A gayminátor

Hivatalosan is elneveztem magam gayminátornak.  A fogalom alatt értsük azt, hogy adott egy meleg fiú, aki valamilyen furcsa oknál fogva önmagukat biszexuálisnak öndefiniáló, valójában érezhetően meleg fiúkba lesz szerelmes. A végeredmény pedig az, hogy miután néhány hónapot szenvedélyesen végigvitáz és szenved a fiúkkal, ők elhagyják...majd rövid idő után kiderül: a fiúk végérvényesen melegnek definiálják magukat. Nos...úgy látszik ha díjat osztogatnának a "hány biszexet konvertáltunk át meleggé" kategóriában, ott én Jack Nicholson lennék, megannyi díjjal. Legutóbbi "díjátadásomról" írnék most, eddigi legnagyobb szerelmem történetét. 

Tavaly nyáron megismerkedtem egy fiúval. Magát biszexuálisnak határozta meg, hisz volt egy éves kapcsolata lánnyal és fiúkkal csak azt követően, 25 évesen volt dolga. Bár akkor már túl voltam két "biszex" konvertáláson és erősen fogadkoztam, hogy "soha többet"...az első találkozásunk annyira jól sikerült, hogy beleestem a fiúba. Kiderült, hogy az ágyon kívül is nagyon jól kijövünk, rengeteg közös vonásunk van, zenében, tudományos érdeklődésben, sétálásokban és még a gasztronómiában is. Én csodáltam az ő oroszláni spontaneitását, tüzességét, lelkesedését, ő meg érdekesnek találta az én kimért, határozott döntéseimet és kitartásom. A baj csak ott volt, hogy a fiú amikor érezte, hogy ebből a sok, közös lötyögésből valami komoly is lehet, megrémült. Egyféle elkötelezettség ellenes magatartás jött elő belőle, ami nem volt túl szerencsés az ő robbanékony természetével keveredve. Ez pontosan az én társfüggő természetemnek hiányzott...igy aztán a vita és a kapcsolat máris megromlott, annak ellenére, hogy én akkor már fülig szerelmes voltam belé. Először azzal érvelt, hogy neki egy lánnyal kell most kapcsolat, hisz olyan rég nem volt lánnyal és vágyik rá...aztán mikor ezt is megengedtem (első hiba) akkor letett erről a vágyáról (nem jött össze neki) és fokozatosan húzódott el tőlem. Még idegesítőbbnek érezte, ha érzelmeimet kimutatom, valahol éreztem ,hogy ez őt leginkább belülről zavarja. A tény, hogy ő is így érez, megrémisztette. Vita, vitát követett, de valahogy az ágyban mindig megoldottuk a problémát, igy néhány nap nemalvás és dühkitörés után a dolog ismét békésen zárult. Decemberben aztán egyre ritkábba találkoztunk. Állandóan panaszkodott, hogy neki túl sok a heti 4-5 találkozó, csökkentsük heti 1-2 -re....volt, mikor még annál is ritkábbra. Ez nekem már túlságosan terhes és szorongást kiváltó kérés volt. Egy másik országból jöttem vissza miatta ősszel, két nagy csomaggal, egy Boci csokival és egy borral. Az a találkozás nehezen feledhető, úgy az ő öröme, mint az azt követő gyönyörű szeretkezésünk. Decemberben ez végképp összeomlott. Ő annyira megrémült a kapcsolattól és a ténytől, hogy én perspektivákban gondolkodom, hogy elhagyott. Szó nélkül, mindenféle megbeszélés nélkül. A karácsonyt még ugyan kivárta, de az év első napjaiban egy internetes üzenetben közölte, hogy ő más - és most figyelj - fiúkkal (!) akar lenni. 

Négy hónap pokol várt rám, amikor próbáltam elfelejteni. Ez idő alatt ő a fél várost végigkefélte - kivétel nélkül, fiúkkal. Hónapokig nem beszéltünk....aztán mindig ő volt, aki keresett. Mikor közöltem, hogy még mindig szerelmes vagyok, akkor ismét megrémült és elhúzott.

Most ismét felkeresett. A kérdésre, "hogy vagy?" az volt a válasz: "hogy lennék..megvagyok. Elfogadtam, magam annak, ami vagyok...meleg". Egy év kellett hozzá. Egy tönkrement szerelem, egy szép barátság szüneteltetése és a fél város kurogatása ahhoz, hogy egy önmagával kibékületlen meleg fiú végre saját szájából tudja mondani azt, amit én neki már augusztusban megmondtam: MELEG VAGY(OK).

És ez igy van rendjén. Ennek igy kell legyen. A változás soha nem kivülről jön. Akármennyi áldozatot hozunk is egy emberért, pszihológiai kérdésekben mindig, de mindig csak a belső motor tud segiteni. Az önfelismerés, a tudatositás, az akarat. Ez nem hajlam kérdése. Ez kőkemény munka és élettapasztalat. Identitás.

Meleggé válásának gyötrelmeit csakis ő ismeri. Én láttam néha a szemeimben a küzdelmet, de hamar elforditotta tőlem. Most nagyon megölelném, hogy gratuláljak neki....

De jobb ez így. Jobb.

Not my type avagy a felületesség kémiája

Az már egyértelmű számomra, hogy a „meleg Róma” és az olasz pasik nem fognak valami pozitív képként az emlékeimben maradni (1 – 2 kivétellel talán). Bár kétségtelen, hogy nem sok nagyvárosban éltem huzamosabb ideig, az bizonyos, hogy ennyi elutasítással és rideg ignoranciával sem Berlinben, sem Londonban sem Budapesten nem találkoztam mint a talján fővárosban. Nézzük, mi lehet ennek az oka.

Először is, azt fontos megjegyeznem, hogy kevés olyan helyen jártam, ahol közvetlen, azonnali, „élő” kapcsolatba kerülhetek melegekkel (diszkók, szaunák, bulik, pubok). Néhányszor elsétáltam a „gay street” néhány bárja előtt péntek – szombat esténként, de még nem jötte rá, hogy az ácsorgás és nézelődésen túl, hogy a fenébe ismerkednek ott az emberek, különösen, ha mindenki párban van már ott. Bulikba nem nagyon járok, leginkább anyagi megfontolásokból...lehet ezen változtatni fogok. Azon kevés alkalmakkor, amikor elmentem egy buliba vagy ezen az utcán végigsétáltam, akadt a sok üres és negatív tekinteten kívül néhány pozitív visszajelzés is: nem sok, de legalább több, mint a semmi. A többség persze ha szemezgettem vele, rámosolyogtam, kacsintottam egyet, mint egy díva, elfordult, felhúzta az orrát, néha még otromba mutrát is melléfigurázott. Pozitív arcra egy negatívot festett – teljesen rossz pszichológia.

A drága bulik ritka frekventálásának az a következménye, hogy az emberfia az internetes ismerkedésre kényszerül. Ezt a tényt ha hozzátesszük az olaszok azon ominózus

tulajdonságához, miszerint képtelenek az előre megtervezett, netalán 2-3 nappal a kívánt találkozó előtt leszögezett időpontot betartani (lemondják, késnek, elfelejtik, vagy füllentenek, áltatnak és elérhetetlenné válnak), oda jutunk, hogy az interneten csak a „találkozzunk most” elv működik. Ez pedig legfőképp esténként jöhetne össze, munkaidő után...pontosan akkor, amikor nekem nincs internetem.

Igen ám, de ott azonban olyan fokú ignorancia uralkodik, amihez foghatót sehol sem tapasztaltam. Való igaz, hogy a döntő többségében képpel rendelkező profilok nagy része atlétikus adoniszokat vagy a „slim”, „twink” típusokat (persze olasz szőrzettel megspékelve) sejtetnek, persze akad más típus is (elég sok bear, szőrös baddass típus). Nagy részük nem ismer más nyelvet anyanyelvén kívül, így a kommunikáció eleve kizárt egy külföldivel (akikről nagyon szokszor eleve negativ képpel gondolkodnak a sok bevándorló miatt). Aki mégis tudogat angolul, annak a fele eleve nem válaszol a levélre, hisz „ők olyan tökéletesen szép olaszok”. Aki mégis válaszol, az első képcsere után odalöki: „not my type”.

Kérdés: két, három képből valóban lehet ezt tudni?

 Nekem ez soha nem jött össze. Kevés olyan pasival voltam, akit ha kép alapján ítéltem volna meg, azt mondhattam volna, hogy „hűha, ez igen”. Mégis, mikor találkoztunk, sétáltunk, megismertem és aztán lefeküdtünk, nagyon jó volt. A szerelmeim sem mutattak valami gyönyörűségesen a képeken (kettő kivételével), mégis beléjük estem. Az utolsó és egyben legnagyobb szerelmem semmilyen különleges vonással nem rendelkezett első ránézésre. De, ha sokat nézted, vele voltál akkor észrevehetted, hogy a távolról csak átlagos arcon milyen kellemes ajak, szemöldök, kecses fül pihen. Számomra tehát egy kép – mutasson tökéletes hasizmokat vagy átlagos, különleges szépséget mellőző férfit – még nem jelent biztos választ. Nagyon végletes, vagy kategorikus kell legyen valaki (túlságosan idős, slim, túl sovány, feminin, vagy obez) hogy tudjam, sajnos nem menne a dolog (választ viszont mindig írok, lehetőleg a személy megsértése nélkül, csökkentve az elutasítás mértékét.

Ezt kevesen követik sajnos. Egy kép és máris tudják, hogy „not my type”. Biztos vagyok benne, ha esélyt adnának egy találkozónak, vagy netalán lenne türelmük eljutni az ágyjelenetig, egészen mást gondolnának rólam....de a türelem nem menő a smartphoneok nagyvárosi világában. Azonnal, most, rögtön adoniszt – ez a nagyvárosi meleg élet vezérelve. Emberi kapcsolat, barátság, egymás felfedezése, játék, kaland....minek az.

A „not my type” válaszok egy ideig szörnyen idegesítettek. Bántónak, önértékelés – rombolónak találtam. Mindig feltépi a kövér – korszakom okozta sebet. Mostanság csak a másik ember felületességének, butaságának a jeleként értelmezem és talán nem is baj, hogy az ilyen szörnyen felületes és egysíkú pasasokat a sors így kiszűri. Majd ha kidomborítom a hasizmaim és a budiban egy smartphoneal lefényképezem azokat, legalább örömmel visszautasíthatom őket.

A közeljövőben...

A radar

A meleg sztereotípiák egyik legismertebbike a „gaydar”, azaz a radar, miszerint minden meleg képes az utcán vagy bárhol megérezni, felismerni egy másik meleg fiú jelenlétét. Most egy olyan, tegnap történt élményről számolok be, amely velem először történt meg és egyértelműen bizonyította, hogy nekem is van radarom.

Elég sok meleggel találkoztam már és tudom, hogy úgy, ahogy a hetetó világban, a

melegeknél is van macsó, extrém férfias, rejtőzködő, konzervatív, link, hipster, punk, rocker és díva is. Van akiről már kilométeres távolságból fel lehet ismerni, hogy meleg: a járása, kézlejtése, a kezében tartott féltonnás ridikül és netalán az extravagáns öltözködése is segít ebben. Ez már nem is metakommunikáció, az illető - feltételezem - tudja azt, hogy ezzel egyértelmű üzenetet ad a külvilágnak saját magáról is. Ellenben nagyon sok meleg – a többség talán – elsőre nem árulkodik önmagáról. Teljesen szokványos, „heteró” öltözködése, mozgása, megjelenése van. Heteró barátai az ő esetükben gyakran mondják, hogy „ha nem tudnám, hogy....”.

Rómában rengeteg meleg van. Naponta látok néhányat, többeket kézenfogva, csókolózva, ölelkezve nemcsak a gaybarát helyeken, de teljesen szokványos utcácskákban, tereken is. Van akiről könnyű, másokról nehéz felismerni, hogy meleg. Ilyenkor lép „akcióba” a radar. Ez a fura teremtés egyféle hatodik érzékkel megáldva a szemkontaktussal operál. Úgy működik, hogy ha sétálás, metrózás, buszozás vagy akár munkába sietés közben megpillantunk egy olyan pasit, akinek az egyszerű és spontán látványa kémiai reakciót vált ki (ezt hívják „vonzásnak”) akkor a radar a tekintetünket mélyen a másik szemébe helyezi. Ezek az egymásra nézések egészen más reakciót váltanak ki egy heteró fiúból és egy melegből. Itt szoktam leginkább érzékelni azt, hogy nem igaz bizonyos meleg pasik véleménye, miszerint minden heteróban van egy kis meleg: nem, nincs mindenkiben. Van, akinek a tekintetében egyértelműen látszik, hogy „gyanútlan és semleges”. Érzed, ahogy visszanéz, hogy az egyszerű emberi kontaktuson kívül nincs más üzenet a szemében. Ellenben egy meleg ha visszanéz, ott érzed, hogy jeleket ad, kérdez vagy elutasít. Ha bejössz neki, akkor hosszabban néz, mélyebben, akár el is mosolyogja magát, sőt, visszafordul utánad. Ha nem jössz be neki – vagy túlságosan „díva”, netalán pasija van – akkor hamar vége szakad a szemezésnek. Volt már néhány ilyen élményem Kolozsváron is, Londonban is. Ott például az egyik legnevesebb egyetem folyosóján egy elképesztően macsó adoniszra néztem rá igen rámenősen. Ő elmosolyogta magát, majd egymás után fordultunk szinte ugyanabban a pillanatban. Háromszor. Nagy hiba volt nem utánamenni akkor.

Most, Rómában a legfáradtabb, pénteki hazamenetel közben az utcán egyszer csak feltűnt egy aranyos, hozzám hasonló felépítésű pasi. Két pillanatig tartott a „radaros” szemezés, majd elég egyértelműen jelzett a szemöldökével (amit én sose tudok külön mozgatni) és el is mosolyogta magát. Mno, ekkor állt meg bennem az ütőér. Jó pasi, szép mosoly...hűha.

Utánanéztem és ismét egymásra mosolyogtunk. Ezúttal nem követtem el a londoni hibát és néhány másodperc hezitálás után, megfordultam és a pasi után mentem. Ő egy buszmegállóban állt akkor. Még egy kis ideig eljátszottuk ott is ezt a játékot – csak hogy elég egyértelmű legyen az én gyenge radaromnak is, hogy mi a helyzet – aztán szóba elegyedtünk. A butácska „ismerlek valahonnan?” kérdésből hamar rátértünk, hogy meleg vagy –e, van – e barátod és hány éves vagy. Kiderült, hogy ő 27, meleg – nahát – és bizony, van barátja. Hát így jártam. Azt mondta, hogy azért szemezgetett, mert látott egy jó pasit (engem?) és muszáj volt kifejezze az örömét. Majd elolvadtam.

Ez volt az első ilyen találkozásom, ahol a radar hozott össze egy pasival – még ha nem is életem szerelmét ismertem most meg. Mindig így képzeltem, hogy a társam megismerem: spontánul, vagy egy eseményen, vagy könyvtárban vagy az utcán. Egészen más lenne, mint a társkeresők sötétkék oldalán, ahol a válaszadók 98% nem a jó pasit, hanem a „not my type”-ot látja.

A sors paródiája, hogy ugyancsak a tegnap este, amikor egy barátommal sétáltam a Largo Argentina ódon oszlopai előtt, egy gyönyörű, világosbarna szakállú pasas mélyen a szemembe nézett és visszafordultunk egymás után. Ha egyedül vagyok, lehet utánnafutok...

Legközelebb így lesz.

Gay Village

Nem vagyok a meleg bulik híve és törzsvendége, félévente egyszer ha megfordulok egy ilyen helyen. Idén a sors vagy az exem utáni bolond időszak úgy hozta, hogy már négyszer is megfordultam meleg szórakozóhelyen. Legutóbb nem is akárhol, hanem a világ egyik legnagyobb meleg bulijában, a Gay Village (Meleg falu) nevű helyen. Erről az élményről

olvashat a kedves Olvasó rövid összefoglalót most.

Bár Róma a világ katolikusságának központja, a meleg élet eléggé exponáltan van jelen (nem tudom persze Amszerdamhoz vagy Barcelonához viszonyítani, hisz ott nem jártam). Egy utca, melynek Colosseum felé eső részén tömkelegével állnak a meleg bárok, néhány meleg szauna, cruising bar, meleg mozi és néhány klub is. Mindezekhez csatlakozik a városközponttól nagyon távol eső, Mussolini futurista – fasiszta épületei között, egy ligetben megbúvó „Gay Village” nevű hely. A világ egyik legnagyobb, néhány ezer vendéget is befogadni képes parkban két óriási színpad, több sátor és bárpult várja az érdeklődőket. „Mázlimra”, kikaptam az év utolsó, záró bulival és különleges vendégekkel megfűszerezett estéjét. A hatalmas park este nyolckor nyitott (olaszul értsd: fél kilenc) és tízre már annyi ember tolongott a színpad előtti hatalmas táncparketten, hogy szuszogni sem lehetett. A résztvevők fele heteró pár volt, ez a buli ugyanis egy ideje már olyan hírnévre tett szert, hogy a heterók körében is nagyon népszerű. Igaz, a két színpad – a pop és a house – elég erősen elkülönült, utóbbi szinte teljesen heteró párokkal volt tele, míg az előbbiben több volt a meleg. Állítólag Róma többi meleg bulijában is hasonló a felállás, tehát ezek a helyek nyitottak minden korosztály és érdeklődő számára nemi identitástól függetlenül. A zene sajnos nem az én ízlésemet szolgálta (Rihanna, Britney), így túlságosan nem élveztem ezt a bulit. Számomra furcsa érzést keltett az is, hogy a színpadon Jézust és Máriát ábrázoló nyakkendővel vergődtek a félmeztelen adoniszok és néhány nagyon kikent, maskarázott transzgender nő. Az én konzervativ természetemnek ugyancsak furcsa volt az az amúgy kiemelendő jelentőségű esemény is, amikor egy tizenhét éve együtt élő meleg pár – immár harmadjára – kimondta az igent. A ceremóniamester Vladimir Luxuria volt, az itáliai meleg élet vezető személyisége, egykori parlamenti képviselő. Az esemény különlegességét a Gay Village státusza adta, azt ugyanis hivatalosan is „autonóm” államnak kiáltották ki a bulik alkalmaira, ahol nem érvényesülnek az olasz törvények – amelyek nem engedélyezik azonos neműek házasságát. Ami kissé számomra furcsa volt, hogy az egyházi szertartást imitálták. Mindenesetre a párnak biztos nagy esemény volt. Az eseményt színesítette, hogy megjelent Róma város sindaco- ja, azaz polgármestere is, aki néhány melegjogi aktivistával interjút is adott, amelynek egy részét az állami televíziók is leadtak. Az esketési ceremónia és a polgármester beszéde majnem másfél órát tartott, igy a buli valamivel éjfél előtt kezdődött el.

A buli hajnalig elhúzódott. Leírhatatlanul sok, szép pasit láttam – ennyit, egy helyen még soha. Többségük rám sem nézett, akadt néhány, akivel lehetett flörtölni, szemezgetni, jeleket adni – talán legközelebb, ha egyedül megyek, még sikerül is behálózni egy jó pasit. Baráttal buliba menni és vadászni nem jó ötlet.

A buliról összefoglalva tehát elmondhatom, hogy nagy esemény volt, óriási térrel, rengeteg szép emberrel...de a számomra kellemetlen zene, túlságosan zsúfolt színpad és a szervezők kissé túlzott extravaganciája engem hátrált a lazításban. Persze, biztos sokan élvezték is a bulit.

Az olasz férfiak

 Az első hónap végén talán már bátorkodhatom azzal, hogy a sztereotípiákból kibújva, véleményt alkothassak az olasz pasikról – úgy általában. Természetesen rájuk is igaz az, ami mindenkire, miszerint mind egyéniségek, egyedi lények vagyunk sajátos problémákkal és jegyekkel...de tegyünk ismét kivételt és engedjük meg magunknak azt, hogy klisészerűen „nemzeti” sajátosságokat ruházzunk az olasz pasikra. Ha ezt megtennénk, akkor egyértelműen az lenne a végeredmény: gyönyörűek!

Mielőtt eljöttem volna taljánföldre, jól éreztem, hogy itt az én „őstípusaim” (értsd: a pasik, akik nagyon vonzanak) ezerszámra fognak flangálni az utcán. Féltem is, hogy fogom én ezt egyáltalán fizikailag elviselni. Az egyik barátom frappánsan csak annyit mondott: állandó erekcióval. Igaza lett. Szinte nincs nap, amikor 1-2 órás buszozás, hazautazás közben a valóban ezerszámra megjelenő gyönyörű olasz pasik ne hoznának lázba. Néha már kényelmetlen a zsúfolásig megtelt metrón vagy a bevándorlóktól teli buszon dagadó alsógatyámmal nyomakodni és tolakodni. Természetesen nem minden olasz férfi szép, hisz szép számmal akad nagyon ápolatlan, elhízott vagy akár fürdetlen is (és nem homeless emberekről beszélek, hanem jómódú olaszokról!). De ahogy minden sztereotípiában van egy aprócska igazság, így az is igaz, hogy az olasz pasik döntő többsége 15 és 70 év között nagyon vigyáz az alakjára, jelentős részük naponta fut, sportol valamit és lenyűgöző ízlésük van a ruhák, színek összeállításában. A legszembetűnőbb jelenség a 40 – 70 éves generáció: egyrészt, hihetetlenül jóképűek, másrészt olyan merészen, elegánsan és ízlésesen tudnak öltözni, amit felénk – sem Romániában, sem Magyarországon – nem láttam még sajnos. Felénk a 40 – 50 éves generáció jelentős része – szexuális identitástól függetlenül –  már semmit sem ad a ruházatra, megjelenésre. Nem is fontos ez feltétlenül, de

talán kicsit mutat valamit ki mennyire figyel önmagára, milyen a mentalitása.

A fiatalabb generációkról: őstípusok. Szinte kivétel nélkül. Természetesen akad twink és szőke olasz is...de ennyi őstípust egy helyen még nem láttam. Kész orgazmus kilépni az utcára reggel. Ennél jobb már csak a napsütés és a pálmafák, no meg az úton – útfélen ránk leselkedő történelem. Az olasz pasi – mint „általános” megjelenés – szépen ápolt szakállú,  sötét, fekete hajú, nagy, gyönyörűen ívelt szemöldökű, világosbarna vagy kékeszöld szemű, óriási szempillákkal és hatalmas szemekkel csábos tekintetű, vagy babaarcú. Néha túl baba, de jó sok a macsó pasi is, akinek már a megjelenésétől is betonná merevedek. A gyönyörű arc mellett, a másik sexappeal: a bőrszín. Olyan ez, mint a szépen megérett gyümölcsök és a napsütötte zöldségek. Nagyobbak, szebbek, édesebbek – természetesebbek. Ezek a fiúk a napsütésbe születtek és ott is nőttek fel....lehet ezért ilyen szépek. A többségnek természetes napsütötte bőre van – akad persze néhány, aki rátesz még egy felesleges lapáttal és szoláriumozik – nos, ők már nem „őstípusok” számomra.  Amikor a rövidnadrágból kikandikáló lábaikat, kikacsingató gatyájukat (értsd: underwear – fétis), meztelen karjaikat vagy a metrón előttem álló fiúk szép barna nyakát bambulom a város kaotikussága, minden gondja elszáll.

Persze, ezek a pasik nagy többsége egy világvárosban elérhetetlen. Ők itt élnek, megvan a maguk szoros baráti társasága és a többségnek 2-3 szeretője is. Elég nehéz őket akár egy találkozóra is kiráncigálni. Egyetlen előny egy erdélyi multikulti várossal szemben, hogy a bőség zavarában mégis akad néhány érdekes ember is, aki hajlandó egy – egy találkozóra legalább.

'Il buco" avagy a "hetedik mennyország"

A meleg Róma sajátosságaiból az első látványosság, amit feltétlenül meg kell említenem, az ostiai tengerpart és annak meleg sétánya. Érdekes „színfolt”, egyszer ki kell próbálni aztán az emberfia eldönti, visszatér –e még oda vagy sem.

Rómából a Piramide állomástól állandó kapcsolat van Ostiával, az egykori ókori kikötővel és az attól már csak egy „lépésre” található Tirrén tengerrel. A vonat utolsó állomásától (Cristophoro Colombo) a hetes busz visz a tengerparti részekre. Rengeteg megállója van a busznak, aki elsőre megy ráadásul egyedül, mint én, annak nagyon figyelnie kell hol is kell leszállni, mivel sehol nem írja ezt. Az azonban segít, hogy a busz utasainak egy része egyértelműen meleg – ha őket követjük, akkor biztos megtaláljuk a keresett tengerparti szakaszt. A másik segítség  - amelyet viszont elsőre nekem nem volt honnan tudnom – a meleg szakaszon kifeszített két hatalmas szivárvány zászló, amely egyértelműen jelzi, hogy megérkeztünk a fél órás buszozás után.

A tenger gyönyörű, különösen annak, aki nem sokat látott még ilyet. A homok puha, finom, forró, bár a tengerpartnál nem túl látványos. A külön megjelölt szakasz a nudista strand, szigorúan elkerítve a másik két partszakasztól, ami kissé furcsán hat, mintha éreztetné, hogy valami „más” helyre jön az ember – ami tény. Bár a strand nudista, a társaság fele nem vetkőzik anyaszült meztelenre – főleg az idősebb generáció az első, aki azonnal pucérkodásra adja a fejét. A partszakaszra belépve azonnal elámul az ember: csodaszép meleg pasik, adoniszok sütkéreznek mindenhol...kész téboly ezt távolról figyelni. Ezek a pasik megközelíthetetlenek, válogatósak, néha már – már kérkedően beképzeltek. Ha rájuk nézel kacéran és jeleket küldve, dölyfösen fordulnak el, mint egy páva. Más lehetőség nem is marad, mint gyönyörködni bennük, bár ilyenkor az én önbecsülésem mindig leesik, bezzeg az én zsírpárnáimmal...No, mindegy.

A parton gyakorlatilag más dolgod sincs, mint feküdni, fürödni és gyönyörködni a tengerben és a pasikban – legalábbis elsőre ezt hinné a magamfajta naiv. Lehet venni méregdrágán jéggé fagyott vizet a pakisztáni árustól vagy negyed literes, dobozos sört 2 euróért. A kaját már nem is ajánlom, én beértem az otthon összehozott szendviccsel. A nagy semmittevés középén, késő délután aztán elindul a vadászat. Egy pár előtt az egyik meztelenül heverésző fiú elkezdi a farkát izgatni, ami látványosan igent mond a hívásnak. A dagadó himtag látványára a vele szemben lévő pár egyik tagja is elindítja a hajtómotort és pripauszi méreteket ölt a nemi szerve. Akkorát életemben még nem láttam...A közös hergelés végül oda vezet, hogy a három pasi szétnéz, majd fél perces beszélgetés után felmegy a part mellett sorakozó dűnék mögé. A bozontos, bokrokkal és vad burjánnal borított homokban aztán elkezdik azt, amiért ez a partszakasz rászolgált az „Il buco” azaz a „lyuk” elnevezésre. Ekkor esett le nekem, hogy az itt heverészők nagy része valójában vadászaton van, amely a dűnék mögött ölt orgiasztikus és vadállati formát. Ami ott van, az egyszerre vágyálma minden gátlásos fiúnak, de ugyanakkor visszataszító jelenség is, amely néha szörnyülködést váltott ki. Több ezer eldobott papirzsebkendő, régtörtént szexelések nyomai, óvszerek tengere mindenhol. Igazi szexbarlang a természetben, ahol a koraesti órákban már tucatszámra keringenek a meztelen pasik. Többségük idős férfi, de akad néhány fiatal is, akik természetesen túl szépek, hogy igazak legyenek. Akármilyen jelet adtam, nem is néztek rám. Én meg az öregeket kerülgettem...így telt el az este. Eleve furcsa világ...kissé visszataszító, de mégis vonzó.

Egyszer elég kipróbálni, de ha igaz, vannak Rómában ennél sokkal kellemesebb helyek is...

A következőkben ezekről is írni fogok.

 

A meleg Róma

Az örök város, a pápák városa, a Város – néhány jól ismert név, amellyel a történelem és a köztudat megkoronázta Rómát, a világ köldökét, a várost ahol minden sarkon több ezer év történelme köszönt ránk. A múlt és a kultúra itt olyan mennyiségben és minőségben magasodik felénk, hogy az erre érzékeny emberek konstans extázisba kerülhetnek. Olyan ez a szellemnek, mint - elnézést a furcsa hasonlatért – a disznók orgazmusa: órákon át tart és folytonos.

Rómába költözve, egy meleg értelmiségi természetesen nemcsak a történelmében gazdag várost fogja megízlelni, hanem az örök város meleg életébe is betekint. Az elkövetkező bejegyzések nagy része tehát egy világváros meleg életének hétköznapjairól fognak szólni – remélhetőleg hasznos olvasnivalót szolgálva a majdani turistáknak, melegeknek és kultúrbarbároknak is.

Már hónapokkal ideköltözésem előtt elkezdtem beszélgetni néhány helyi, meleg fiúval az internetes társkeresők révén (talán az egyetlen haszna ezeknek a fórumoknak, hogy távolságokat és időt áthidalnak). Az ő beszámolóik és az általam itt tapasztalt dolgokról fogok tehát írni, amely természetesen fokozatosan fog bővülni és változni a múló hetek, hónapok során.

Mint tudjuk, Róma a pápák városa, a katolikus és egyetemes keresztény egyház egyik legfőbb zarándokhelye, a keresztény egyház bölcsője. Ez a tény és a vele járó adminisztráció, ideológia és több millió vallásos turista alapjában véve határozza meg a város meleg életét is. Egyrészt hátráló erő, hisz túlságosan explicit meleg élet emiatt nem tudott soha és valószínűleg nem is fog kialakulni a városban. Sok szivárvány zászlót, hatalmas felvonulásokat ritkán látni a városban.

Ugyanakkor a város vallásos jellege és katolicizmusa furcsa módon, termékeny hatással is van a meleg életre. Jól ismertek például a katolikus teológiák hallgatói által rendezett titkos (de ma már a sajtó által is felbújtatott) meleg orgiák, valamint az ezt kihasználó melegturizmus néhány érdekes eleme (jóképű katolikus papokat ábrázoló naptáraktól van telve a város). Mig fél évszázaddal ezelőtt a XX. század legismertebb olasz (és egyben meleg) költője, Paolo Passolini melegségét még neves parkokban és sétányokon, eldugott helyeken élte meg „koszos kis fiúcskákkal” (Via di Monte Caprino,  Parco Presso) addig ma már Rómában más a helyzet. Az Arcigay nevű meleg jogvédő szervezet gyakorlatilag uralja a város melegturizmusát. Minden meleg helyre (bárokba, klubokba, éttermekbe, szaunákba és cruising helyekre) kártyás előfizetést kérnek (15 euró). Néhány neves szervezettel társulva, ők szervezik az évente megrendezendő római Pride fesztivált is, amely bár egyre nagyobb méreteket ölt, továbbra is igen visszafogott esemény. Ezen kívül számos érdekes meleg szervezet is létezik, például az úszókat és sportkedvelőket tömörítő Gruppo Pesce Roma csoport.  Meleg negyed nincs, de számos meleg és melegbarát bárt és éttermet találunk a városban. A szivárvány zászlót a Ludus Magnus ókori emlékeivel szemben, a Via di San Giovanni di Laterani végén találjuk csak kitéve, ahol több meleg bár is sorakozik, többek között a My Bar nevű hely is. Az eddig megismert helyi meleg barátaim azt mesélik, hogy nem igazán vesznek részt a meleg szórakozóhelyek életében, oda leginkább a turisták járnak. A helyiek az internetes ismerkedést és a visszafogott megnyilvánulást kedvelik, kevés a „másságát” nyíltan vállaló meleg. Ellenben a családnak és barátaiknak már sokkal könnyebben megnyílnak és a közel 11000 rómeós profil nagy többsége képpel rendelkezik. Angolul sajnos nagyon kevesen tudnak, így elég nehéz velük kommunikálni, de mint tudjuk, az olaszok viszonylag nyílt emberek, igaz, kissé mogorvák elsőre. Azonnali és pontos válaszra, találkozókra ne is számítsunk, itt az idő relatív fogalom.

Első hetem alatt a már említett haverokkal folytatott séták és párbeszédeken kívül akadt még néhány kellemes élményem is. Először is, itt annyi a jóképű, férfias pasi, hogy néha igen nehéz az ösztönöket és mellékhatásait kordában tartani. Kék, legtöbbször bordázott, csíkos ing, ízléses, szép sötét nadrág, ápolt szakáll és óh, egek...az a bőrszin! A bőrszin! Fétisszerű vonzalmam támadt a napbarnított bőr iránt amióta itt vagyok. Mindenki gyönyörűen barna. A legtöbb pasiban van valami macsós, erősen férfias megjelenés, ami az én őstípusom alapvonása. A meleg fiúkat könnyű kiszúrni természetesen. A jól ismert radar itt azért könnyebben működik nekem is. Első sétáim egyikén, a Vittorio Emanuele emlékmű („a vasaló”) közelében megpillantottam egy nagyon szép fiút: gyönyörű arc, barna bőr, szakáll, kék szem, ízléses öltözet. Az olasz külső ellenére turista lehetett, erősen fotózott mindent amit látott. Miután szemtelenül intenzíven a szemébe néztem, néhány pillanat után hátrafordultam, hogy megnézzem hátulról is...ő is visszanézett és egy ravasz mosollyal visszaköszönt. Lehet követnem kellett volna!:D

Sok meleggel találkoztam a Via del Corso-n is. Többségük turista, de akadt néhány helyi is. Ők az „elit”, a hatalmas bevásárlótáskákkal sétáló melegek. Elég vicces látvány számomra az ilyesmi. Akadt néhány aranyos pár is a nagy sokadalom között.

Szeptemberben itt még 30 fok körüli hőmérséklet és vakító napsütés várja a turistákat, akik szép számmal jönnek is ebben az időszakban is. Róma valóban „meleg” még.

Az elkövetkezőkben érdekes kalandjaimról és néhány meleg helyről, személyiségről fogok írni, ami az örök város meleg életéről tanúskodik.