Van e szingli meleg?

A kérdés végtelenül egyszerű, már - már butácska is, ám mégis, igen fontos. Egyrészt önreflekció egy nyugtalan és pihenéstől távol álló időszakban, másrészt  mustra egy világban, amit sokszor már csak külsőként figyelek. 

Csernus Imre gyakran szokott bennünket (értsd: férfiakat, nőket - mindenkit) kiosztani és szeretetkurvának titulálni. Tény és való, hogy ebben a követhetetlen sebességgel száguldó világban az ember manapság kevés időt szán önmagára, érzéseinek letisztázására, figyelmére. Nem érdekli családja, nem érdekli a másik ember....csakis a munka, a napi rutin. Sokszor már a Maslow piramis legalján, mint egy amőba, csak a munka utáni evés, pisilés, kakilás és alvás szintjére süllyedünk. Ilyen körülmények között nem is csoda, ha legszívesebben az utcára állnánk ki egy ölelésért, amit hetek, hónapok óta nem kaptunk. Vagy mert magunknak sem adtuk meg, vagy mert nem is figyeltünk a hiányára sokáig. A szingli életmódnak persze előnyei is vannak, ezekről már írtam valamikor amikor még elég jól viseltem Amikor azonban terhessé válik, akkor az emberek - amióta világ, a világ - gyakran folyamodnak pótcselekvésekhez, hogy a szeretethiányt - ami legtöbbször saját maguk iránti tisztelet hiányából és az önreflekcióra fordított idő nemlétéből fakad - pánikszerűen pótolják. Ekkor jönnek szeretők, "fuckbuddy-k", egyéjszakák, vagy ha ez nem jön össze, akkor ivás, drogok és társaik. 

Az egyedüllét nehéz. Nehéz azért, mert magadat kell figyeld és ez nem mindig kellemes. Nehéz akkor is,

amikor az alapvető érzelmi igényeket - ölelés, szeretés - nem kapod meg nap, mint nap. Amikor már a párok látványa is zavar, akkor jön a szeretetkurválkodás, ami melegeknél (is) igen gyakori. Nem hinném - és nem is jelentem ki - hogy ez meleg jelenség, egyszerűen a hétköznapi ember általános reakciója egy pszihológiai jelenségre. Melegként azonban azt látom, hogy alapjában véve a "szingli meleg" fogalma nem ismert. Nincs szingli meleg!

Mindezt arra alapozom, hogy az emberek manapság egy tönkrement kapcsolataikat úgy orvosolnak, hogy 1-2 hét után máris egy másikba rohannak, vagy néhány hónap után az exük ágyában kötnek ki, szigorúan mint barátok, óvszerrel és sok, sok síkosítóval. Egy másik alternativa, hogy két - három szeretővel, "friends with benefits" -el béleljük egyedüllétünket és ágyunkat, igy máris megoldódott a napi ölelés és szeretetadag. 

De jól van ez így? Azt tudjuk, hogy egy szakítás és egy kapcsolat azért nem tűnik el két, három nap alatt, mert bármilyen hihetetlen, ez is egy gyászfolyamat, aminek meg kell adni módját, idejét és rituáléját. Ahhoz, hogy valóban szinglik, azaz "egyedül is jól" legyünk és egy új kapcsolatra alkalmasak, bizony végig kellene járjuk a kötelező lépcsőfokokat. Ezt azonban a többségünk nem teszi meg. Rohanunk az unalmas szingli lét elől és jöhet minden, ami akad. Amikor pedig mégis, akadna valaki, aki tényleg tartós kapcsolatra vágyik, akkor rájövünk, hogy valójában még mindig az exünket látjuk, érezzük vagy a sok szerető közepette nem is tudjuk mi fán terem az őszinteség, intimitás, az újdonság bizsergető, szűzies érzése. A "'feeling" hogy szabad voltam, megtisztult és most egy új világgal kavarodom együtt. Ritka kincs ez és a mai rohanó világ úgy érzem nem kedvez ennek a romantikus képzetnek.

Bízom  benne, hogy azért mind teszünk saját magunkért. Mert melegként, vagy anélkül, de a lelki fejlődés prioritás kell legyen. És ez melegeknél óriási igény. Az aktivisták - még a házasság követelése előtt, vagy közben - ezt is figyelembe vehetnék. 

Rossz nevelés?

Amikor először megnéztem Pedro Almodóvar "La mala educatión" (Rossz nevelés) című filmjét kissé felháborodottan könyveltem el, hogy a nagy rendező úgy ábrázol két meleg

férfit, mint akik "rossz nevelés", molesztálás és gyermekkori zaklatás miatt lettek azzá, akik. Nem igazán értettem, hogy miért kell indirekt módon ugyan, de a pedofilia áldozatait majdani melegekként ábrázolni. Egészen addig tartott nekem ez teljesen irreális esetnek, amíg nem találkoztam tavaly nyáron két emberrel....

Az elsővel egy rövid, mondhatni távkapcsolat alakult ki, amely leginkább egy kellemes, aranyos haveri viszonnyá szelídült. Meglátogattam én is gyönyörű szülővárosában, eljött ő is Kolozsvárra egyszer. Csak jó emlékeket hagyott bennem, kedvessége, odaadása, figyelme és szeretete tanulandó példa volt nekem is, kihozta belőlem a legjobbat amire akkor képes voltam. Bár több olyan jó lélek lenne a világban mint ő. 

Amikor elmesélte a gyermekkorát egészen döbbenetes részletekről számolt be. Apja egy vadállat volt, súlyos alkoholista, aki verte az anyját és néha őt is. Mi több, ez az érzelmi analfabéta "férfi" néha "megsimogatta" a fiút. Bár nem történt soha erőszak vagy nemi közösülés, apjának ez az őrült viselkedése teljesen megrémítette a fiút, aki nem tudott egyáltalán azonosulni így a férfimodellel. Ugyan szexualitását és nemi identitását hamar és könnyen fel tudta vállalni, sokáig a testiség megélése gondot okozott neki. Mikor én megismertem azonban már nem volt ilyen gondja. Kivételes barátokra tett szert az idők során és a férfiak akikkel dolga volt, ők is nagy gonddal, figyelemmel tudtak bánni vele. Remélem én sem hagytam rossz emlékeket benne...

 A másik fiú amaz nagy szerelem, amelynek vége januárban mai napig padlóra tett. Az ő gyermekkoráról alig tudok valamit, családjáról, gyermekkoráról szinte semmilyen szín alatt nem tudtam részleteket kihalászni. Ha kérdeztem, nem válaszolt, felháborodott, terelte a szót. Ellenben ritkán, 1-2 pohár bor után önkéntelenül is el -elszólta magát. Kiderült, hogy apja nem volt mellette nagyon sokáig, mivel külföldön dolgozott és a párbeszéd szinte teljesen hiányzott a családból. A főnök, a tartó erő az anya volt, aki egy nagyon durva, erős és posszesziv hajlamú személyiség. Hogy mi is történhetett apa és fia között...nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ez a fiú nem engedte soha, hogy meztelenül megérintsem a hátát. Ruhában átölelhettem, szerette is néha (bár mértékkel, az én szeretetigényem neki túl sok volt) de ha levetkőzött, akkor semmiféle módon nem tudtam simogatni a hátát. Ha kérdeztem erről, hogy mi az oka, nem válaszolt, mérges, dühös lett. Semmilyen seb, heg, elváltozás nem volt rajta és nem hiszem, hogy testével elégedetlenkedhetett volna. Meglehet, itt is valami zaklatás elnyomott emléke  lappang....erre én már aligha fogok tudni fényt deríteni,  szakítás után kapcsolatunk teljes mértékben megszakadt, élő seb maradt.

Almodóvar filmje mindenesetre több érdekes jelenségre is felhívja a figyelmet: 

•  a katolikus egyház cölibátusa számos perverziónak és káros jelenségnek a melegágya, amely sem a hitet, sem az egyházat nem szolgálja tevőlegesen így azt el kellene törölni

• a szexuális orientáció meglehet nem teljesen és kizárólag genetikai okokra vezethető vissza

• a családon belüli erőszak mértékéről, elterjedtségéről sokunknak fogalma sincs, pedig ez egy teljesen valós és szörnyen veszélyes, katasztrofális jelenség. Áldozatai segítséget igényelnek!

Coming out alternativák

"Te jó ég, meleg vagyok!" - egyszer mindenkinek az életében eljön a pillanat, amikor ez a felismerés villámcsapásként beköszönt.  Van akinek még kamaszkora előtt, van akinek középiskolában, másoknak csak életük delelőjén - ki milyen neveltetést kapott, ki mennyire figyelt önmaga érzéseire, saját vágyaira, vagy épp mennyire mélyen fojtotta vissza önmaga

hajlamait. Ha azonban eljön az önfelismerés ideje, akkor a következő lépés persze saját magunk elfogadása lesz - hasonlóan nehéz, sokaknál éveket, sőt, évtizedeket felemésztő időszak. Ezt a folyamatot csak segíti az, ha legközelebbi barátainknak elmondjuk, hogy melegek vagyunk. Függetlenül attól, hogy hajlamunk felismerése és stabil meleg identitásunk kialakitása között mennyi idő telik el, egy jóbarátnak mindig lenni kell társaságunkban, akivel ezt megosztjuk. Nem a terhet és a feladatot, mert azt senki nem bírja és nem tudja helyettem elvinni - de a tanácsadás. vagy egyszerűen a meghallgatás, bátorítás  bizalom ereje mindig nagy csodákra képes. 

A még barátai előtt nem coming outolt társaimat bátorítva, első két coming outomat írom le példaként.

A középiskolai éveim végén már biztosan tudtam, hogy meleg vagyok. Szerencsémre, ezt viszonylag hamar tudtam önmagammal tisztázni, de legközelebbi barátaimnak - akik közül a többség mind a mai napig a legjobb barátaim között található - nem volt könnyű elmondani. Egy idő után azonban úgy éreztem, hogy a környezetemben valakinek muszáj lesz elmondanom, hisz nem élhetek úgy ezzel az érzéssel, hogy senki sem tud róla. Kicsit a fájdalom átadása volt ez még akkor  (néha most is az) de másrészt a barátság, az őszinteség, a teljes átadás jelképe is. Bizonyítéka annak, hogy nekem a legközelebbi barátaim a legfontosabbak, a legstabilabb kapcsolatok az életben, így nem tarthatom őket hazugságban, féligazságban. 

A legelső coming outom egy akkor már 10 (ma már 15) éve ismert barátnőm előtt volt. Tudtam, hogy barátságunkat semmilyen formában nem veszélyezteti majdani bejelentésem, mert kevés nálánál nyíltabb  erősebb és mélyebb embert adott nekem a sors. Mégis, kicsit aggódtam, ez volt az első alkalom, hogy nem a négy fal között beszélem meg magammal melegségem. A levelet választottam, mint eszközt. Leírtam kézzel, hogy győződtem meg, hogy meleg vagyok, miként élem ezt meg és mennyire fontos, hogy őszinte legyek vele.  Szemtől szembe nem ment volna akkor, de a kézzel irt levél mégis elég jó alternatívának tűnt. A várakozás, a válaszreakcióig eltelt idő nagyon megterhelő volt, de szerencsére hamar jött és - ahogy lehetett számítani - teljes megértés, valódi baráti ölelés formájában érkezett. "Nem tudtam, de azért sejtettem már"  - mondta ő. "Mindig gyanús voltál, főleg, hogy sosem láttunk csajjal és nem is beszéltél a lányokról". A sztereotipnek hangzó mondatok valóban, akkor megnyugtatóan hangzottak  mert tudtam, hogy barátságunk szilárd, bizalmon és odaadáson alapul, amit ez az egyszerű információtöblet, hogy meleg vagyok nem zavar meg. Azóta néztünk már együtt meleg filmet, kémleltünk pasikat az utcán és ha épp közös nevezőn vagyunk, még a divatról is elcsevegünk (bár az nálam ritkább).

A második coming out már nehezebben ment. Ismét egy lány, több éves barátság fűzött hozzá is, de más család, más nevelés és más érzelmi töltet. Nála már féltem, hogy ha elmondom, akkor barátságunk meginog, féltem, hogy őszinteségemmel bár lehet enyhítek magamon, de rá nagy terhet rakok (nota bene: mindig, minden körülmények között őszintének lenni nem jó megoldás, lásd rákbetegek, megcsalás pszichológiája). A nagy "holnap elmondom" készülődésből végül az lett, hogy egy szerencsés véletlen folytán a barátnő hamarabb kisakkozta a történetet. Ez is jelzi, hogy azok az emberek akiknek fontos vagy, figyelnek rád, látják rajtad ha baj van sőt, néha megérzik, vagy kikövetkeztetik arconásaidból, egy -egy elszólásodból, hogy mi is a helyzet. Mindezt ráadásul nem azért, mert minduntalan a "rajtakaplak" érzését táplálják, hanem egyszerűen mert figyelmesek, szeretnek. A reakció az ő esetében is a teljes elfogadás volt. 

Azóta már több ismerősömnek, közeli barátomnak elmondtam, hogy meleg vagyok  - és a folyamat egyre könnyebb, ahogy a tapasztalat nő. A szülőkkel még magam sem birkóztam meg....az egy külön misét megér, talán megírom hamarosan.

Tanulság tehát az, azoknak, akik mindennapjainkban mellettünk vannak és akik a legfontosabb kapcsot jelentik az életben (számomra a barátaim), adjunk teljes bizalmat, odaadást és figyelmet, mert ha a barátságunk valódi talajokon nyugszik, egy ilyen információ nem döntheti romba azt. Ha mégis ez történne - nekem szerencsére nem volt ilyen - akkor az a barátság nem volt soha őszinte, nem kell siratni az elvesztését, ergo a barátok előtti coming outból csak győztesen lehet kijönni. 

Kereszténység és a melegek: az interjú. I rész

A "kereszténység és a melegek" sorozatom második részében két kedves barátom (legyen itt a nevük "S" és "G"), több éves stabil párkapcsolatban élő meleg fiú véleményét és hitvallását olvashatja a kedves Olvasó kereszténységről, Istenről és melegségük sajátos megéléséről.

1)                        Mindketten gyakorló, istenhivő keresztyének vagytok. Mit jelent számotokra Isten és a hit gyakorlása?

S.: Én már gyerekkorom óta vonzódom a hit, Isten iránt. Amióta az eszemet tudom rendszeresen járok istentiszteletre. Számomra a hit gyakorlása adta a legnagyobb szabadságot, ami elképzelhető, hiszen a Krisztus hit folyamatában értettem meg, hogy életemnek értelme van, nem hiába vagyok ezen a világon,

Istennek terve van velem. Ugyancsak a hit az, amely erőt ad a nehézségek elviselésében, de ezt nem valami menekülési reakcióként kell értelmezni, hanem annak a biztos meggyőződésnek, hogy minden, ami velem történik, akár jó vagy rossz a saját javamat szolgálja a jövőre nézve és most már mondhatom többes számban is a jövőnkre nézve. A hit gyakorlása számomra azt a tudatot jelenti, hogy Isten már akkor eldöntötte létezésemet, amikor még a szüleim sem voltak megszületve, már akkor elképzelte milyen leszek, mi a célja az életemmel, már akkor eldöntötte, hogy szeretni fog olyannak, amilyen vagyok. A legfontosabb tudat, meggyőződés viszont az számomra, hogy Krisztus minden bűnömet megbocsátotta, azokat is amelyeket már elkövettem és azokat is amelyeket el fogok követni. Éppen ez a tudat, ez a hit szabadít fel és tesz szabaddá az életre.

G.: Pfúú, ez elég nehéz kérdés, hirtelen nem is tudom ezt, hogy lehet röviden megfogalmazni. Mindenképpen életvitel. Identitásom része, s még ha netalán véletlenül ateista lennék egyszer (bár nem hiszem), akkor is életem része lenne. Az már kiderült a világtörténelem eddig ismert eseményeiből, hogy ha az ember önmagában hisz, az a legtöbbször csődöt mond, és az előszeretettel hangsúlyozott humánum az önszeretetbe csap át, ahonnan már csak egy lépés a másik gyűlölete, jobb esetben a mások iránti érdektelenség. A hit számomra pedig olyan „fix” pont, olyan értékrendszer, amelyik nem változik, biztos alapokon áll, és mindenképpen maradandóbb, mint a gyorsan változó emberi értékek. Ehhez mérni magam mindig biztonságot adott, és mellé sok kérdést is. Egy keresztyén ember talán többet libikókázik gondolataiban, mint más. Persze ha gondolkodik és nem fanatikus. Szóval, ha egy mondatban kéne összefoglalni ez lenne: biztos pont. És eddig annak is bizonyult.

2)      Mi a protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról?

S.: A protestáns egyházak álláspontja a homoszexualitásról igen változó. Amíg a legtöbb protestáns országban (Németország, Dánia, Finnország, Hollandia stb) elfogadják a melegeket, sőt meleg lelkészek, püspökök is vannak, addig itthon Erdélyben ez nem így megy. Tudomásom szerint A magyarországi reformátusoknál alig kb 10 éve fogadta el a zsinat, hogy melegek nem lehetnek lelkészek, addig nem volt semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Az erdélyi reformátusok sem rég hoztak olyan határozatot, hogy meleg nem végezhet az egyházban semmiféle szolgálatot. Az evangélikusoknál Erdélyben és Magyarországon sincs tudomásom szerint semmi megkötés ezzel kapcsolatosan. Ugyanakkor azt látom, hogy egyre inkább téma lesz a hazai protestáns egyházakban ez a kérdés. Most viszont a jobb hallgatni fázis van.

G.: Legelőször is le kell szögezni, hogy protestáns egyházak álláspontjáról nem lehet általánosan beszélni, mert az álláspontok felekezetek szerint változnak, és különböző országok egyházai is másképp viszonyulnak a homoszexualitáshoz. Pl. Németországban egyes tartományokban nem fogadják el a homoszexuális

együttélést, más tartományokban pedig egyházi áldásban is részesülhetnek az egynemű párok, stb. Mivel nagy a változatosság, így én csak a saját egyházam álláspontját tudom ismertetni. Ez pedig meglepően modern, bár nem mindenhol egyértelmű. Az örvendetes, hogy nem betegségként tekint a homoszexualitásra, ahogy sok fanatikus keresztyén teszi, hanem vele született vagy kialakult identitásra, nyitva hagyva nagyon helyesen az eredet kérdését, amit a tudomány sem tudott eddig eldönteni. Különbséget tesz a homoszexuális hajlam és a homoszexuális aktus között (nevezzük a különbségtétel kedvéért az elsőt homofíliának és a másodikat homoszexualitásnak), s ilyenformán különbséget tesz homofil, de azt nem gyakorló, és homoszexuális, azaz azt gyakorló emberek között. A homofil emberekkel szemben egyházamnak nincs semmi erkölcsi kifogása, papíron teljes a megértés és elfogadás, mint az illetőnek tőle függetlenül kialakult vagy veleszületett identitása. A homoszexuális aktust illetve párkapcsolatot viszont elítéli. Az eddig világos álláspont itt lesz ellentmondásos, mert a következő tiltásnál már elmossa a homofília és homoszexualitás között felállított különbséget. Azaz: meleg nő vagy férfi nem állhat egyházi alkalmazásban. Tehát egy meleg nem lehet lelkész, kántor, harangozó, de még takarítónéni/bácsi sem egyházi alkalmazásban. Ez a tiltás viszont lenullázza az eddig tisztán, világosan felépített álláspontot. Mert ha különbséget tesz homofil és homoszexuális ember között, és mivel a homofíliát nem tekinti erkölcsi kategóriának, akkor vajon miért nem lehet egy meleg, aki mondjuk cölibátusi fogadalmat tesz, harangozó, kántor stb? A hollandiai szigorú protestáns egyházak ebben is különbséget tesznek. Semmi probléma, ha meleg vagy, ez a te kereszted, ha nem gyakorlod, akkor minden gond nélkül lehetsz lelkész, kántor stb. Én ezt világosabb és következetesebb álláspontnak tartom. Az itthonit meg kicsit megértőnek, de amelyik nem akar a probléma mélyére hatolni, csak jelezni, hogy valamit felfogott a környező világból, értik, hogy van ilyesmi a világon, és ezt most egyházi hivatalos álláspontként papírra is vetnek, de a felismerésből adódó problémákkal és nagyon gyakorlatias kérdésekkel nem akarnak foglalkozni, inkább a szőnyeg alá söprik.

3) Elég hosszú folyamat volt mindkettőtök számára, mire kialakult a meleg identitásotok. Hogyan történt ez és hogyan egyeztettétek össze a keresztyéni tudattal?

S.: Már nagyon fiatal koromban sejtettem, hogy nálam valami másként működik, mint a társaimnál. Kamasz koromban inkább a fiukat néztem meg magamnak, mint a lányokat, de azt hittem, hogy ez csak átmeneti

dolog. Senkivel nem mertem beszélni róla, mert féltem, hogy kiröhögnek. Aztán megtörtént az első testi kapcsolat. Tisztán emlékszem, hogy alig ért hozzám a másik fiú már el is sültem és azonnal óriási lelkiismeret furdalást éreztem, így el is búcsúztam partneremtől. Aztán többször történt ilyen kaland, de mindig lelkiismeret furdalással végződött. Azzal bíztattam ilyenkor magamat, hogy ez csak átmeneti dolog, biztosan hamar vége lesz. Aztán bentlakásba kerültem, ahol ismét csak összebújtam egy-egy fiúval, ismét lelkifurdi és semmi nem változott. Majd barátnőm lett. Gondoltam így talán vége lesz a fiús vágyaknak és kalandoknak, de a lánnyal egyáltalán nem ment. Húztuk – nyúztuk egy évig a kapcsolatot, aztán véget vetettünk neki. Nehéz volt folyamatosan lelkiismeret furdalásban élni. Mindig bűnösnek éreztem magamat, azt éreztem, hogy megbántattam Istent, olyan dolgot tettem, ami miatt nem szeret többet. Ilyenkor mindig bocsánatot kértem tőle, sokat imádkoztam és megígértem többet nem teszem. Aztán eltelt pár hét és megint kezdhettem az egészet elölről. Egy este eldöntöttem, hogy elmondom a legjobb barátomnak a dolgot, akkor már egyetemista voltam. Azt az alkalmat soha nem felejtem el. Nagyon nehéz volt kimondani, hogy meleg vagyok. Emlékszem épp vacsoráztunk és mivel bejelentettem neki, hogy valami fontosat akarok elmondani, ő ott ült és várta, hogy mondjam, én meg tömtem magam kajával, hogy ne keljen beszélni. Aztán kimondtam. Érdekes érzés volt. Valahogy a felszabadulás és a szégyenérzet keverékét éreztem. A barátom furcsán reagálta le. Letérdeltünk imádkozni, és kértük Istent, hogy szabadítson meg ebből a bűnből. Aztán teltek a napok, a hetek és nem szabadultam. Eldöntöttem, hogy lelkigondozóhoz megyek. El is mentem egy híres lelkészhez és elmondtam neki történetemet. Megértően nézett rám, és csak annyit mondott, hogy Krisztus ezt a bűnt is megbocsátotta a kereszten, és hatalma van megszabadítani engem. Imádság után felszabadultan mentem haza. Boldog voltam, hogy mégis lehet családom feleségem, gyerekeim, úgy ahogyan régen elképzelte, élhetek normális életet, nem kell szégyenkezzem szexualitásom miatt. Aztán eltelt pár hónap, és bár nem voltam senkivel folyamatosan fiúkról fantáziáltam. Éreztem, hogy ez nem szabadság, így ismét visszamentem a lelkigondozóhoz, akivel ismét megbeszéltük a dolgokat, adott pár tippet, mint pl. amikor meleget látok velem szembe jönni az utcán menjek át a másik oldalra, vagy kertészkedjek, sportoljak sokat, majd imádság után haza mentem és megfogadtam tanácsait. Sokat kertészkedtem, hetente 3x szaladni

jártam és persze átmentem az út másikfelére, ha egy melegnek vélt fiú szembe jött velem. Mindez viszont valahogy nem volt normális számomra. Eldöntöttem, hogy pszichológushoz is elmegyek, más véleményre is szükségem van. Itt azt tudtam meg, hogy a homoszexualitás teljesen normális, ezen nem kell változtatni. Ezt viszont én nem akartam elfogadni. Hogyan lehet ez normális, amikor Isten az embert férfiúvá és asszonnyá teremtette mondtam én. Em lehet normális, hiszen ez bűn, és minden fiúval való alkalom után lelkiismeret furdalásom van. Ez nem lehet normális, ettől meg kell szabadulni! Nem fogadtam el tehát a válaszát, de mégis legbelül örültem neki, hiszen valamennyire felszabadított. Ugyanakkor nem tudtam teljesen felszabadulni. Sokat könyörögtem szabadításért, olyan buzgón, hogy már szinte elhittem, hogy szabad vagyok. Igaz ehhez az is hozzátartozik, hogy egy kis csoportnak voltam a tagja, ahol a Bibliát szinte szóról szóra vettük. Aztán véget ért az egyetem és már városba kerültem, ahol megfogadtam, hogy nem leszek fiúval, ha kutya kutyát is eszik. De nem jött össze, hiszen megismerkedtem a párommal. Ő volt az első olyan fiú, aki mellett lelkiismeret-furdalás nélkül ébredtem fel, és akit nem kergettem ki a lakásból. Éreztem, hogy nagyon szeretem, nagyon kedvelem és vele akarok élni. Ugyanakkor volt bennem egy rosszérzés is, hogy mit szól ehhez az Isten. Napokig kutattam a Biblia azon részeit, ahol a homoszexualitásról van szó. Többször a földhöz vágtam a Bibliát és nem tudtam nem akartam elfogadni, hogy ilyen az Isten. A napjaimat a párommal való találkozás várása és az a gondolat szőtte át, hogy mit szól ehhez az egészhez Isten. Hogyan lehet összeegyeztetni a hitet és a homoszexuálisok közötti szeretetet, kapcsolatot.

Már jó félév eltelt amikor arra került a sor, hogy otthon édesanyámnak is színt vallottam. Nem volt egyszerű. Sírtunk kiabáltunk, megöleltük egymást, egy egész éjszakát átbeszéltünk. De ekkor értettem meg a legfontosabbat. Amikor kimondtam édesanyámnak, hogy meleg vagyok és egy párom is van, első reakciókén ennyit mondott: „most már nem csak érted és a testvéredért, hanem hármatokért imádkozom.”

Ez a mondat erőteljesen él bennem ma is, hiszen így értettem meg Istent. Ha a földi anyám, aki nem látja át teljesen a melegségem okait, aki mondhatom, hogy nem ismeri az önmagammal vívott harcokat, aki nem látta a megszabadulás cselekedeteit és vágyát, és nem hibáztat, hanem ugyan úgy szeret és elfogadja a páromat is, akkor még inkább meg kell értsen az és Atyám. Ha igaz az, amit a Miatyánkban mondunk az Istenről, hogy Atyánk, ha igaz az, hogy ő ismer minket és terve van velünk, ha igaz az, hogy szeret, akkor ezt neki még inkább meg kell érteni, hiszen látta, hogy mindent megtettem a szabadulásért. Ekkor értettem meg, hogy számomra ebből nincs szabadulás és nem is kell szabadulás, hiszen Isten így is tud használni engem. Ha meg Atyám, akkor pláne. Igaz ez az egész nem ilyen egyszerű, hiszen újra és újra előjönnek kérdések, de biztosra tudom azt, hogy Isten így is szeret és terve nem változott meg velem kapcsolatosan.

Mindig választ vártam Istentől, hogy helyes-e párommal együtt élni. Amikor éppen erről beszélgettem valakivel, ezt mondta nekem: „nem veszed észre, hogy a válasz már rég megjött, hiszen Isten a szeretet Istene, te és a párod viszont szeretetben éltek.”

G.:Nagyjából ugyanúgy, mint mindenki más. Vagy legalábbis a legtöbben. Kezdődik a kamaszkorral, amikor tudatosul benned, hogy „valami nincs rendben.” Többekkel beszéltem, akiknek ez viszonylag hamar ment, ők elrendezték, hogy jó, ez van, ez vagyok, és kész. Nekem nem ment ilyen könnyen. Előbb én is múló kamasz hóbortnak tartottam, ami elmúlik, és nem is akartam tudatosan foglalkozni vele. Udvaroltam a lányoknak a suliban, az nem jött össze: akinek én tetszettem, az nekem nem tetszett és fordítva. Közben volt egy hét éves kapcsolatom egy sráccal, amit mondjuk nem lehet kapcsolatnak nevezni, mert átlagban havonta félszer találkoztunk. De még mindig nem akartam elfogadni az addigra szerintem már elég világos tényeket. Aztán egyetemista koromban összejöttem egy lánnyal, az egyetem legszebb lánya volt, mindenki rá hajtott, de nem

volt hajlandó összejönni senkivel. Én meg másfél évre a felvételije után, minden nyomulás és nagy udvarlás nélkül összejöttem vele. És akkor arra gondoltam, hogy ez a nagy jel, ha nekem ez minden erőfeszítés nélkül összejött, akkor biztosan egy fiú sem fog nekem eszembe jutni többet, házasság, gyerekek, unokák – boldogan élünk, míg meg nem halunk. A kapcsolatunk két éve alatt döbbentem rá, hogy ez nekem nem megy, ennek jó vége nem lesz, és ettől kezdve lelkiismeret furdalásom volt, hogy rabolom a lány hónapjait, éveit, ha sokat húzom-nyúzom a dolgot. Aztán vége lett, és amikor ennek vége lett, számítható az az időpont, amikor a tükörbe nézve is ki mertem mondani, hogy ennek azért lett vége, mert meleg vagyok, és akkor eszerint kell rendezni tovább az életemet.

Ez a tiszta felismerés és elismerés pedig kérdések özönét hozta: miért pont én, miért nem a másik, az Isten miért nem akarja ezt elvenni, milyen jó volna este lefeküdni, és reggel heteróként ébredni (hiszen az Istennek hatalmában van, ugyebár), miért nem lehet majd családom, gyermekem, vajon baj-e az, hogyha én lefekszem egy fiúval, vajon a párkapcsolat kárhozatot érdemel vagy sem? Aztán a következő válaszokat kaptam (remélem isteni sugallatra) barátokon keresztül: ez vagy, ez lettél te, nem tudod a miértre a választ, de azt igen, hogy ezzel együtt kell élned. Azzal, hogy mi történt a múltban, nem a végtelenségig kell rágódni, hanem lezárni, és továbblépni. Az egyik opció az volt, hogy akkor cölibátusban élek. Viszont arra hamar rájöttem, hogy ez nem nagyon menne. Egy-két hónapig bírom, aztán csak leakasztok egy egyéjszakás kalandot, s akkor meg hol van a szentéletűség? És úgy láttam/látom, hogy a kapcsolat a lehető legmegnyugtatóbb válasz. Nem tudom Isten mit szól hozzá, hogy vajon helyes ez az út, amin járok vagy nem, de azt tudom, hogy az 5 éves kapcsolat mennyire megváltoztatott. És jó irányban. Én a házasság, párkapcsolat lényegét is a felelősségben látom: egymás iránt felelősséget vállalunk. És ezt lehet heteró és meleg kapcsolatban is jól illetve rosszul csinálni. A másik az őszinteség. Ez vagyok, ő a párom, együtt élünk, felelősséget vállaltam érte, ő értem, és ha valami elromlik közöttünk, akkor igyekszünk nem kukába dobni a kapcsolatot, és lelépni másokkal, hanem megjavítani, ami elromlott. Eddig sikerült. És ez legtöbbször nem az én érdemem volt. És elmondhatom: az eddigi közös élettörténetünkben is látjuk (sokszor utólag) az isteni tervet, a gondoskodást.

Folytatás köv.

Kereszténység és a melegek I.

"És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonynyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok." (Móz III. 20, 13.). A zsidó irásás hagyományok bár nem sok helyen, de elég egyértelműen "szodómiának", azaz erkölcstelen, parázna jelenségnek iráják le két férfi együttétét. A szodómia szó maga elsősorban a homoszexuális közösülésre vonatkozott, az erkölcstelen, parázna, Szodóma és Gomora városában elbúrjánzott jelenségekre hasznátlák amely ellenkezett a zsidó törzsek jogszokásával. A homoszexuális viszonyt megkövezéssel torolták, ahogy a házasságtörő nőket is, a két jelenség tehát elsősorban a szodomai bűnök és a Tizparancsolat "NE PARÁZNÁLKODJ" szólamával áll összefüggésben.

A jézusi tanitások bár zsidó környezetben születtek, a mózesi törvényekkel alig foglalkoznak és kevés helyen jelenik meg a szexualitás kérdése (Máté 5, 28) elsősorban a házasságtörés és az erkölcstelen, féktelen viselkedésre vonatkozóan. Ezzel szemben jó fél évszázaddal a mester halála után Pál apostol már igen vehemensen, az első vérbeli apologétaként több levelében is megemliti a szodómiát, mint bűnt. Ez nem feltétlenül a mózesi, zsidó törvények átvétele, hanem leginkább a keresztény erkölcs felsőbbrendű jellegének apologetikus hangsúlyozása egy pogány, római környezetben ahol a görög pederasztia igen elterjedt életmód volt. Pál apostol tehát nem a zsidó törvényeket követi elsősorban, hanem a római életmód ellen harcol kissé módositva a jézusi tanitásokon (I. Korinth 6, 9 - 11.)

A fő keresztény egyházak sokat vitáztak az idők során a fizikai vonzalom, a szerelem és a házasság fogalmain. A nagy keresztény egyházak mai napig csak férfi és nő közötti házasságot ismerik el és minden más jellegű, házasság előtti szexuális aktust bűnnek minősitenek. Ellenben számos neoprotestáns egyház ma már elfogadja nemcsak a meleg papokat (nőt és férfit egyaránt) de meleg házasságokat is celebrálnak. Modern teológusok egy része ma már nem szó szerint, hanem sokkal árnyaltabban értelmezi a bibliai és jézusi tanitásokat is, átértemezve a házasság, a szerelem és a két ember közötti intim viszony fogalmát. Több irányzat, egyház és szervezet ismert külföldön (igy Magyarországon is!) ahol keresztény fiatalok hitüket sikeresen összeegyeztették szexuális identitásukkal. Itt ugyanis elsősorban két identitásról van szó: mindkettő szinte már genetikailag kódolt (egyik gén, másik mém),  vagy legalábbis nagyon az európai ember mélytudatában gyökerezik igy természetres ,ha egy európai fiú keresve meleségének okait, szembetalálkozik a kereszténység, az otthoni tanitások vagy a vallásórák büntetéseivel. Nagyon sok példa van - és magam is találkoztam 6 éves kudarcos párkeresésem során - olyan emberekkel, akik melegségüket pontosan a keresztény hitük miatt nem tudták elfogadni. Bűnnek hitték, szeretkezés után frusztráltak voltak a ténytől, hogy ők most férfival voltak, nem lehetett érzelmeket kimutatni nekik de különösen nem lehetett a szerelemről, mint szakrális kötelékről beszélni nekik mert nem láttak ők abban semmi "szentségest" hogy férfival vannak. Érezhetően zavarta őket, hogy velem voltak....

Mivel lehet ezen felénk, Erdélyben, Romániában változtatni? Sajnos arra semmi esély egyelőre, hogy az amerikai kontinensen vagy néhány nyugat - európai államban jellemző nyiltsággal kezeljék a témát a nagy egyházak. Ellenben arra lehetne esély, hogy legalább a vallásórákon (főleg a kompromisszumokra hajlamos protestáns egyházak, de akár a katolikusok is) már középiskolában vagy akár azelőtt is szóba hozzák a melegséget, nem mint bűnt, hanem mint a szeretet, az egyetemes emberi együttlét egyik megniylvánulási formáját. Sokakban óriási sebet hagy az, hogy hitüket, vallásos identitásukat nem tudják megélni hűen az ösztöneik miatt és forditva, ösztöneiket elnyomják vagy frusztrációként élik meg, akadályozva hogy abból valaha is stabil identitás jöjjön létre. 

A román melegek (velük intenzivebb volt a kapcsolatom, mint az erdélyi magyarokkal) nagyon babonás, istenhivő emberek. Sokuk éli, sodródásként a melegségüket, ha szembetalálják magukat egy kapcsolattá lett férfiviszonnyal akkor megrémülnek. Otthagyják a másikat, mindenféle butaságokkal érvelve, miközben látványosan zavarja őket a másik érzelmei...

Az "én Jézusom" a Szeretet nyelvét beszéli. Azt a szeretet, amit én sem tudok még beszélni hitelesen, mert összepiszkitom egoista, önző, türelmetlen, makacs, acsarkodó és társfüggő természetemmel. De bármennyire is bennem munkálkodnak ezek az erők is, tudom és hiszem, hogy bennem is és minden emberben ott van az egyetemes együvvétartozás lelkülete. A Szeretet ereje, amely csak épit, erősit, alkot, mozog és csak felfele tud nézni. Az "én Jézusom" és "Istenem" előtt nincs nem, bőrszin, vallási és politikai hozzátartozás, ahogy szexuális orientáció sem: mindenki egy erőből fakadt és különböző felszines identitásokat kapva vagy felvállalva, megtanulva utazik egy testben ezen a világon, kapcsolatba lépve másokkal, akiket valójában mindig, de mindig ismert már. Mert Egyek vagyunk.

Hol vagytok, értelmiségiek?

Mivel értelmiségi pályára készülök, vagy mondhatni annak az utját kezdtem el koptatni számos identitásom közül a melegség mellett az értelmiségi, kultúrbarbár szerepkört is magamra vállalom. Ez utóbbit sokkal nyiltabban, határozottabban hisz ez  - még – nem elitélendő a társadalom szélesebb körében, igaz manapság már furcsa és „elszállt” embernek nevezik azt, aki esetleg olvasásra, irásra vagy netalán „népoktatásra” adja a fejét. Bár a szexuális identitást én is magánügynek fogom fel és nem érzem feltétlenül fontosnak kiteregetni a legapróbb részleteket a világ számára, sorstársaink segitése és a társadalmi béklyók lerázása érdekében mégis fontos lenne, ha bizonyos mértékben kilépnénk elefántcsonttornyunkból és szólnánk szexualitásunkról a nagyközönségnek is – mindezt persze az adott társadalomhoz illő és általa emészthető nyelven és formában.

Nádasdy Ádám

A melegség, másság vagy leginkább a már emlitett „normalitás” fogalmának terjesztésére szükség lenne publikus, másságukat nyiltan vállaló és erről szabadon beszélő értelmiségiekre is. Olyan emberekre, akiket az olvasó, szinházba járó, művészet, tudomány vag akár a poitika iránt érdeklődő közönség már elismert és ismert személyiségként őriz a tudatában. Olyan emberekre, akiknek „comming outja” nem életük teljesitményeként fog érvényesülni, hanem egyszerűen egy plusz lesz ahhoz amit már amúgy is adtak a társadalomért. Ráadásul, ha stabil munkahelyük, megbecsülésük és ismertségük van ezzek a tettükkel már nem is veszélyeztetik munkájukat, karrierjüket – mondhatni, nincs is mit veszteniük, ellenben sokak szemében másképp láttatnák a melegeket és sokakat segitenének ezzel az elfogadásban is.

Külföldi országok (Anglia, Németország de még a konzervativ Egyesült Államok is) nyüzsögnek a publikus meleg értelmiségiektől: irók, költők, szinházigazgatók, művészek, publicisták, miniszterek, képviselők de miniszterelnökök is akadnak ilyen szerepben. Magyarországon a meleg személyiségeket számba vevő szubjektiv listán több mintegy száz ember neve szerepel, ezeknek fele ma is élő személyiség. A másságuat még nem vállaló vagy csak diszkréten őrző régi nagy nevek mellett (Pilinszky János, Ferencsik János,

Mensáros László, Gobbi Hilda) ma már olyan nyiltan meleg, vezető értelmiségieket is találunk akik nagy megbecsülésnek örvendenek az országban, gyarapitják a magyar és az egyetemes kultúrát ám értelmiségi szerepük mellett nyiltan vállalt másságukkal segitik talán a társadalom hozzáállásának lassú megváltoztatását is. Ott találjuk a listán a neves nyevészt, irodalmárt, költőt és műforditót Nádasdy Ádámot akinek óráin százak lógnak fürtökben, de ott szerepel a Karinthy család fenegyereke, Karinthy Márton, Gerevich András költő, Varnus Xavér legendás orgonaművész, Alföldi Róbert szinművész, Ungvár Klára, Szetey Gábor és Sebián Petrovszki László politikusok is.  A lista persze ennél sokkal bőségesebb is lehetne, kevés akadémikust, tudóst találunk rajta pedig bizonyára köztük is akad szép számmal. Mégis, a romániai helyzethez képest a magyarországi sokkal kecsegtetőbb. Kies hazánkban még a többségi román társadalom értelmiségi krémje sem akar erről beszélni: neves szinészek, rendezők, politkusok és főpapokról is nyilt titokként kering a hir, hogy melegek, mégis inkább hagyják nevüket viccek témájául mintsem felvállalva ezt a szerepet, beszélnének róla és tennének a másság érzet megszüntetéséért. Néhány televiziós közszereplőn kivül eleve kevés román vállalja nyiltan a másságát a sajtó és a nagyközönség előtt.

Gerevich András

Ami az erdélyi magyar értelmiséget illeti, a helyzet...mondhatni zéró. Néhány egyetemi oktató- akiről amúgy is mindenki tudja – ugyan itt, ott megjelenik párjával, de mégsem képes erről egy sajtóorgánumnak beszélni, pedig meglehet a diákok és számos útkereső melegnek is segitene, hogy változzon az értékrendje. Ugyanigy, szinészek, művészek és irók is akadnak a sorban hasonló diszkrét szerepkört vállalva. Nekik pedig már nem kellene attól félni, amitől nekem például, hogy kezdő karrierjüket aláásná a comming out: elismertek, ismertek és szakmájukban a legjobbak, nekik már nincs mit veszteni, viszont sokat segitenének. Ha egyszer sikerül bebetonoznom magam a szakmámba, akkor én megteszem.

Mit is kivánhatnék a többieknek: hajrá!

A meleg papokról

Ha már ma lemondott a pápa, ennek apropóján egy igen kényes témát fogok megnyitni, amely egyben a "Meleg és keresztény" sorozatom első írása is lesz. Bár magam istenhívő vagyok, nem az intézményesült egyház híve  ettől függetlenül a két jelenség kapcsolatát annyira szorosnak látom sokaknál - volt párjaimnál, barátaimnál és főleg az ortodox román társadalomnál - hogy ez elengedhetetlenné teszi a téma feszegetését. A sorozat több részből fog állni, érinteni szeretném a kereszténység hozzáállását és aktuális álláspontjait is a melegekkel kapcsolatban, majd ezt követően egy keresztény meleg párt is megszólaltatok blogomban.

Ez az első rész azonban egy olyan témáról szól, amely sokak lelkiismeretét és vallásos érzetét, morális struktúráját botránkoztatja meg nap mint nap.A világsajtó szinte állandó hírei közzé tartozik, hogy egy - egy meleg pap lebukott, netalán orgiákon vett részt, a Vatikán a pedofilia és a szexuális abuzusok fészke lett, de gyakran hallani természetesen a protestáns Amerika, Anglia, Németország vagy Hollandia felől is ilyen jellegű híreket  Ezek a jelenségek természetesen a filmiparba is berobbantak, igen nagy érdeklődésnek örvendve melegek és nem melegek, ateisták és keresztények körében egyaránt. 

Nehéz védeni vagy kardoskodni a meleg papok ellen vagy mellett. Természetesen nem kell azt hinni, hogy csak a katolikus egyházban vannak meleg papok: ugyanilyen arányban van jelen a protestáns és ortodox egyházak képviselői között is, ahogy a pedofilia jelensége sem csak rájuk vagy elsősorban rájuk jellemző. A jelenég azért vált "szinonimájává" a cölibátusnak és az intézményesült egyház képviselőinek, mivel az európai társadalom morális és etikai kódexében a pap még mindig a megbízhatóság  a makulátlanság és az isteni szféra jegyeit képviseli. Mintha ő nem ember, nem egy vívódó  kereső lélek lenne. Persze lelki vívódásai és szexuális orientációjának problémás megélése nem mentség arra, hogy gyerekeket molesztáljunk vagy orgiákat rendezzünk. Részben az egyházi dogmák és a keresztény tanítások helytelen értelmezése és túl nagy súlya, részben a társadalmi sztereotípiák és elvárások késztetik arra a papokat, hogy még inkább elfojtsák orientációjukat. Sokuk bizonyára nem is választaná ezt a pályát, ha sikerült volna szexuális orientációjából hiteles és stabil identitást faragnia. Ebben kellene segíteni az embereknek, ahogy sokszor írtam már. Segíteni kell, szeretetet, türelmet adni, mert az ingyen van. Ellenben ha ezt nem kapja meg egy vallásos családból származó fiú, akkor a választ a kérdéseire a teológián fogja keresni, Istennél és persze azoknál a fiúknál akikkel az évek során a tussolások, focizások és szemináriumi foglalkozások alatt megismerkedik. Túl azon a tényen, hogy a szemináriumok és fiúbentlakások erősítik egy melegben az orientáció megnyilvánulását (mindennapi jelenség az összes - katolikus, protestáns és ortodox teológián - a meleg szex legyen szó maszturbálásról, orális vagy akár anális szexről) a szigorú elnyomás és elfojtás óriási sebeket hagy ezekben az emberekben. A cölibátus eltörlése a katolikusoknál még nem szüntetné meg a meleg papok jelenlétét...az legfeljebb legitimizálná a tényt, hogy a heteró papok is élnek szexuális életet (merthogy élnek). A meleg papok problémáját megoldani - főleg nálunk, Kelet Európában - igen nehéz. Eleve a társadalom nincs felkészülve a "civil" meleg elfogadására...egy - egy szakma pedig (tanítóbácsi, tanár, vallástanár, pap, orvos) még nehezebb helyzetben van, hisz a tömeg "elvárja" tőlük, hogy "erkölcsileg" makulátlan legyen, amibe az ő szemükben a tény, hogy ő meleg nem fér be.

A botrányok helyett inkább a megoldáson kellene gondolkodni, és ez elsősorban a szexuális orientációk változatosságának elfogadtatása kell legyen már az általános iskolákban. Akkor talán azok a gyerekek, fiúk, akik vallásosak és hisznek Istenben, nem fogják a papi pályát, az önkéntes száműzetést választani csak azért, mert melegségük rabláncként fojtogatja őket. 

A látensekről

Kollégáimmal, csoporttársaimmal néha kocsmázásra szánjuk a fejünket. Ahogy a pia fogy és a józanság szava elhalkul, úgy jönnek elő az aktuális érzelmek és érzések fokozottabb változatban. Ahogy az lenni szokott alkoholnál vagy netalán hallucinogén anyagoknál, a mélyen lévő dolgok ilyenkor szárnyakra kapnak és mint ketrecéből szabadult sárkány, kirobban.

Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes egy ideje. Az egyik fiú aki a társaságunkban néha feltűnik részegen igen vehemensé válik velem. Állandóan fitymálgat, olcsó és néha sértő vicceket mond melegekről, anális szexről, furcsa szexuális szokásokról. Szünet nélkül panaszkodik, sikertelen lánykapcsolatairól (vagy vélt kapcsolatairól) regél és szinte szúr a szemével a beszélgetések alkalmával. Kisértetiesen eszembe juttatja az egyik volt osztálytársam, akinél részegebb állapota hasonló reakciókat produkált: az anális szexről, fekáliáról, fiúkról, buzikról és homofób viccekről áradozott, miközben állandóan lányokon lógott szinte görcsös akarással. Kapcsolata és egyértelmű női társa persze egyiknek sincs vagy nem volt. Elég öreg róka vagyok az "iparban" ahhoz, hogy megérezzem: ezek a fiúk nem heterók. Nem tudom, hogy orientációjukat hova sorolhatnák, meglehet biszexuálisok, mindenesetre az bizonyos, hogy hajlamuk annyira zavaró saját maguk számára, hogy ezt utálattal és a nagy "Közös Ellenség", azaz a buzik elleni homofób érzéssel próbálják legyűrni és szublimálni. Részegen azonban előjön belőlük a frusztráció, főleg ha érzik, hogy a társaságban van egy meleg (valahogy ezt megérzik). Homofób és olcsó vicceikkel próbálják az erős heterót adni, de a tekintetük néha elárulja, hogy az ágyékomat figyelik, áll -e épp a farkam, milyen a fenekem. Ezt mi észrevesszük, ki éppen mit néz és miért. Nos ők nem "haveri" heterós nézéssel tekintenek rám. Férfit látnak és kívánnak  de közben ez olyan undort fakaszt benne, hogy egyre vehemensebben nyomja a homofób vicceket, az anális szexet és kérdez engem a lányokkal való kapcsolatomról, hogy saját frusztrációját rajtam ostorozza. Kutatások bebizonyítottak, hogy a homofóbok jelentős része valójában látens homoszexuális.

Érdekes látni és találkozni ilyen emberekkel a hétköznapokban. Nekik nagy szükségük lenne segítségre, hisz túl azon, hogy saját életüket és majdani családjukat is megnyomorítják vehemenciájuk odáig is fajulhat, hogy meleg társaikban is kárt tesznek - szóbeli vagy netalán fizikai agresszióval is.

Egy nő és két férfi

A heteró férfiak rendszeresen visszatérő és hőn áhitozott álma, hogy két nő szolgája az ágyban legmerészebb erotikus vágyait. Bár heteró nők többsége ettől az ötlettől felénk még igencsak óckodik, mégis elfogadóbbak vagy kevésbé vehemensen fintorognak mint amikor az a változat merülne fel, hogy egy nőt fog közre két férfi...nem is beszélve arról, ha a két férfi adott esetben egymást is kedveli! 

Magyarán, ha egy biszexuális férfinek van egy heteró felesége, akkor igencsak nehéz dolga akad, ha szexualitását szabadon akarja megélni feleségével. Talán ez is az oka annak, hogy annyi biszexuális férfit találunk a meleg világban bújkálni és egyéjszakák, netalán "laza szexbarátságok" után kutakodni...hisz őket a feleségeik is azonnal elutasitanák ha kimerészkednének hajlamukkal, ám a melegek egy jelentős része is ignoráns velük szemben (legfeljebb a farkukra kiváncsiak egy éjszakára). Mit tehet egy biszexuális férfi tehát? Feleségét szereti...akár gyerekük is lehet, érzelmileg harmonikus kapcsolat. Ám hajlamábó adódóan a férfi néha megkivánja saját nemének társait is. Mondja ezt el a feleségének? "Figyelj szivem, én nagyon szeretlek, de a pasikhoz is vonzódom...mi lenne ha az ágyunkba csalnánk néha egy - egy szép fiút és mindketten furulyáznánk rajta?". Nos...evidens reakció. A nők döntő többsége nemcsak hogy elutasitaná az ötletet...de sajnos a házasság is azonnal a kukában landolna. Pedig a pasi eddig is biszex volt, most csak egyszerűen "előbújt". A témával keveset foglalkoztak, leginkább arról hallani, hogy hány heteró pár engedett már egy másik nőt az ágyba vagy legalább aprócska szórakozásra (hármas csók, tánc, flört...). Arra példát viszont, hogy egy házasságba egy másik férfit engedjenek úgy ráadásul, hogy tudják hogy férjük biszex...erre aligha tudnánk példát. Csodák csodájára: én mégis találtam, ráadásul Kolozsváron! El se akartam hinni, hogy ilyen van. Természetesen elsősorban a nő érdekelt, "ritkasága" és érdekes felfogása miatt. Személyesen még nem sikerült sajnos találkoznunk, a férjével sikerült csak internetes közegben néhány szót váltanom. Úgy tűnik, hogy a feleségét egy csöppet sem zavarja at ény, hogy férje biszexuális. Tudatositotta és elfogadta olyannak, amilyen..sőtt, nyilt arra is, hogy egy másik férfit is az ágyukba fogadjanak. Ezt a fokú nyitottságot aligha tudom általános szinten elképzelni sajnos Romániában...pedig biztos, hogy sokkal több biszexuális férfinek jelentene óriási lelki segitséget, ha tudná, hogy a nő akit szeret, elfogadja és megérti feltétel nélkül ezt az aspektusát. Hisz ez is ő. Kevesebb traumatizált és gondterhelt, kalandozó és bújkáló biszex lenne...és kevesebb mellettük vagy értük szevendő, őket segitő meleg, hisz a két férfitipus viszonyát is nagyban segitené egy megértő nő. Persze ez egy ideál csupán, igaz, Puritán Szemét ?:)

Az "ideális" párkapcsolat

Kamaszkoromban és a középsulis éveim alatt az osztálytársaim - főleg persze a lányok - az "ideális" kapcsolatról áradoztak és akkor még hittek is talán a hercegben, aki fehér lovon besétál az életükbe. Aztán a többség valóban hosszú és tartós, kivülről zökkenőmentesnek ható párkapcsolatra lelt az évek alatt...de elcsitultak a hercegekről, ideákról és mesés szépségről szóló történetek is. Jómagam, akkor még erősen komplexált és önmagával viaskodó melegként nem igazán foglalkoztam párkapcsolati kérdésekkel...mondhatni nem volt aktuális. Alig két éve kezdtem úgy érezni, hogy a kalandozások kora után eljött az "államalapitás" ideje, vagyis egyre erősebb igényemmé vált, hogy a félórás örömök helyett valami mást, újat, komolyabbat, intimebbet mondhatni "szakrálisabbat" éljek át. Volt persze részem "szerelemben" már ezelőtt is...valamiféle plátói rajongást éreztem első éves egyetemistaként egy szinész iránt, aki persze szép mosollyal és vehemens eltávolodással hamar megoldotta az ifjú zöldfülű rajongásmániáját. Elkezdtem képzelődni milyen is lenne a számomra "ideális" kapcsolat: próbáltam felépiteni a történetet, a jelenetket és a legapróbb részleteket abból, amit az a néhány meleg pár barátom mutat akiket jobban ismerek, amit csöpögős amerikai vagy francia filmekből netalán enyhén emocionálisra sikeredett magyarországi blogokról vagy a történelemkönyvek nagy hőseiről hallottam. Elképzeltem, hogy hozzám hasonló magasságú, kissé tömzsi, enyhén izmos, erős, férfias arcú, szelid szemű, karakán tekintetű, szakállas és csak úgy sugárzis az intelligencia és a szexualitás a testéből ,illatából. Elképzeltem, hogy benne is éjjel, nappal szinte bizsergető nyugtalansággal fog élni a világ iránti kiváncsiság soha meg nem szűnő ereje, a felfedezés öröme, a minden nap csináljunk valami újat vágya...elképzeltem ezerszer, hogy egy ilyen férfivel fogom felfedezni a fél világot, ezernyi embert, fogom alkotásaim és létem összekötni, lesz inspiráló erőm alkotásban és munkában, ágyban és szerelemben és tudok társa lenni neki ugyanezekben. Elképzeltem, hogy igy fogunk megöregedni, szerelemben, majd szeretetben és örök pezsgésvágyban az élet és a férfitest iránt - legyen szó egymáséiról vagy később, akár másokéról (nem hiszek az örök monográmiában, az illuzió). Hát, ez nem jött be - eddig. Ellenben abbéli törekvésem, hogy a nehezebb útat még minsig jobb választani, mint a könnyed egyéjszakás kalandokat, sikeresen bevált. Bevonzottam néhány biszexuális férfit, akikkel próbáltam ezt az "idealizált" kapcsolatot "létrehozni", megerőszakolva néha önmagam, őket és egymás természetét is. Mondhatni, sorsszerűtlen, lehetetlen helyzetekre akartam rákényszeriteni egy illuziót. A harmadik csalódás után és sok, sok randizgatást követően rájöttem arra, hogy görcsösen keresni egy ideált feleslege, úgyse fog jönni addig, amig jómagam nem leszek olyan, mint a férfi akit emellé az "ideális" férfi mellé elképzeltem. Mert bizony nem feltétlenül az ideális férfit kellene nekünk létrehozni, elképzelni és gumigént másokra ráhúzni egy modellt, hanem azt az önmagunkat elképzelni majd "létrehozni" amelyek képesek a "Nagy Ővel" együtt élni. 

Van - e egyáltalán ideaizált kapcsolat? Mi az? Kölcsönös szerelem? Mindenki másként szeret. Hűség? Az ember természeténél fogva nem monogám (főleg a férfi). Együtt töltött idő? Manapság a fiatalok rengeteget utaznak, munkájuk miatt az idő többségét távol töltik. Az általam oly sokat idealizált kapcsolatokban is számos konfliktus van...Valójában minden a kompromisszumoktól függ. Ki meddig megy el szabadsága feladásában és hogyan alakitja önidentitását egy másik emberrel kapcsolatban. A határok meghúzása mindig a legfőbb lételeme egy kapcsolatnak. Az alap persze a vonzalom...ez ritkán van, hogy két ember vadul kivánja egymás társaságát, testét és a csendet is izgalmasan át tudják élni - együtt. Ha ezt két ember már meg tudja élni, ott van vonzalom, van közös alap. De az, hogy ebből mikor lesz kapcsolat és milyenné válhat, nos az már kompromisszumok kérdése. Egyeseknek izgamasnak hat, hogy nekem van egy romantikus természetű, vad és végtelenül szabadságvágyú, spontán szeretőm akivel - az én kimért, órapontos és zárkózott természetem miatt - olaszos vitáink vannak. Tökéletes társam a szenvedésben és az Ady féle héjatáncban. De "ideális" ez? Ki tudja.

Eddig az alábbi meleg kapcsolatokkal találkoztam (tapasztalatból, barátok lévén vagy indirekt módon):

- zárt, hűséges meleg kapcsolat (mindkét pasi meleg identitású, együtt élnek évek óta)

- nyilt meleg kapcsolat (minkét pasi meleg, de egy ideje - vagy már a kezdet óta - megengedik társuknak, hogy néha kalandozzanak)

- szexbarátok (mondhatni mű megoldás, általában egy meleg és egy biszex között alakul ki, ahol létezik kölcsönös intimitás, barátság és szexuális együttlét, de biszex részről nagyobb a szabadságvágy igénye és nincs "kapcsolatban vagyunk" identitása)

- fuckbuddy kapcsolat ("szeretők" - két meleg, vagy akár biszex férfi melyet elsősorban a szex köt össze, legtöbbször különösebb érzelmi kötődés nélkül - ritkán működik hosszú ideig, általában közbelép az unalom vagy az érzelem)

- biszex pár és a harmadik (egy példát tudok: úgy a férfi, mint a nő biszex, tudnak egymásról és hosszabb, rövidebb ideig harmadik félt is ágyba fogadnak barátként, szexpartnerként. Ez a legritkább, kevés nő van aki ezt el tudja fogadni)

- egyéjszakások (csak szex, rendszeresen váltogatják a partnert)

Bizonyára van sok más példa és varriáció is....gyakorlatilag ezek nemegyszer még váltakoznak is két ember életében és kapcsolatában. Egy biztos: az ideális pasit nem igazán érdemes "várni". Ha önmagadat igyekszel tökéletesiteni, akkor majd jön a többi is. Addig pedig mindig annak a szeretőnek kell örülni, akivel a lehető legtöbb közös vonásotok van...mert ez is rendkivül ritka:

Hajlam és identitás között

Érdekes beszélgetésben volt részem néhány nappal ezelőtt ama furcsa társkereső oldalon. Az egyik ok, amiért még ott ücsörgök, pont a pszihológia, szociológia és persze a szép férfiak iránti érdeklődésem. Akad néha egy - egy valódi "csemege" az előbbi témakörökben. Egy 23 éves egyetemista fiú élettörténetét hallgattam végig egy igen intenziv billentyüzet p ötyögés közepette. Második egyetemét kezdte el, mivel az elsőt - bár hobbijához a legközelebb állt - nem fejezte be, megunta. Most egy olyan szakon van, amit nem szeret...két hete immár nem is látogatja az órákat. Helyette otthon ül és órákon keresztül -ahogy ő maga fogalmazott - élete 90% -át virtuális közegben, számitógépes játékokkal tölti és állandóan a társkereső oldalakat böngészi. Élvezi mások történetét hallgatni, szeret beszélgetni, imád panaszkodni és nem igazán érti, hogy miért is olyan az ő élete, amilyen. Nos....ferde tükör, de kicsit magamra ismertem benne. Leginkább a középsuli végén voltam én ilyen hangulatban és állapotban, amikor magyarországi társkeresőkre regisztráltam csak azért, hogy esélyem se legyen személyes találkozókra, egyszerűen identitásomat kerestem, próbáltam mások történetei alapján az én helyzetemet megérteni. Azóta eltelt 6 év, szerencsére a tapasztalat, a személyes találkozók és néhány ember aki hatott rám megváltoztatott. 

Ez a fiú jelenleg nem akar személyes találkozót egy fiúval sem. Bár azt mondja, hogy 15 éves kora óta tudja,hogy meleg mégis, 23 évesen még nem jutott el oda hogy találkozzon, randizzon netalán más dolgokba is merészkedjen. Vágyik rá, de nem meri megtenni még ezt a lépést, inkább a virtuális világba zárkózik. Érdekes, és a mai fiatalok körében viszonylag már ritka példája annak, hogy a szexuális hajlam még egyátalán nem feltételezi azt, hogy identitásává tudja alakitani. Nem tudom, hogy a fiú mikor fogja hajlamát elfogadni és szabadon megélni...remélem, sikerül neki egyszer. Hisz valóban, ez a legnehezebb. A hajlam adott: részben genetikailag, nagyrészt psziho - szociális körülmények (apa - anya viszony) határozzák meg. A legtöbb férfiban - legyen szó meelg vagy biszexuális hajlamúról - előbb, utóbb ösztönösen eljön hogy megélje hajlamát, ergo szexuális aktivitása (tettei) is a hajlamára jellemző tulajdonságokat fogják mutatni (magyarán: a melegek fiúkkal, a biszexek mindenkivel szeretkeznek). Igen ám, de európai társadalmunk ránkörökitett egy annyira merev és nehéz kultúrréteget, amelytől bizony nehezen tudunk megszabadulni és ez akadályozza a fiúk többségét, hogy a hajlamtól eljusson részben az ennek megfelelő szexuális élethez de legfőképp identitáshoz. Sok olyan meleg hajlamú férfi van, aki biszexuális vagy heteroszexuális életet él, tehát identitása nem meleg (gay). A kolozsvári közösségben túl nagy arányban találunk "biszexuálisokat", vagyis magukat annak valló, vélő, érző emberket: ezek egy része valóban biszexuális (tehát volt nővel működő szexuális, érzelmi kapcsolata) de a többség olyan meleg férfi, akik hajlamukat nem akarják elfogadni és identitásukká tenni. Olyan heteró hajlamú férfiről nem nagyon tudok, aki bár nem vonzódik a férfiakhoz de melegnek véli magát...

Rövidre fogva és összefoglalva: a hajlam (vagyis amit ösztönösen érzünk) csak részben tükröződik hiven az ágybeli tevékenységünkben és még kisebb arányban azonos az emberek szexuális önidentitásával. Pedig, egy kiegyensúlyozott ember hajlamához kellene igazitania identitását is, már ami a szexualitást illeti...

Kortársaim a melegekről

Személyes statisztika, természetesen tudományosan nem releváns, e mégis érdekes: a KMDSZ és más magyar yahoo groupokon 2010 -ben küldtem szét egy részletes kérdéssort. A következő válaszok születtek: 100 fiatal töltötte ki, ebből 85 magát heterónak határozta meg, 8 heteró homoerotikus álmokkal, 3 heteró homoerotikus szexuális élménnyel, 2 biszex és 2 meleg, heteró szexuális élményekkel. 54% -uk nem ismer meleget a környezetében, 57% -ukat zavarná ha a gyermekük lenne meleg, de vezető helyen volt a pap, szobatárs és tanár is. 19 -en válaszoltak úgy, hogy senki melegsége nem zavarná. 42% (ez lepett meg) véli úgy, hogy orvosi bevatkozással TALÁN megváltoztatható a szexuális identitás. A kérdésre, hogy miként raegálnál, ha legjobb barátod comming outolja sokféle válasz született, többség toleráns volt, de hozzátette:" ne nyomuljon rám", "kissé csalódnék benne", "megpróbálnám lebeszélni". Egy érdekes gyöngyszem mégis akadt: "Pfuuuu szó nélkül ott hagynám és törölném az életemből" illetve "Megverném mint a lovat...":))

A biszexualitásról I.

Öt év alatt öt férfibe voltam szerelmes, vagy valami hasonló. Ebből három biszexuális volt. Egy ideig, főleg a tavalyi "nagy szerelem" után dühöt, haragot és elutasitást éreztem minden biszexuális férfi iránt. Önmagam igazának megerősitéseként osztottam barátnőim véleményét, miszerint biszexuális ember valójában nem is létezik, ők mint látens, önmagukat el nem fogadó melegek. Aztán egy év alatt két biszex fiú is nagy hatást gyakorolt rám, jelenleg is az egyik elfogadásával bajlódok és vivódok. Ez sarkalt arra, hogy kicsit foglalkozzak velük, meg kell értenem őket, talán könnyebben elfogadom reakcióikat. Kik tehát a biszexuálisok? Létezik ilyen jelenség? Mi a helyzet nálunk? (természetesen, csak férfiakkal foglalkozom, őket ismerem a nőkre vonatkozó részt más kell megirja).

A tudomány - különösen az erősen queer theory irányzat - is sokáig kételkedve nyilatkozott a biszexualitás, mint szexuális hajlam létjogosultságáról. Mindez meglepő a freudi előzményeket ismerve. A pszhioanalizis atyja, mint tudjuk minden embert biszexuálisnak vélt a korai kamaszkori fázisban. Kinsley ötvenes években végzett tanulmánya 38% -ra tette az amerikai társadalom LGBT arányát, amelyben a döntő többséget biszexuálisként határozta meg. A tudomány csak 1978 -ban, Fritz Klein monográfiája révén figyelt fel erre a szexuális irányultságra. Azóta már a genetika is belemászott a témába, állitólag ezt is alá tudják támasztani genetikai bizonyitékokkal. A tanumányok magukért beszélnek, itt olvashatjátok őket, én inkább a magam tapasztalatát fogom elmesélni. A társkereső oldalon ücsörgők 40% magát biszexnek határozza meg. Ez persze irreleváns, hisz azonnal fel kell tenni a kérdést, hogy mi a különbség az önmagát el nem fogadó meleg és egy biszex között? Máris megkaptuk a választ erre a nagy arányra. A biszexuális férfi rövid és egyszerű meghatározása: szexuálisan vonzódik mindkét nemhez. Érzelmileg is elvileg kétpólusú, ám itt már sokkal erősebben hatnak a romániai társadalom patriarchális és hagyományos elvei. A biszex pasi tud nővel szeretkezni, megy neki a sex mindkét nemmel. Mégis, fő és állandó célja - többségének huszas években görcsös mániája - hogy találjon magának egy nőt, legyen mellette egy csaj, mert igy "könnyebb", konvencionálisabb, a társadalom által lenyelhetőbb a helyzet. Ráadásul még a férfiak iránti vágyával sem kell annyit foglalkozni, el lehet folytani, vagy amig a csaj épp egyetemen van vagy netalán hazament a szülőkhöz, egy gyors keféléssel kiélni. Társadalmunk szexuális és pszihológiai anafabetizmusa miatt, a biszexuálisok vannak jelenleg a legnehezebb helyzetben. Nem csak azért, mert férfiak iránti vágyukat a heteró - de a meleg - társadalom is kétségekkel és undorral fogadja, de hol van jelenleg Romániában az a nőtipus, aki el tudna fogadni egy férfit, akiről tudja, hogy férfitársaihoz is vonzódik? El tudjuk e képzelni azt a társadalmat, ahol egy biszex őszinte és nyilt tud lenni? Nálunk nem. Mert a heteró nő "nőisességét" érzi "megsértve" ha férfijáról kiderüne, hogy férfiakkal is hált. Pedig mi változna? Érzelmileg ezután is azt tudná adni, amit eddig, az ágyban úgyanúgy. Csak a mentalitás változna, koncepció. Igy vannak ezzel a biszex férfiak is: az ösztöneiket hamar felismerik. Tuják, érzik hogy vonzák a férfiak. Azt már nehezebben vallják be - még 4 együtt töltött hónap után is - hogy érzelmileg is kötődnek férfiakhoz. Igaz, soha nem olyan intenziven, mint ahogy egy meleg tud szeretni. Ám amikor ennek csirája is előbukkan, azonnal elfojtják. "Lazábbra" akarják venni a kapcsolatot, vagy egyenesen elmenekülnek a szerelmes meleg elől (különösen, ha abban akad egy jó adag birtoklási vágy is). A baj tehát itt van. A hajlam minden emberben adott. Az, hogy ezt ki hogy dolgozza fel, már rajta múlik. A biszexualitás elfogadása és identitássá alakitása (lád: szexuális hajlam és identitás közötti óriási különbséget) a legnehezebb feladat. Nehezebb, mint a melegeké! Mert erősebb a társadalmi nyomás és megfelelési kényszer (hisz ő nővel akarja összekötni tartósan az életét valamikor) és küzdenie kell a férfiak iránt érzett vágyával, érzelmeivel. Tanulmányok bizonyitják - és filmek is (Segunda Piel) - hogy a szuicid hajlam, az agresszió és a depresszió is magasabb a biszexuális férfiak körében. Nagy feladat lenne, hogy ezt a jelenséget elfogadjuk....melegek is, akik sértve érzik magukat ha egy biszex férfi elmenekül, otthagyja amikor már érzelmekről is szó van és a heteró nők is, akiknek legalább 20% -a olyan férfiakkal osztja meg ágyát, ennivalóját, örömét és gyermekét akikben ezek a vivódások zajlanak.

Genetika vagy család?

Meggyőződésem, hogy a melegségnek vagy biszexualitásnak aligha van köze a genetikához. Minden szexuális viselkedés, vonzalom a családból fakad. Azt visszük az ágyba, amit otthonról hozunk: ha otthon anyuka eltűnt az életedből három éves korodban, apádat nem ismerted és a nagyszülők egykeként tárgyakkal vettek körül, amelyeket te és csakis te birtokoltál kompenzálva valami olyasmit, ami sose volt, akkor nem csoda, hogy társkapcsolataidban olyan pasikat fogsz vonzani, akiket agyontömsz mint egy libát a szeretetvágyaddal fulladásos halálra ítélve. A fulladásos halál és a menekülés közepette aztán játsszuk a mártírt: én mennyit, de mennyit adtam. Vagy öt kiló szeretetet (btw: ki kérte?) és ő csak fél kilót adott. Aztán rájössz, hogy a panaszkodót a barátok is elhagyják. Dacolni gyermek önmagaddal lehet sokáig, van aki öreg koráig képes erre. De ne csodálkozzunk akkor, hogy katalizátorokat vonzunk be. Például érzelmi kapcsolatra nem vágyó biszexeket...