amerikai filmekben aratott sikert. Életében aztán a nagy fordulatot Hensler Mártonnal, magyar származású, 30 évvel fiatalabb művésszel való találkozása, akivel közel 40 éven át élt párkapcsolatban. Élettársát a nagyközönségnek azonban csak 1988 –ban, utolsó szinpadi szereplését követően mutatta be.

http://www.youtube.com/watch?v=DwMXngAVjr4

TIFF meleg szemmel: The Guide

A TIFF az elmúlt években már rendszeresen több, melegséggel vagy szexualitással foglalkozó filmet a programjára tűzött. Tavaly például a főtéren nézhette a nagyközönség az áldozattal is járó, első szerbiai Prideról készült filmet, vagy együtt könnyezhették végig - már aki nem volt elég prüd - a Weekend cimű filmet a közönség. Idén is több meleg vagy LMBTQ témájú film van teritéken. Sajnos jómagam nem tudok

A rendező

mindengyiken résztvenni, egyet már láttam, még egyet tervezek megnézni. Jöjjön most a már látott film rövid összefoglalója, véleményezése.

Amikor a jegyet megvettem, az AperiTIFF- ből nem derült ki egyértelműen, hogy meleg témájú - e a film. És még jó, hogy nem derült ki: beülve a kedvenc mozimba, a 30 -as évekbeli aranykort idéző Cinema Arta egyik jól kibélelt székébe, egyedül mozizva is jól éreztem magam. A teremben elég sokan voltak, de ismerőst nem láttam. A film (The Guide - O xenagos

, 2011)  előtt egy kopasz pasas beharangozta, hogy a rendező,  az igen sármos és mutatós Zacharias Mavroeidist is a köreinkben köszönthetjük, aki a vetités után készséggel áll majd rendelkezésünkre. A sármost és mutatóst persze nem mondták, de azért ezt hozzá kellett tegyem mindenképp.
A film maga nagyon jó volt, mondhatni vigjátéknak, ám inkább szatira volt. Iasonas, egy Salonikiből Athénbe került turistavezetőről szól, aki épitész - hallgatókat, Erasmusos külföldieket kalauzol néhány napon át Athénban. Szerencsétlenségére az összesereglett csapat - egy jóképű, de nagyon öntelt amerikai pasi, egy buta német liba, egy laza, de nagyon szlávos bolgár csaj, egy szerelmes spanyol diva, egy nyafogó francia bige és egy full meleg francia pasi - a sztereotipiák megjelenitői voltak. Karaktereiket úgy ábrázolta a rendező, hogy a néző érezze: a görögök hogy látják a turistákat és a turisták őket. mennyire végletekben gondolkodunk ha néhány napra meglátogatunk egy országot. A film ugyanakkor a 2009 előtti Athént is bemutatta (a rendezés még a válság

A turisták

és a nagy athéni lázadások előtt zajlott). Rámutatott a görög társadalom néhány főbb problémájára, de nem is sejtetve a későbbi lázadásokat. Iasonas azonban nem csak azért érdekes figura, mert naponta kiveri reggel a farkát és fura napi rituáléi kétbalkezes, de mégis szimpatikus fiúvá varázsolják, hanem leginkább azért, mert athéni tartózkodása idején szerelmes lesz az egyik barátnőjébe és ugyanakkor, leszopatja magát egy meleg crusing helyen egy fiúval. Ekkor jön rá, hogy valójában ő nem heteró...de akkor mi ez az egész? A filmnek mondhatni nincs témája, fő vezérvonala, igy Iasonas szexuális identitásának keresése sem kap főszerepet, legfeljebb a második felében a filmnek. A fiú egyértelműen szégyenérzetet érez, frusztrálja őt az, hogy barátnője jól érzi magát a meleg francia pasival, aki igen népszerű a csajok körében (is), miközben valójában őt is vonzza a pasi. Bár kettőjük között ez a fura játék kiderül, Iasonas még nem érett meg arra, hogy bevallja önmagának vonzalmát a férfiak iránt.
A film végül kicsit nyitottan zárul....talán rájön arra,hogy ő meleg és eldönti, hogy Athénban marad.
A film nem tartalmaz obszcén, vagy akár erotikus jeleneteket sem. Van egy -két meleg csók és az orális rész...ami azonban semmilyen részletet nem mutat. Ennek ellenére a közönségben többször hallottam hujdulást és sóhajtást, jajgatást és elégedetlenséget amikor a meleg téma előjött. A hátam mögött ülő elég mutatós pasi ájuldozott, hogy "iarasi cu gayii astia" ("már megint ezekkel a buzikkal"). Nem értem mi volt a baja....
A film végén a rendező egyetlen kérdést sem kapott, ami a film szexualitást érintő témáira vonatkozott volna. Én sem kérdeztem., leginkább a hátam mögött ülő állandóan jajgató és elégedetlenkedő pasi miatt éreztem feszélyeztetve magam...

Te megnyomnád -e a gombot?

Amikor néhány barátommal összeülünk egy - egy sör vagy pohár bor  mellé, többször felmerül a kérdés, hogy ki, mit tenne ha létezne egy olyan gomb, amelyet megnyomva egycsapásra "heteróvá" változnánk. Megnyomnád -e a gombot? Szól a kérdés. Általában az 5-6 ember közül akik összegyűltek, fele - fele arányban válaszoltak igennel vagy nemmel. Legutóbb a második szivárvány találkozón hangzott el a kérdés, ott a közel húsz főből a sovány többség (10-12 ember) válaszolt határozottan nemmel, a többiek igen, vagy "nem tudom" válasszal 

Én elég határozatlan voltam a válaszadásban, de talán az igenhez állok jelenleg a legközelebb.  Ha létezne ez a bizonyos gomb, most megnyomnám. Ez persze hangulatomtól is változott, voltak periódusok, mikor nem tettem volna meg. Most, ha lenne egy ilyen lehetőség, megtenném. Miért? Mert úgy érzem, hogy nekem természetemnél, neveltetésemnél és családi hátterem miatt a legfontosabb dolog az érzelmi biztonság, a társkapcsolat. Lehet, hogy ez társfüggőség, bár már a jó öreg Arisztotelész is megmondta, hogy az ember nem igazán képes az egyedüllétre. Szingliként harmoniában lenni egyedül is, lelkesedni az élet apró örömeiért úgy, hogy se reggel, se este, se délben  - soha ne legyen aki egyszer átölelje az embert elég nehéz. Úgy érzem, ha nem a férfiak vonzanának, nőkkel könnyebb lenne megtalálnom azt a tartós, monogám kapcsolatot, amire én vágyok. A meleg világban - legalábbis Kolozsváron - ismerkedni csak a neten lehet, ott viszont az én elveimet szinte kinevetik. Legutóbb az exem és az ő újonc "fiúja" azzal nevetett ki, hogy én "XIX.századi" elveket vallok, monogámiába, hűségbe  vetett mániákus hitem gyakorlatilag elefáncsonttoronyba zár a mai meleg világban, ahol mindenki mindenkivel, nyilt kapcsolatok számitanak divatosnak és életképesnek. Én túl féltékeny tipus vagyok ehhez és bár sokkal jobban érezte velem magát, mégis, mást választott, mert az az ember elviseli, ha mással is kefél néhanap. Abban igaza volt az exemnek, hogy "nehéz természetem van" és ilyen hozzáállással túl sokat fogok szenvedni a meleg világban. Vagy az egyedüllét, vagy a nyilt kapcsolatra való hajlam....de hát nálam ez nem választás kérdés. Kicsit olyan, mintha gerincműtétet kellene végrehajtani rajtam, hogy képes legyek erre. Igy hát marad az egyedüllét. A gombot tehát most, megnyomnám...mert a stabilitást, a lelki békét könnyebben fel tudnám épiteni egy nővel az oldalamon - talán.

De szerencsére az élet nem ad választási lehetőséget ebben. Nincs gomb, nincs választás. Legfeljebb az egyedüllétből és a magányból lehet valami mást faragni, ami élvezhetőbb, kellemesebb és soha, soha, soha nem feladni a reményt, hogy ez az erős hit és akarat egy stabil kapcsolatra egyszer meghozza a gyümölcsét. Hol és mikor...nem tudom. De még reménykedem, nagyon. 

Azt azonban kétlem, hogy ez Kolozsváron fog eljönni.