Coming out alternativák

"Te jó ég, meleg vagyok!" - egyszer mindenkinek az életében eljön a pillanat, amikor ez a felismerés villámcsapásként beköszönt.  Van akinek még kamaszkora előtt, van akinek középiskolában, másoknak csak életük delelőjén - ki milyen neveltetést kapott, ki mennyire figyelt önmaga érzéseire, saját vágyaira, vagy épp mennyire mélyen fojtotta vissza önmaga

hajlamait. Ha azonban eljön az önfelismerés ideje, akkor a következő lépés persze saját magunk elfogadása lesz - hasonlóan nehéz, sokaknál éveket, sőt, évtizedeket felemésztő időszak. Ezt a folyamatot csak segíti az, ha legközelebbi barátainknak elmondjuk, hogy melegek vagyunk. Függetlenül attól, hogy hajlamunk felismerése és stabil meleg identitásunk kialakitása között mennyi idő telik el, egy jóbarátnak mindig lenni kell társaságunkban, akivel ezt megosztjuk. Nem a terhet és a feladatot, mert azt senki nem bírja és nem tudja helyettem elvinni - de a tanácsadás. vagy egyszerűen a meghallgatás, bátorítás  bizalom ereje mindig nagy csodákra képes. 

A még barátai előtt nem coming outolt társaimat bátorítva, első két coming outomat írom le példaként.

A középiskolai éveim végén már biztosan tudtam, hogy meleg vagyok. Szerencsémre, ezt viszonylag hamar tudtam önmagammal tisztázni, de legközelebbi barátaimnak - akik közül a többség mind a mai napig a legjobb barátaim között található - nem volt könnyű elmondani. Egy idő után azonban úgy éreztem, hogy a környezetemben valakinek muszáj lesz elmondanom, hisz nem élhetek úgy ezzel az érzéssel, hogy senki sem tud róla. Kicsit a fájdalom átadása volt ez még akkor  (néha most is az) de másrészt a barátság, az őszinteség, a teljes átadás jelképe is. Bizonyítéka annak, hogy nekem a legközelebbi barátaim a legfontosabbak, a legstabilabb kapcsolatok az életben, így nem tarthatom őket hazugságban, féligazságban. 

A legelső coming outom egy akkor már 10 (ma már 15) éve ismert barátnőm előtt volt. Tudtam, hogy barátságunkat semmilyen formában nem veszélyezteti majdani bejelentésem, mert kevés nálánál nyíltabb  erősebb és mélyebb embert adott nekem a sors. Mégis, kicsit aggódtam, ez volt az első alkalom, hogy nem a négy fal között beszélem meg magammal melegségem. A levelet választottam, mint eszközt. Leírtam kézzel, hogy győződtem meg, hogy meleg vagyok, miként élem ezt meg és mennyire fontos, hogy őszinte legyek vele.  Szemtől szembe nem ment volna akkor, de a kézzel irt levél mégis elég jó alternatívának tűnt. A várakozás, a válaszreakcióig eltelt idő nagyon megterhelő volt, de szerencsére hamar jött és - ahogy lehetett számítani - teljes megértés, valódi baráti ölelés formájában érkezett. "Nem tudtam, de azért sejtettem már"  - mondta ő. "Mindig gyanús voltál, főleg, hogy sosem láttunk csajjal és nem is beszéltél a lányokról". A sztereotipnek hangzó mondatok valóban, akkor megnyugtatóan hangzottak  mert tudtam, hogy barátságunk szilárd, bizalmon és odaadáson alapul, amit ez az egyszerű információtöblet, hogy meleg vagyok nem zavar meg. Azóta néztünk már együtt meleg filmet, kémleltünk pasikat az utcán és ha épp közös nevezőn vagyunk, még a divatról is elcsevegünk (bár az nálam ritkább).

A második coming out már nehezebben ment. Ismét egy lány, több éves barátság fűzött hozzá is, de más család, más nevelés és más érzelmi töltet. Nála már féltem, hogy ha elmondom, akkor barátságunk meginog, féltem, hogy őszinteségemmel bár lehet enyhítek magamon, de rá nagy terhet rakok (nota bene: mindig, minden körülmények között őszintének lenni nem jó megoldás, lásd rákbetegek, megcsalás pszichológiája). A nagy "holnap elmondom" készülődésből végül az lett, hogy egy szerencsés véletlen folytán a barátnő hamarabb kisakkozta a történetet. Ez is jelzi, hogy azok az emberek akiknek fontos vagy, figyelnek rád, látják rajtad ha baj van sőt, néha megérzik, vagy kikövetkeztetik arconásaidból, egy -egy elszólásodból, hogy mi is a helyzet. Mindezt ráadásul nem azért, mert minduntalan a "rajtakaplak" érzését táplálják, hanem egyszerűen mert figyelmesek, szeretnek. A reakció az ő esetében is a teljes elfogadás volt. 

Azóta már több ismerősömnek, közeli barátomnak elmondtam, hogy meleg vagyok  - és a folyamat egyre könnyebb, ahogy a tapasztalat nő. A szülőkkel még magam sem birkóztam meg....az egy külön misét megér, talán megírom hamarosan.

Tanulság tehát az, azoknak, akik mindennapjainkban mellettünk vannak és akik a legfontosabb kapcsot jelentik az életben (számomra a barátaim), adjunk teljes bizalmat, odaadást és figyelmet, mert ha a barátságunk valódi talajokon nyugszik, egy ilyen információ nem döntheti romba azt. Ha mégis ez történne - nekem szerencsére nem volt ilyen - akkor az a barátság nem volt soha őszinte, nem kell siratni az elvesztését, ergo a barátok előtti coming outból csak győztesen lehet kijönni. 

Mit is akarunk mi?

Remus Cernea

Remus Cernea és Puiu Hasotti nyilatkozataiban talán az volt a legjobb, hogy égő és állandó témává tették a melegséget és felhívták a teljes romániai társadalom figyelmét erre a jelenségre. Ahogy a romániai társadalom, úgy a vezető politikusok és értelmiségiek is megosztott véleménnyel válaszoltak Cernea kezdeményezésére: volt aki a házasság ellen, volt aki pedig mellette tette le voksát. "Tény, hogy előbb utóbb Romániában is bevezetik vagy a civil élettársi viszont vagy akár a meleg házasságot is, ez csak idő kérdése most már" - mondta az egyik politikus. Való igaz, a melegjogi aktivizmus hasznos és jó dolog, egy közösség önkifejeződésének mondjuk úgy reprezentatív, "hivatalos" formája ami az egyenlőségre alapuló társadalmakban elengedhetetlen. Mégis, most valami olyasmiről beszélnék, amiért sokan a meleg világból lehet megköveznének. Valóban a házasodás a legnagyobb gondunk?

Ezzel a nagy ódázással és "gyerünk házasodjunk" jogi mozgalommal úgy érzem megint eljutott a meleg világ oda, hogy már saját köreiből is felcsendüljön a - szerény véleményem szerint - jogos "heteró" kérdés: de hát mit is akarnak ezek valójában?". Bármilyen hihetetlennek tűnik, ez egy jogos kérdés. Az, hogy a világon most mindenhol a melegek házasságáért kardoskodnak, valóban divatos tendencia és az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának ha úgy tetszik egyféle kiterjesztése. Ez normális dolog, nincs ezzel semmi baj. Mégis, sok heteró, aki külső szemlélőként, nemegyszer idegenkedve, egy meleget sem ismerve személyesen jogosan látja úgy, hogy a melegjogi mozgalmakkal az LGBT közösség túllő a célon.  Bátorkodjunk föltenni a kérdést: mi is a bajunk? Valóban a meleg világ legnagyobb gondja az, hogy nem tudunk házasodni? Tényleg? 

Vegyük figyelembe a következőket:

- szerény tudomásom szerint Romániában sem ért több diszkriminatív megkülönböztetés senkit amiatt, hogy vállalta szexuális másságát. Legfeljebb ugyanannyi alkalommal fordult elő diszkrimináció, mint bármelyik más kisebbség (cigány, magyar, zsidó, testi fogyatékos, HIV fertőzött, vallásos szekta tag) esetén (mindez persze nem normális dolog, de ne túlozzunk)

- a fizikai bántalmazások, a homofóbia jelensége nem magasabb, mint bármelyik országban Európában (lásd: Franciaországban melegeket vertek a napokban)

Alfred Kinsey szexológus

- a házasságon kívül mindenhez ugyanazok a jogokkal élhet egy meleg (az hogy ő nem meri vállalni, az kinek is a baja?)

Nézzük meg ellenben, hány meleg AKAR házasodni? Elgondolkodott ezen valaki, hogy példáulstatisztikák bizonyitják, hogy a meleg férfiak döntő többsége életében 15 - 50 partnerrel rendelkezik, de 30% -uk (!) 500 és 1000 partnert vált életében. A számok döbbenetesek. Tény, hogy ezek az adatok Kinsey kimutatására vonatkoznak, melyeket a szakirodalom is már fenntartásokkal kezel, mégis az általam is tapasztalt valóság (társkereső olalakon órákat töltő erdélyi és romániai melegek ezrei) sajnos csak megerősiti ezt a jelenséget. Nem tudom, lányoknál mi a helyzet, de a romániai melegek körében (ahogy bárhol máshol is) a nagy többség - tényleg, a NAGY többség - nemhogy nem talál magának párt, de nem is akar. Teljességgel ellenzik a párkapcsolatokat, különösen ha zárt, monogám kapcsolatról van szó.  Ennél fogva úgy érzem, bátorkodhatunk ismét feltenni a kérdést: valóban a házasság a legnagyobb gondunk?

Ha meleg aktivista lennék, a következő problémákkal és jelenségekkel foglalkoznék intenzívebben  mert úgy látom ezekben kellene hathatós segítség:

- Romániában a melegek továbbra is a társkereső oldalakra szoritják le magánéletüket. Igen magas a szégyenérzetük orientácijuk miatt, nagyon sokan biszexuálisnak vallják magukat, miközben évek óta nem voltak nővel és naponta több órát töltenek szex után kutatva férfiakkal

- a melegek többsége nem mert még coming outolni barátai, de főleg családja előtt. Ehhez tréningek, felkészítésék, segítségek kellenének melegnek és szülőknek egyaránt

- a (férfi) melegek többsége nem hisz, vagy nem akar párkapcsolatot, preferálja a szabadelvűség "friends with benefits" nyitott kapcsolatát

- a heteró "nagyközönség" továbbra is minimális ismeretekkel rendelkezik a melegekről, annak kultúrtörténeti és orvosi, pszihológiai jelenségeiről, igy - mint mindentől ami idegen - sztereotip félelmeket táplál

Úgy érzem, hogy ez a néhány téma bőségesen elegendő ahhoz, hogy lássuk: a meleg világnak belülről kellene először megváltoznia és utána jöhetne a nagyközönség is. Vagy legalbább párhuzamosan haladni a kettővel. Szép és jó d

olog a házasság, alapvető emberi jog, követelhetjük...de ne feledjük, hogy messze nem ez a legfőbb gond és nem ez érinti a melegek nagyon nagy többségét.

Szingliként boldogan?

A rómeó, a meleg társkereső rámtelepedett. Napi rutin lett, hogy több órát töltsek ott, kétségbeesetten keresve a "nagy őt" vagy az utóbbi időben már csak a puszta szexet. Annyira akartam a "kielégülést", valami egészen mélyről jövő, beteljesületlen vágyat lehűteni férfiakkal, hogy ez az erő nemcsak a külvilágot rémisztette meg, de engem is. Az exem ott ül azon az oldalon órákon át, nem tudtam elviselni azt sem, hogy nem ir rám, vagy leveleimre flegmatikus, de legtöbbször sértő, visszautasitó választ ad - netalán szexuális életéről dicsekszik, ami úgy hatott rám, mint egy késszúrás. Tegnap eldöntöttem: törlöm a profilom. Másfél év után, ismét. Nem először történik ez, de ilyen hosszú ideig nem is volt állandó profilom azon az oldalon. Semmi humánumot, emberi értéket, kedvességet, szeretetet nem kaptam ott, ahol az embereknek elvileg egymás közös értékeiért kellene összejárniuk. Csak szex, csak a test kultusza. Nincs kockahasad? Nem vagy tökéletes? Nem vagy gép, érzelmek nélküli, vad csődör? Mehetsz a fenébe. A darwini elvek itt elementáris erőkkel érvényesülnek, szó nincs ott arról, hogy eseteg az ember nem csak test és húsdarab a lába között egy farokkal. Nekem most elég ebből.

A nagy kérdés, hogyan állok neki annak a "projektnek" amely leegyszerűsitve úgy szól: boldognak lenni egyedül, szingliként is. Megtaláni önmagammal az egyensúlyt, ápolni azokat az értékeket, elveket, érzelmeket, amelyek fokozatosan leépültek az elmúlt időszakban. Ápolni a kertet, kertészkedni - ahogy a költői metafora mondja. Feltöltődni önmagammal, mert az elmúlt időszakban ez a mókuskerék azzal is járt, hogy kiüresedtem, csak vágyakoztam és semmit se tudtam már adni senkinek.  Márpedig ha nincs miből, adni se tudunk, ha pedig nem adunk - kapni se fogunk.

Az én annyira szeretett Bagdy Emőkém egyik könyvében ("Hogyan lehetnénk boldogabbak") tiz olyan dolgot sorol fel, amely a boldogulásunkhoz hozzásegithet:

Ezt szeretném gyakorolni. Szó sincs arról, hogy remete életmódot választanék, nem is erről kell ez szóljon. Meg akarom tanulni, milyen is Önmagammal élni. Jól. 

Ma egy angyali teremtéstől kaptam egy nagyon sokatmondó verset, a szöveg mintha hozzám, rólam szólna, a társfüggőről, aki a társába kapaszkodva próbálja a boldogságot megtalálni. Mindennapi ima lesz ez és ez a tiz Bagdy tanács.

Remélem, aki tudja milyen érzés társfüggőségből gyógyulni, hasznosnak véli majd ezt a két kis mankót.

Útravaló

Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.

És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. . .

Kereszténység és melegek: az interjú II. rész

Az alábbiakban az interjú második részét olvashatjátok. 

4) Változott -e az istenképetek, hitetek amióta együtt vagytok?

S.: Az istenképem, a hitem a fent említettek alapján folyamatosan változik. Isten soha nem unalmas. Mindig egy másik arcát mutatja meg az adott körülményekben. Úgy érzem, hogy a hitem folyamatosan úton van. Most leginkább azt kezdem megérteni, hogy Isten nem azért teremtett minket, hogy komoran éljünk, hanem hogy szabadon tudjunk örülni mindannak, amit ajándékban kaptunk tőle. A szabadságot viszont nem szabad félreérteni.

Emlékszem, amikor párommal arról beszélgettünk, hogy milyen érvek állnak a mellett, hogy nyíltan, de nem tüntetően felvállaljuk énünket és kapcsolatunkat. Hiszen ez azzal jár, hogy bekerülünk egymás baráti körébe, családjába. A szomszédok látják, hogy két fiú lakik együtt stb. Ekkor jutott eszünkbe az a bibliai ige, hogy „az igazság szabaddá tesz titeket!” Ennek értelmében akkor a hazugság megkötöz, megnyomorít. Hazugságban élni nem lehet valami jó érzés. Ekkor döntöttük el, hogy inkább a biblikus utat válasszuk, aminek ugyan úgy megvannak a hátrányai, mert lenézhetnek, kicsúfolhatnak, kiközösíthetnek, stb. De ezek a hatások, mind kívülről jönnek, megnehezíthetik a kapcsolatot, de nem tehetik tönkre. Míg a hazugság, teljesen más irányú, belülről, tőlünk a társadalom fele, kifele irányul. Szorongást okoz, ezzel nem csak a környezetünknek, de önmagunknak is ártunk. Feszültebb lesz a kapcsolat, nagyobb esélye van a szakításnak.

Aztán annak is köszönhető a hitem, Istenképem változása, hogy többet foglalkoztam azokkal a bibliai igékkel, amelyek a elítélik a homoszekszualitást. A Mózes könyvétől egészen a Jelenések könyvéig csak olyan értelemben ítélik el a két fiú együttlétét, amikor prostitúcióról van szó. A egymásért felelőséget vállaló kapcsolatokat meg sem említi a Szentírás. És az is érdekes, hogy Jézus sem mond semmit a homoszexualitásról.

G.: Az enyém mindenképp. Addig nagyon szigorú istenképem volt, most szeretőbb. És már kevésbé pattogok, és szidok le másokat, mint 5 évvel ezelőtt. Remélem, hogy ezt mások is így látják. A szerető istenkép – azt hiszem – engem is toleránsabbá tett. Tudok szeretni olyanokat, akik eddig halálra idegesítettek.

5) Hogyan sikerült családotokkal elfogadtatni melegségeteket és párotokat?

S.: Annak ellenére, hogy a családom, itt gondolok elsősorban édesanyámra, első reakciója pozitív volt hosszú időbe telt el, amíg el is fogadta. Sokat beszélgettünk róla. Aztán mindig a párommal látogattam haza, így őt is elfogadták, családtagnak tekintik. A testvérem a páromat hibáztatta hosszú ideig melegségem miatt, de sok beszélgetés után ma már ő is teljesen elfogadja. Addig nehéz míg megértették, hogy nem saját akaratomból lettem meleg, hanem egyszerűen ez vagyok.

G.:Kezdem azzal, hogy ezt előbb-utóbb minden meleg meg kéne tárgyalja a szüleivel. Nyilván én is halogattam a dolgot, mert nem akartam egy bazi nagy követ dobni a család állóvizébe. Sokaktól hallottam,

hogy azért nem beszélnek melegségükről otthon, mert nem akarják, hogy a szüleik esetleg megbántódjanak vagy, hogy csalódást okozzanak nekik. Ez szerintem rossz felfogás. Nyilván az elején ez sokk lesz, és kiborul a bili, de a magam példájából tudom, hogy minél tovább halogatja az ember, annál rosszabb. Amikor otthon elmondtam, nem az volt a baj, hogy meleg vagyok, hanem az, hogy egy fedél alatt éltem velük huszonegynéhány évig, és gyakorlatilag nem ismertek. Élt velük egy idegen ember, aki nem volt őszinte velük, aki nem engedte, hogy megismerjék őt. Édesanyám mondta, hogy amikor beszámoltam a barátnőmtől való szakításomról, tudta ő, hogy nem azokból az okokból szakítottam, amit akkor elmondtam neki. Csak nem mert rákérdezni, de érezte. És nem is a melegségemet nem tudta hosszú ideig elfogadni, hanem azt, hogy én erről tíz évig nem beszéltem. EZ fájt nagyon neki. Ezért mondom azt, hogy hasznos elmondani, és már csak azért is, mert utána nem kell falcs barátnőkről és randikról handabandázniJ. És a másik, amit megtapasztaltam: az igazság szabaddá tesz! (lásd János evangéliuma 8. rész 32. vers). És ezt a nagy családi coming out után több évvel is így érzem.

Hogy a szüleim elfogadtak azt sikernek nem nevezném, lévén, hogy ebben nekem vajmi kevés érdemem van. Hogy elfogadták, ez az ő érdemük. Az elején nyilván nehéz volt nekik, hiszen azzal szembesültek rövid idő alatt, amit én 10 évig emésztettem. Azt hiszem az segített, hogy a párom komoly ember, és a kapcsolatunk is az, és nem lötyögés egy-két hétig. Azt hiszem ők is arra éreztek rá, hogy egymást vállaljuk egy életre, és úgy látom, hogy ez tiszteletet is ébresztett bennük. Érdekes, hogy egy ideje, amikor apámmal koccintunk, ő mindig lennebb tartja a poharát, mintha valami nála magasabb státusom lenne. És hiába próbálom ezt mindig kikerülni, ő szemfülesebb, és mindig lennebb van a pohara széle, mint az enyém. Ezt még most sem tudom hová tenni, de szerintem részben amiatt lehet, hogy ilyen környezetben életközösséget vállaltunk, és ez benne tiszteletet ébreszt. De az is lehet, hogy tévedek. Bár nem emlékszem, hogy 6-7 évvel ezelőtt is így koccintott volna. Mindenesetre a családi kötelékek azóta (emiatt?) megerősödtek, sokkal őszintébben tudunk beszélgetni, s bár sokan családi traumára vagy legalábbis nagy cirkuszra számítottak, abból erősebb családi kötelék lett.

6) A körülmények úgy hozták, hogy elég sokan megtudták, hogy melegek vagytok. Milyen reakciókat kaptatok az egyháziak részéről vagy barátoktól?

S.: A barátokkal, vagy kívülállókkal más a helyzet. Voltak, akik elfogadták és voltak, akikkel azóta sem beszéltem. Úgy gondolom, hogy arra kell rávezetni az ismerősöket, barátokat, családot, hogy ugyan az ok vagyunk akik eddig voltunk, csak most egy infóval többet tudnak rólunk, de ugyanazok maradtunk, hiszen melegek voltunk azelőtt is, és most is azok vagyunk, csak most már tudják és normális esetben ez erősebb bizalmi kapcsolatot kellene eredményezzen. Az, hogy pár barátommal megszűnt a kapcsolat, nem a magam hibájának látom, hanem annak a merevségnek miszerint, nem fogadják el a régi, de számukra új helyzetet.

Aztán azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy nagyon sokan amikor meghallják, hogy meleg vagy rögtön arra gondolnak, hogy mi történik a hálószobába és azonnal ítélkezve beszélnek a melegekről, pedig mi ha egy heteró párral találkozunk nem az az első gondolatunk, hogy mi történik a hálószobába, hiszen ez csak rájuk tartozik. 

G.:Mint mások, gondolom – ilyet is, olyat is. Csak néhány volt olyan, aki azt mondta, hogy akkor viszlát, mi ne nagyon kommunikáljunk az elkövetkező pár évtizedben. Volt olyan is, aki ezt mondta, de rá egy évre meggondolta magát, és már kommunikál. Biztos sokk érhette, gondolom. Ezért én nem haragszom, lehet, hogy engem is traumatizált volna, ha este heteró vagyok és reggel meleg. Időt kell hagyni mindenkinek, és ha megismer, ha egy kicsit is nyitott, meg fogja érteni a helyzetet. Nyilván én sem fogom őket kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy előttük csókolózok, ezt én heteró pároknál sem igen díjaztam, amikor az utcasarkon felnyomják a csajt a falra és mandulaműtétbe fognak. A barátaim többsége az elején nagy meglepetéssel, és aztán megértéssel fogadta a „hírt.” Van, aki tudja, de nem beszél róla, megy minden a régi rendben, van, aki kérdezget, hogy hogy is működik ez, van, aki poénkodik, és egészen lazán veszi. Összességében nézve nagyon pozitívak voltak a barátok részéről a reakciók. Az egyháziak részéről is ilyen változatos. Minden generáció pletyózott róla pár hónapig, aztán csend lett. Az idősebbek gondolom megnyomták az „ignore” gombot, érthető, a fiatalok közül is sokan, de többekkel nagyon jó beszélgetéseim voltak. És vannak olyanok, akik azóta is fúrnak, pletykálnak – fogalmam sincs miért, útjukban nem állunk.

7) Többször említettétek, hogy sok meleg nagy segítségre szorul, amikor identitását keresi. Hogyan tudnátok segíteni ebben?

S.: Még ma is úgy látom, hogy nagyon sok meleg nem tudja elfogadni és megélni normálisan identitását

. Nehezen kapnak párt maguknak, mert talán sokan nem is keresik, félnek tőle. Félnek előbújni, igazságban élni. Inkább élnek hazugságban, ami tönkreteszi őket. Igaz a társadalom sem megérett a melegek elfogadására, vagy nem akar megérni rá. Sokat éppen attól félnek, hogy hogyan néznek majd tájuk az emberek, mit mondanak, kiket veszít el. Vagy vannak olyanok is, akik azért nem merik felvállalni másságukat, mert maguk sincsenek tisztába önmagukkal, nem merik bevallani maguknak sem az igazságot, azt gondolják, majd elmúlik, csak a körülmények változzanak meg, addig e Romeóról összeszednek valakit és kielégítik vágyaikat, majd meg elmúlik az egész. De sajnos ez nem így van. Nagyon fontos lenne a melegségről melegekkel fórumbeszélgetéseket tartani, fontos lenne ha olyan lelkigondozók lennének Kolozsváron, akik segíteni tudnák ezeket a társainkat az igazság beismerésében és felvállalásában. Ha olyan közösségek jönnének létre, ahol félelem nélkül beszélgethetnének a melegek egymással.

Az, hogy az iskolákban erről felvilágosító beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e tartani, azt nem igazán hiszem. Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene ezt megbeszéljék. A társadalom kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos lenne erről a témáról a biblia tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb hiba talán ott van, hogy a társadalom két végletet ismer a melegekkel kapcsolatosan: az egyházi tiltó és elítélő végletet, valamint a felvonulásokban megjelenő propagáló végletet. A közép útról nem igazán esik szó. Arról nem beszél senki, hogy vannak meleg párok, aki felelőséget vállaltak egymásért, akik nem propagálják a melegséget, hanem szépen normális körülmények között megélik azt. Talán ezt az oldalt is meg kellene mutatni valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna erdélyi társadalmunk is.

G.: Hát, ez nagyon szépen hangzott tőlünk. A kivitelezéssel viszont egy kis gond van. Nekem képesítésem nincs mások lelki problémáinak kezelésére (a páromnak van), de azért ráérzek, hogy kit mi bánt. Azt hiszem a kamaszkorúaknak lenne a legnagyobb segítségre szüksége identitásuk keresésében. Segíteni pedig azért nehéz, mert például ha látom egy tizenéves kamaszon, hogy talán meleg vagy az lesz, nem mehetek oda hozzá, hogy hé te, úgy látom melegedsz, szóval ha kérdésed van, fordulj hozzánk! Ez nem megy. Sok fiatalt láttam, látok, akik ugyanazon az úton indultak el, amelyen én. Segíteni szeretnék, hogy ez az út, önmagad felismerése, elismerése kicsit rövidebb legyen, vagy legalábbis simább, de ez ilyen direkte nem működik. Csak akkor, ha az illető jön kérdezni, hogy nálatok ez hogy ment, hogy éltek, mint éltek stb. Legnagyobb problémáját a meleg embereknek abban látom, hogy a melegség elismerését egyfajta gát áttörésének értelmezik, s ha azt áttörik, akkor hűség, elköteleződés egy életre vagy legalábbis hosszú távra szóló kapcsolat is eltűnik a gondolkodásukból. Mert ha áttörtünk egy gátat, akkor mi szabhat határt önmagunknak, akkor már mindegy, hajszoljuk az élvezeteket. Talán abban tudunk segíteni, hogy megmutatjuk, hogy igenis létezik hosszú távú, életre szóló kapcsolat, egymás iránti felelősség, hogy a homoszexuálisan is lehet felelős életet élni.

8) Láttok –e esélyt arra, hogy az iskolai vallásórákon például szóba kerüljön a szexuális identitás, mint „normalitás” és nem bűn?

S.: Az, hogy az iskolákban erről felvilágosító beszélgetéseket, szemináriumokat lehetne-e tartani, azt nem igazán hiszem. Elsősorban talán a sulisok, a családban kellene ezt megbeszéljék. A társadalom kellene befogadóbb legyen. Ugyanakkor fontos lenne erről a témáról a biblia tükrében nem elfogultan beszélni. A legnagyobb hiba talán ott van, hogy a társadalom két végletet ismer a melegekkel kapcsolatosan: az egyházi tiltó és elítélő végletet, valamint a felvonulásokban megjelenő propagáló végletet. A közép útról nem igazán esik szó. Arról nem beszél senki, hogy vannak meleg párok, aki felelőséget vállaltak egymásért, akik nem propagálják a melegséget, hanem szépen normális körülmények között megélik azt.

Talán ezt az oldalt is meg kellene mutatni valahogy, és akkor lehet egy kicsit befogadóbbá válna erdélyi társadalmunk is.

G.: Lásd a fentebbi választ szexuális identitás és annak gyakorlása közötti különbségről. Ezt egyházi vonalon mindenképp szét kell választani. Azt el lehet várni az egyháztól, hogy a szexuális identitásról beszéljenek, szerintem ez ifjúsági összejöveteleken meg is történik. Kevés esélyt látok viszont arra, hogy helyesen viszonyuljanak a közeljövőben a homoszexualitás kérdéséhez. Mit értek itt a helyesen alatt? Arra

kellene fektetni a hangsúlyt, hogy ez a jelenség létezik, és nem azért vannak most többen melegen, mert ez divat lett, hanem mert egyre többen merik felvállalni. És ha a sulisok környezetében felbukkan egy meleg iskolás, ahhoz szeretettel viszonyuljanak a fiatalok, megadva neki az esélyt, hogy „maradandó sérülés” nélkül nőjön fel. Ahogy egy barátom mondta, könnyű volt a melegségen és a melegeken általában szörnyülködni, más lett viszont a viszony, amikor az általános meleg jelzőből hirtelen legjobb barát, ismerős, szobatárs, osztálytárs, évfolyamtárs, testvér, unokatestvér stb lett. Biztos vagyok benne, hogy sok rokoni, baráti viszony megromlott egy-egy „outcome” után. Na ebben kéne határozott irányt mutasson az egyház. Mert hogyha jól megbogarásszuk, akkor mindenkit meg lehetne bélyegezni valamivel, így semmi erkölcsi alapja nincs senkinek másik identitásán gúnyolódni, szörnyülködni vagy megvetni az illetőt. Ezt a témát Jézus sokszor felhozta (lásd az adós szolga, a tékozló fiú példázatát vagy a parázna nő történetét). Egyébként sok hívő barátom így gondolkozik: ha engem Krisztus elfogadott olyannak, amilyen vagyok, akkor hogyne fogadnám el teljes szeretettel a meleg barátomat, testvéremet, unokatestvéremet, szomszédomat stb. Ez a homoszexuális identitás kérdése, ami mint tudjuk nem erkölcsi kategória, s mint ilyen, nem bűn.

Az erkölcsi kategória kérdésébe tartozik az, hogy melegségét ki hogyan éli meg. Itt pedig szíve joga az egyháznak azt mondani, hogy a homoszexuális aktust nem tekinti elfogadhatónak. Ugyanúgy, ahogy általában a heteroszexuális szabadosságot sem tekinti elfogadhatónak. Nomármost ezzel egyet lehet érteni vagy nem, mindenki maga dönti el, de azt nem lehet elvárni, hogy ebben a kérdésekben egyetértsen az egyház, és azt mondja, hogy nyugodtan keféljetek összevissza, függetlenül attól, hogy kivel mivel. Ha ezt megtenné, nem is lenne egyház, önmagát (is) megtagadná.

Unokatestvéremmel beszélgettem a nagy outcome után, és azon rágódtam, hogy engem most az Isten nem szeret. Ez a párbeszéd hangzott el, azóta is ez van a fejemben. Az unokatestvérem kezdte:

-Kidobtak otthonról?

-Nem.

-Apád szeret?

-Igen.

Anyád szeret?

-Igen.

-Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok…

Máté evangéliuma 7 rész 7-11 versek.

Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.

Kereszténység és a melegek: az interjú. I rész

A "kereszténység és a melegek" sorozatom második részében két kedves barátom (legyen itt a nevük "S" és "G"), több éves stabil párkapcsolatban élő meleg fiú véleményét és hitvallását olvashatja a kedves Olvasó kereszténységről, Istenről és melegségük sajátos megéléséről.

1)                        Mindketten gyakorló, istenhivő keresztyének vagytok. Mit jelent számotokra Isten és a hit gyakorlása?

S.: Én már gyerekkorom óta vonzódom a hit, Isten iránt. Amióta az eszemet tudom rendszeresen járok istentiszteletre. Számomra a hit gyakorlása adta a legnagyobb szabadságot, ami elképzelhető, hiszen a Krisztus hit folyamatában értettem meg, hogy életemnek értelme van, nem hiába vagyok ezen a világon,

Istennek terve van velem. Ugyancsak a hit az, amely erőt ad a nehézségek elviselésében, de ezt nem valami menekülési reakcióként kell értelmezni, hanem annak a biztos meggyőződésnek, hogy minden, ami velem történik, akár jó vagy rossz a saját javamat szolgálja a jövőre nézve és most már mondhatom többes számban is a jövőnkre nézve. A hit gyakorlása számomra azt a tudatot jelenti, hogy Isten már akkor eldöntötte létezésemet, amikor még a szüleim sem voltak megszületve, már akkor elképzelte milyen leszek, mi a célja az életemmel, már akkor eldöntötte, hogy szeretni fog olyannak, amilyen vagyok. A legfontosabb tudat, meggyőződés viszont az számomra, hogy Krisztus minden bűnömet megbocsátotta, azokat is amelyeket már elkövettem és azokat is amelyeket el fogok követni. Éppen ez a tudat, ez a hit szabadít fel és tesz szabaddá az életre.

G.: Pfúú, ez elég nehéz kérdés, hirtelen nem is tudom ezt, hogy lehet röviden megfogalmazni. Mindenképpen életvitel. Identitásom része, s még ha netalán véletlenül ateista lennék egyszer (bár nem hiszem), akkor is életem része lenne. Az már kiderült a világtörténelem eddig ismert eseményeiből, hogy ha az ember önmagában hisz, az a legtöbbször csődöt mond, és az előszeretettel hangsúlyozott humánum az önszeretetbe csap át, ahonnan már csak egy lépés a másik gyűlölete, jobb esetben a mások iránti érdektelenség. A hit számomra pedig olyan „fix” pont, olyan értékrendszer, amelyik nem változik, biztos alapokon áll, és mindenképpen maradandóbb, mint a gyorsan változó emberi értékek. Ehhez mérni magam mindig biztonságot adott, és mellé sok kérdést is. Egy keresztyén ember talán többet libikókázik gondolataiban, mint más. Persze ha gondolkodik és nem fanatikus. Szóval, ha egy mondatban kéne összefoglalni ez lenne: biztos pont. És eddig annak is bizonyult.

2)      Mi a protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról?

S.: A protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról igen változó. Amíg a legtöbb protestáns országban (Németország, Dánia, Finnország, Hollandia stb) elfogadják a melegeket, sőt meleg lelkészek, püspökök is vannak, addig itthon Erdélyben ez nem így megy. Tudomásom szerint A magyarországi reformátusoknál alig kb 10 éve fogadta el a zsinat, hogy melegek nem lehetnek lelkészek, addig nem volt semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Az erdélyi reformátusok sem rég hoztak olyan határozatot, hogy meleg nem végezhet az egyházban semmiféle szolgálatot. Az evangélikusoknál Erdélyben és Magyarországon sincs tudomásom szerint semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Ugyanakkor azt látom, hogy egyre inkább téma lesz a hazai protestáns egyházakban ez a kérdés. Most viszont a jobb hallgatni fázis van.

G.: Legelőször is le kell szögezni, hogy protestáns egyházak álláspontjáról nem lehet általánosan beszélni, mert az álláspontok felekezetek szerint változnak, és különböző országok egyházai is másképp viszonyulnak a homoszexualitáshoz. Pl. Németországban egyes tartományokban nem fogadják el a homoszexuális

együttélést, más tartományokban pedig egyházi áldásban is részesülhetnek az egynemű párok, stb. Mivel nagy a változatosság, így én csak a saját egyházam álláspontját tudom ismertetni. Ez pedig meglepően modern, bár nem mindenhol egyértelmű. Az örvendetes, hogy nem betegségként tekint a homoszexualitásra, ahogy sok fanatikus keresztyén teszi, hanem vele született vagy kialakult identitásra, nyitva hagyva nagyon helyesen az eredet kérdését, amit a tudomány sem tudott eddig eldönteni. Különbséget tesz a homoszexuális hajlam és a homoszexuális aktus között (nevezzük a különbségtétel kedvéért az elsőt homofíliának és a másodikat homoszexualitásnak), s ilyenformán különbséget tesz homofil, de azt nem gyakorló, és homoszexuális, azaz azt gyakorló emberek között. A homofil emberekkel szemben egyházamnak nincs semmi erkölcsi kifogása, papíron teljes a megértés és elfogadás, mint az illetőnek tőle függetlenül kialakult vagy veleszületett identitása. A homoszexuális aktust illetve párkapcsolatot viszont elítéli. Az eddig világos álláspont itt lesz ellentmondásos, mert a következő tiltásnál már elmossa a homofília és homoszexualitás között felállított különbséget. Azaz: meleg nő vagy férfi nem állhat egyházi alkalmazásban. Tehát egy meleg nem lehet lelkész, kántor, harangozó, de még takarítónéni/bácsi sem egyházi alkalmazásban. Ez a tiltás viszont lenullázza az eddig tisztán, világosan felépített álláspontot. Mert ha különbséget tesz homofil és homoszexuális ember között, és mivel a homofíliát nem tekinti erkölcsi kategóriának, akkor vajon miért nem lehet egy meleg, aki mondjuk cölibátusi fogadalmat tesz, harangozó, kántor stb? A hollandiai szigorú protestáns egyházak ebben is különbséget tesznek. Semmi probléma, ha meleg vagy, ez a te kereszted, ha nem gyakorlod, akkor minden gond nélkül lehetsz lelkész, kántor stb. Én ezt világosabb és következetesebb álláspontnak tartom. Az itthonit meg kicsit megértőnek, de amelyik nem akar a probléma mélyére hatolni, csak jelezni, hogy valamit felfogott a környező világból, értik, hogy van ilyesmi a világon, és ezt most egyházi hivatalos álláspontként papírra is vetnek, de a felismerésből adódó problémákkal és nagyon gyakorlatias kérdésekkel nem akarnak foglalkozni, inkább a szőnyeg alá söprik.

3) Elég hosszú folyamat volt mindkettőtök számára, mire kialakult a meleg identitásotok. Hogyan történt ez és hogyan egyeztettétek össze a keresztyéni tudattal?

S.: Már nagyon fiatal koromban sejtettem, hogy nálam valami másként működik, mint a társaimnál. Kamasz koromban inkább a fiukat néztem meg magamnak, mint a lányokat, de azt hittem, hogy ez csak átmeneti

dolog. Senkivel nem mertem beszélni róla, mert féltem, hogy kiröhögnek. Aztán megtörtént az első testi kapcsolat. Tisztán emlékszem, hogy alig ért hozzám a másik fiú már el is sültem és azonnal óriási lelkiismeret furdalást éreztem, így el is búcsúztam partneremtől. Aztán többször történt ilyen kaland, de mindig lelkiismeret furdalással végződött. Azzal bíztattam ilyenkor magamat, hogy ez csak átmeneti dolog, biztosan hamar vége lesz. Aztán bentlakásba kerültem, ahol ismét csak összebújtam egy-egy fiúval, ismét lelkifurdi és semmi nem változott. Majd barátnőm lett. Gondoltam így talán vége lesz a fiús vágyaknak és kalandoknak, de a lánnyal egyáltalán nem ment. Húztuk – nyúztuk egy évig a kapcsolatot, aztán véget vetettünk neki. Nehéz volt folyamatosan lelkiismeret furdalásban élni. Mindig bűnösnek éreztem magamat, azt éreztem, hogy megbántattam Istent, olyan dolgot tettem, ami miatt nem szeret többet. Ilyenkor mindig bocsánatot kértem tőle, sokat imádkoztam és megígértem többet nem teszem. Aztán eltelt pár hét és megint kezdhettem az egészet elölről. Egy este eldöntöttem, hogy elmondom a legjobb barátomnak a dolgot, akkor már egyetemista voltam. Azt az alkalmat soha nem felejtem el. Nagyon nehéz volt kimondani, hogy meleg vagyok. Emlékszem épp vacsoráztunk és mivel bejelentettem neki, hogy valami fontosat akarok elmondani, ő ott ült és várta, hogy mondjam, én meg tömtem magam kajával, hogy ne keljen beszélni. Aztán kimondtam. Érdekes érzés volt. Valahogy a felszabadulás és a szégyenérzet keverékét éreztem. A barátom furcsán reagálta le. Letérdeltünk imádkozni, és kértük Istent, hogy szabadítson meg ebből a bűnből. Aztán teltek a napok, a hetek és nem szabadultam. Eldöntöttem, hogy lelkigondozóhoz megyek. El is mentem egy híres lelkészhez és elmondtam neki történetemet. Megértően nézett rám, és csak annyit mondott, hogy Krisztus ezt a bűnt is megbocsátotta a kereszten, és hatalma van megszabadítani engem. Imádság után felszabadultan mentem haza. Boldog voltam, hogy mégis lehet családom feleségem, gyerekeim, úgy ahogyan régen elképzelte, élhetek normális életet, nem kell szégyenkezzem szexualitásom miatt. Aztán eltelt pár hónap, és bár nem voltam senkivel folyamatosan fiúkról fantáziáltam. Éreztem, hogy ez nem szabadság, így ismét visszamentem a lelkigondozóhoz, akivel ismét megbeszéltük a dolgokat, adott pár tippet, mint pl. amikor meleget látok velem szembe jönni az utcán menjek át a másik oldalra, vagy kertészkedjek, sportoljak sokat, majd imádság után haza mentem és megfogadtam tanácsait. Sokat kertészkedtem, hetente 3x szaladni

jártam és persze átmentem az út másikfelére, ha egy melegnek vélt fiú szembe jött velem. Mindez viszont valahogy nem volt normális számomra. Eldöntöttem, hogy pszichológushoz is elmegyek, más véleményre is szükségem van. Itt azt tudtam meg, hogy a homoszexualitás teljesen normális, ezen nem kell változtatni. Ezt viszont én nem akartam elfogadni. Hogyan lehet ez normális, amikor Isten az embert férfiúvá és asszonnyá teremtette mondtam én. Em lehet normális, hiszen ez bűn, és minden fiúval való alkalom után lelkiismeret furdalásom van. Ez nem lehet normális, ettől meg kell szabadulni! Nem fogadtam el tehát a válaszát, de mégis legbelül örültem neki, hiszen valamennyire felszabadított. Ugyanakkor nem tudtam teljesen felszabadulni. Sokat könyörögtem szabadításért, olyan buzgón, hogy már szinte elhittem, hogy szabad vagyok. Igaz ehhez az is hozzátartozik, hogy egy kis csoportnak voltam a tagja, ahol a Bibliát szinte szóról szóra vettük. Aztán véget ért az egyetem és már városba kerültem, ahol megfogadtam, hogy nem leszek fiúval, ha kutya kutyát is eszik. De nem jött össze, hiszen megismerkedtem a párommal. Ő volt az első olyan fiú, aki mellett lelkiismeret-furdalás nélkül ébredtem fel, és akit nem kergettem ki a lakásból. Éreztem, hogy nagyon szeretem, nagyon kedvelem és vele akarok élni. Ugyanakkor volt bennem egy rosszérzés is, hogy mit szól ehhez az Isten. Napokig kutattam a Biblia azon részeit, ahol a homoszexualitásról van szó. Többször a földhöz vágtam a Bibliát és nem tudtam nem akartam elfogadni, hogy ilyen az Isten. A napjaimat a párommal való találkozás várása és az a gondolat szőtte át, hogy mit szól ehhez az egészhez Isten. Hogyan lehet összeegyeztetni a hitet és a homoszexuálisok közötti szeretetet, kapcsolatot.

Már jó félév eltelt amikor arra került a sor, hogy otthon édesanyámnak is színt vallottam. Nem volt egyszerű. Sírtunk kiabáltunk, megöleltük egymást, egy egész éjszakát átbeszéltünk. De ekkor értettem meg a legfontosabbat. Amikor kimondtam édesanyámnak, hogy meleg vagyok és egy párom is van, első reakciókén ennyit mondott: „most már nem csak érted és a testvéredért, hanem hármatokért imádkozom.”

Ez a mondat erőteljesen él bennem ma is, hiszen így értettem meg Istent. Ha a földi anyám, aki nem látja át teljesen a melegségem okait, aki mondhatom, hogy nem ismeri az önmagammal vívott harcokat, aki nem látta a megszabadulás cselekedeteit és vágyát, és nem hibáztat, hanem ugyan úgy szeret és elfogadja a páromat is, akkor még inkább meg kell értsen az és Atyám. Ha igaz az, amit a Miatyánkban mondunk az Istenről, hogy Atyánk, ha igaz az, hogy ő ismer minket és terve van velünk, ha igaz az, hogy szeret, akkor ezt neki még inkább meg kell érteni, hiszen látta, hogy mindent megtettem a szabadulásért. Ekkor értettem meg, hogy számomra ebből nincs szabadulás és nem is kell szabadulás, hiszen Isten így is tud használni engem. Ha meg Atyám, akkor pláne. Igaz ez az egész nem ilyen egyszerű, hiszen újra és újra előjönnek kérdések, de biztosra tudom azt, hogy Isten így is szeret és terve nem változott meg velem kapcsolatosan.

Mindig választ vártam Istentől, hogy helyes-e párommal együtt élni. Amikor éppen erről beszélgettem valakivel, ezt mondta nekem: „nem veszed észre, hogy a válasz már rég megjött, hiszen Isten a szeretet Istene, te és a párod viszont szeretetben éltek.”

G.:Nagyjából ugyanúgy, mint mindenki más. Vagy legalábbis a legtöbben. Kezdődik a kamaszkorral, amikor tudatosul benned, hogy „valami nincs rendben.” Többekkel beszéltem, akiknek ez viszonylag hamar ment, ők elrendezték, hogy jó, ez van, ez vagyok, és kész. Nekem nem ment ilyen könnyen. Előbb én is múló kamasz hóbortnak tartottam, ami elmúlik, és nem is akartam tudatosan foglalkozni vele. Udvaroltam a lányoknak a suliban, az nem jött össze: akinek én tetszettem, az nekem nem tetszett és fordítva. Közben volt egy hét éves kapcsolatom egy sráccal, amit mondjuk nem lehet kapcsolatnak nevezni, mert átlagban havonta félszer találkoztunk. De még mindig nem akartam elfogadni az addigra szerintem már elég világos tényeket. Aztán egyetemista koromban összejöttem egy lánnyal, az egyetem legszebb lánya volt, mindenki rá hajtott, de nem

volt hajlandó összejönni senkivel. Én meg másfél évre a felvételije után, minden nyomulás és nagy udvarlás nélkül összejöttem vele. És akkor arra gondoltam, hogy ez a nagy jel, ha nekem ez minden erőfeszítés nélkül összejött, akkor biztosan egy fiú sem fog nekem eszembe jutni többet, házasság, gyerekek, unokák – boldogan élünk, míg meg nem halunk. A kapcsolatunk két éve alatt döbbentem rá, hogy ez nekem nem megy, ennek jó vége nem lesz, és ettől kezdve lelkiismeret furdalásom volt, hogy rabolom a lány hónapjait, éveit, ha sokat húzom-nyúzom a dolgot. Aztán vége lett, és amikor ennek vége lett, számítható az az időpont, amikor a tükörbe nézve is ki mertem mondani, hogy ennek azért lett vége, mert meleg vagyok, és akkor eszerint kell rendezni tovább az életemet.

Ez a tiszta felismerés és elismerés pedig kérdések özönét hozta: miért pont én, miért nem a másik, az Isten miért nem akarja ezt elvenni, milyen jó volna este lefeküdni, és reggel heteróként ébredni (hiszen az Istennek hatalmában van, ugyebár), miért nem lehet majd családom, gyermekem, vajon baj-e az, hogyha én lefekszem egy fiúval, vajon a párkapcsolat kárhozatot érdemel vagy sem? Aztán a következő válaszokat kaptam (remélem isteni sugallatra) barátokon keresztül: ez vagy, ez lettél te, nem tudod a miértre a választ, de azt igen, hogy ezzel együtt kell élned. Azzal, hogy mi történt a múltban, nem a végtelenségig kell rágódni, hanem lezárni, és továbblépni. Az egyik opció az volt, hogy akkor cölibátusban élek. Viszont arra hamar rájöttem, hogy ez nem nagyon menne. Egy-két hónapig bírom, aztán csak leakasztok egy egyéjszakás kalandot, s akkor meg hol van a szentéletűség? És úgy láttam/látom, hogy a kapcsolat a lehető legmegnyugtatóbb válasz. Nem tudom Isten mit szól hozzá, hogy vajon helyes ez az út, amin járok vagy nem, de azt tudom, hogy az 5 éves kapcsolat mennyire megváltoztatott. És jó irányban. Én a házasság, párkapcsolat lényegét is a felelősségben látom: egymás iránt felelősséget vállalunk. És ezt lehet heteró és meleg kapcsolatban is jól illetve rosszul csinálni. A másik az őszinteség. Ez vagyok, ő a párom, együtt élünk, felelősséget vállaltam érte, ő értem, és ha valami elromlik közöttünk, akkor igyekszünk nem kukába dobni a kapcsolatot, és lelépni másokkal, hanem megjavítani, ami elromlott. Eddig sikerült. És ez legtöbbször nem az én érdemem volt. És elmondhatom: az eddigi közös élettörténetünkben is látjuk (sokszor utólag) az isteni tervet, a gondoskodást.

Folytatás köv.